Columbus

Az eddig csak doksikban utazó, koreai származású Kogonada tavaly írta és rendezte meg első játékfilmjét, amely egy meglehetősen lassan csordogáló, de mégis korrekt dráma, egyfajta édesbús coming-of-age történet felelősségről, álmokról, az otthon elhagyásáról.

Mivel független film, ne keressük a mozik műsorán, és a Netflixen sem, ellenben ha érdeklődünk pl. az építészet iránt, megtalálhatjuk a számításunkat, ahogy a sztori két központi karaktere, az útkereső Casey, és az apja betegsége miatt a városban ragadó Jin.

Érdekesség, hogy az új Star Trek-mozik Suluja, John Cho a férfi főszereplő (és tulajdonképpen egész jó színész, csak az Enterprise fedélzetén erre nincs szükség), további szerepekben pedig látható még Haley Lu Richardson, Michelle Forbes, valamint Rory Culkin.

Kicsit nehezen indul be, és utána sem fog lobogni a hajunk a tempótól, főleg, mert a jelenetek zömében két ember beszélget egymással, de mindenképp érdemes megnézni, legalább a csodaszép fényképezés miatt (operatőr: Elisha Christian, egyike a kevés női operatőrnek).

Okja

Értem én, hogy a globális élelmiszeripar kegyetlen mészárszék, ami ellen joggal emelik fel a hangjukat az állatvédő szervezetek, ám személy szerint idáig nem hallottam ésszerű alternatívát a bolygó 7 milliárd emberi lakójának etetésére - az pedig biztosan nem járható út, hogy mindenki legyen vegetáriánus.

Az Okja című amerikai-dél-koreai produkció arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogyan bánik az emberiség a tányérjára szánt állatokkal, ezt pedig némi sci-fis beütéssel, de közben erősen karikírozva, szatirikus módon teszi, ami nekem speciel nem tetszett, mert a témát lényegesen komolyabbnak gondolom annál, hogy kvázi elhülyéskedjék.

Tök sablonos a dramaturgia, miszerint a címszereplő szuperdisznót meg akarja menteni a gazdája, miközben egy lökött tévés műsorvezető és egy gátlástalan iparmágnás próbálja rátenni mohó mancsát szegény cocira, amit egy földalatti állatjogi szervezet is igyekszik megakadályozni.

Folyamatos "ez meg mi a sz@r?"-érzésem volt a film nézése alatt, ezért inkább arra törekedtem, hogy legalább a mindig briliáns Tilda Swinton és a direkt ripacskodó karakter szerepében is tökéletesen helytálló Jake Gyllenhaal játékára figyeljek. Főleg miattuk és a parádés vizuális effektusok miatt érdemes megnézni az Okját.

Annihilation

A regényt nem olvastam, szóval csak a filmről tudok beszámolni.

Kétségtelenül van egy hangulata, ám túlságosan vontatott, a karakterek pedig kivétel nélkül egydimenziósak, ami nekem kevés az érzelmi azonosuláshoz.

A történetet úgy jellemezhetném, hogy érdekes és izgalmas, viszont se nem túl érdekes, se nem túl izgalmas, a vége felé ráadásul még érthetetlenbe is átcsap, addig viszont az időbeli ide-oda ugrás még inkább összezavarja a nézőt.

Hiába az Oscar-díj, Natalie Portman nem alkalmas arra, hogy egy ilyen filmet egymaga elvigyen a hátán. Megtesz mindent, de az nem túl sok a nagy nézéseken kívül.

Az alapötlet jó volt (ez nyilván a könyv érdeme), de a filmadaptáció kissé megcsusszant, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy miből és mennyit markoljon meg.

Három óriásplakát Ebbing határában

Tudom, hogy nem kell és nem is lehet összehasonlítani Enyedi Ildikó filmjével, de a Testről és lélekről ehhez képest totál amatőr. Persze, más volt a szándék, mások voltak a körülmények, de hát mindkettő film, és mint ilyen, óhatatlanul előfordulnak azonosságok.

A Három óriásplakát... legerősebb tulajdonsága a parádés színészgárda, ahol még a kisebb mellékszerepekben is brillíroznak az aktorok. Aztán ott van a hangulat, a fényképezés, a tempó, a ritmus... ha nem is tetszik valakinek, akkor is elmondhatja, hogy profi produkciót lát.
Az Oscar-szobrok mind jó helyre kerültek.

Testről és lélekről

Sajnos, nekem nem tetszett a Testről és lélekről. A rendezői szándék és mondanivaló világos, ám Enyedi Ildikó túltolta a művészkedést, ami egy dolog, viszont a színészei konkrétan nem tudnak beszélni, ezzel pedig agyonverték a drámát és főleg érzelmet.

Szeretnék hinni egy filmben, miközben nézem, de ha azt hallom, hogy a központi karakterek úgy hangsúlyoznak, mint egy óvodás anyáknapi műsor közreműködői, számomra dől minden. Régen rossz, ha a mellékszereplők (Mácsai Pál, Schneider Zoltán, Nagy Ervin, Jordán Tamás) lejátsszák a protagonistákat a vászonról pusztán azzal, hogy tudnak beszélni.

A fényképezés nagyon szép, a szarvasos szimbólum viszont szerintem túlságosan szájbarágós, a vérző telefonálásnál pedig konkrétan felnevettem, hogy basszus, ilyen nincs.

Itt valami eléggé mellément, sajnos. Kár érte. Oscart nem ért.