2014. december 15., hétfő

Holtodiglan



Hogy mi a jó házasság (párkapcsolat) titka, az alighanem egy olyan kérdés, amivel könyvtárnyi irodalom foglalkozik, de így sem kapunk rá kielégítő választ. Nem csupán az összeillő személyiségekről van szó, de az egymás mellett eltöltött időről, a körülményekről, anyagi háttérről, a másikért hozott áldozatokról, a kényszerű/önkéntes kompromisszumokról... és még biztosan hosszan lehetne sorolni a különféle szempontokat.
Annyi biztosnak tűnik, hogy a jó házassághoz kell az a bizonyos "plusz" is, amitől az egész működőképes tud maradni az időnként felmerülő problémák ellenére is.
A házasság titkát ezúttal David Fincher próbálja megfejteni, ám az ő olvasatában a csillogás és boldogság csupán a felszín, ami alatt aggasztóan sötét dolgok húzódnak meg.

A történet:

Nick és Amy egy buliban ismerkedik meg, és szinte azonnal egymásba szeretnek. Kapcsolatuk igazi álom; szépek és boldogok, imádják egymást, és még házasságkötésük után több évvel is képesek meglepetést szerezni a másiknak. Látszólag felhőtlen életük egy napon gyökeresen megváltozik, amikor a fiatalasszony titokzatos módon eltűnik. Nick értesíti a rendőrséget, egy nyomozó pedig rögvest nekiáll felderíteni az ügyet. Hamarosan kiderül, hogy a házaspár kapcsolata közel sem volt olyan örömteli, mint azt sokan gondolták, és mindkettejüknek megvoltak a maguk kis titkai.

Chasing Amy

Ez is egy olyan film, amiről nehéz spoilerezés nélkül írni, szóval én sem fogom elárulni a legfontosabb fordulatokat - így, többes számban, mivel legalább kettő akad belőle, egy azonban garantáltan, amitől kezdve a történet alapvető fordulatot vesz. Rendezőileg ez egy olyan stílusváltást jelent valahol félidő tájékán, ami az addigi flashbackes, narratív szerkezetet átengedi egy ide-oda váltogató, párhuzamos cselekményvezetésnek.
Míg a film első felében Nick és a rendőrség kutatása áll a középpontban, és Amy naplóbejegyzéseiből derülnek ki a múlt eseményei, addig a váltás után azt is megtudjuk, hogy mi törént a nővel. Ekkor helyeződik át a feszültségforrás is; a néző előbb a férjjel együtt jut újabb és újabb információkhoz, miután viszont megtudtuk, hogy valójában mi történt, már azon lehet izgulni, hogyan fog az egész ügy megoldódni, és mi lesz a végkifejlet.

Színház az egész világ...

Nem is biztos, hogy a thriller-rész a film legjellegzetesebb momentuma, sokkal inkább annak a tipikus gondolkodásmódnak a bemutatása, ahogyan az amerikaiak egy eltűnési ügyet kezelnek (vagy kb. akármit...). Ott van az elmaradhatatlan médiacirkusz, amikor az esetről semmit nem tudó "szakértők" okoskodnak a témában, szenzációra éhes tévés hiénák lubickolnak kéjesen mások szerencsétlenségében, a birka nép pedig hagyja, hogy megmondják nekik, miről mit gondoljanak. Az objektív véleményformálást alávetik a shownak, a következményekkel pedig senki nem számol, és az sem számít, hogy eközben embereket bélyegeznek meg. Az igazság nem fontos, csak a látszat és a botrány, na meg az üzlet.

Fincher nyilván nem véletlenül helyezett erre ekkora hangsúlyt, tekintve, hogy az alapcselekmény tulajdonképpen nem is annyira érdekes vagy újszerű, láthattunk már korábban hasonlót, bár kétségtelen, hogy a rendező ábrázolásában ritkán válik valami nézhetetlenül unalmassá. A stílus ezúttal is győzedelmeskedik a közepes(ebb) tartalom felett.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:


Nem mondhatnám, hogy a szereplők túlságosan szimpatikusak lennének; eleinte azt is gondolhatnánk, hogy egy tucat-romkomot látunk, ahol a jóképű pasi összeszedi a buli legdögösebb csaját, állati romantikus az első csókjuk (porcukorfelhő), bárhol képesek egymásnak esni, aztán jöhet a lakodalom, ház, macska, gyerek stb.

Nick és Amy eleinte igencsak tenyérbemászóak, és a cselekmény is viszonylag lassan indul be, utána viszont egy meglehetősen nyomasztó atmoszféra telepszik rá a filmre, bár a tempó akkor sem gyorsul fel túlzottan, ám döcögésnek, unalomnak azután sincs nyoma.

A majdnem két és fél órás játékidő elsőre talán soknak tűnhet, de a történetben simán van ennyi, Fincher pedig folyamatosan képes fenntartani a néző figyelmét.


Az operatőri munka nagyon jó, persze, ez jellemző a rendező mozijaira. A színvilág főleg zöldes-sárgás-barnás, de akadnak kékesre fényelt képsorok is. A szabályos beállítások az uralkodóak, kézikamerázás pedig szerencsére nincs, mert a dráma önmagában is van olyan erős, hogy szükségtelenné tegye az ilyetén képi ábrázolást.

Zenéből kevés van, az is főleg furcsán torz, elekronikus zörejekből és hangokból áll.


Ben Affleck tisztességgel teszi a dolgát, színészileg azonban a mellékszereplők - Carrie Coon, Kim Dickens és Neil Patrick Harris - jobbak, a legmagasabb színvonalon viszont egyértelműen az Amyt alakító Rosamund Pike teljesít, igaz, az ő karaktere eleve több színészi technikát is igényel.

A történetben a férfiak alá vannak rendelve a nőknek (nyomozónő, ikerhúg, feleség, szerető, tévés műsorvezetők), így a "teremtés koronáinak" csak a kihasznált áldozat, vagy a beosztott szerepe jut. Fincher filmje a házasság és általában a párkapcsolatok vizsgálatáról, valamint egy jellegzetes gondolkodás- és viselkedésmódról szól, amiket egy rendkívüli eseményen keresztül mutat be. Nem ez a legjobb alkotása, de gond nélkül hozza a tőle elvárható szintet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése