Néhány évvel ezelőtt kellemes meglepetés volt a Kick-Ass című képregény-akció-komédia, ami két Vasember, Thor, Rozsomák, no meg Batman között próbált valami újat mondani a szuperhősség mibenlétéről - és közben hatalmas fityiszt mutatott az egész műfajnak többek között azzal, hogy egy tündéri kislányt alakított át vérszomjas (és mocskos szájú) hentelőgéppé.
A képregény először 2008-ban jelent meg a Marvel Comics (pontosabban annak Icon nevű leányvállalatának) kiadásában, de mivel rendkívül sok benne az erőszak és a trágárság, gyakorlatilag egyetlen filmstúdió sem volt hajlandó beszállni a mozgóképes adaptáció gyártásba, így a Kick-Ass független filmként készült el (többek között Brad Pitt támogatásának köszönhetően).
Dave Lizewski átlagos tinédzser, aki sok képregényolvasás után úgy dönt, hogy szuperhősnek áll. Beszerzi az ehhez szükséges jelmezt és fegyvereket, és Kick-Ass néven az utcákat járja, hogy segítsen a bajbajutottakon. Bár hősiessége és az ártatlanok védelmére való alkalmassága erősen megkérdőjelezhető, hatalmas népszerűségre tesz szert. Egy alkalommal két másik álarcos megmenti az életét: Big Daddy, az exzsaru, és tizenegy éves lánya, Hit-Girl, akit apja kíméletlen halálosztóvá nevelt. Céljuk nem kevesebb, mint hogy leszámoljanak a város kegyetlen drogbárójával, Frank D'Amicóval.
Hébe-hóba felbukkannak olyan képregényfilmek, melyek nem klasszikus hősfigurákat tesznek meg főszereplőknek, hanem átlagembereket (pl. Rocketeer), esetleg antihősöket (pl. Watchmen), de olyan alakok is akadnak, akikkel az ember végképp nem szívesen mentetné meg magát (Mystery men - Különleges hősök). Főleg utóbbi esetében az a cél, hogy az egyeduralkodó Marvel és a DC Comics jelmezes csodabogarainak állóvízét kissé felkavarják (erre szolgált A Hihetetlen család is), de az is szempont, hogy olyan hiteles karakterek legyenek a főszereplők, akiknek ugyan se pénzük, se különleges képességük nincsen, de túl akarnak lépni a jog, az erkölcs és a társadalmi rend korlátain, hogy olyasmiket tegyenek meg, melyekre a hatóságok már nem képesek (vagy nem hajlandóak).
Ha mindehhez hozzátesszük napjaink tömegkultúráján, az interneten, tévén és zenén nevelkedett fiataljait is, egyből sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz a témát, mintha csak egy szinte mindenható figura (pl. Superman) emberfeletti ténykedését néznék. (Ugyan, melyik fiú ne játszott volna el valaha a gondolattal, hogy az imádott lányt megmenti valami nagy bajból, netán egy égő házból? A hősiességről szóló fantáziálások egyáltalán nem olyan ritkák - tessék csak megnézni a Scott Pilgrim a világ ellen című filmet, mert ez abban került a legjobban feldolgozásra).
Kick-Ass, azaz Dave is egy ilyen átlagos, fantáziáló, álmodozó, nem a trendeket hajszoló srác, aki a maga módján csak jobbá akarja tenni a világot, és ezért igazán nem lehet őt elítélni. Benne még megvan a gyermeki naivitás, amit a felnőttekből fokozatosan kiirt a nagybetűs Valóság, mert dolgozni kell, pénzt keresni, és lótni-futni egész nap, Dave-nek viszont gondtalan az élete, pontosabban a legnagyobb problémája kimerül abban, hogyan hódítsa meg gyönyörű iskolatársnőjét. Boldog ember, és még csak nem is tud róla.
De tudja, látja, érzi, saját bőrén is tapasztalja (kirabolják), hogy a világ és az emberiség nem jó irányba halad, és akiknek hatalmában és módjában lenne tenni ez ellen, a kisujjukat sem mozdítják, ezért a saját kezébe veszi az irányítást.
Mivel a képregényt nem ismerem, nem tudom összehasonlítani a filmmel, amit ezért önmagában fogom értékelni. Láttam már egyszer, de a véleményem most, a második megnézés után sem változott: a Kick-Ass legnagyobb hibája, hogy egyszerre akar komédia és akciófilm (akcióvígjáték) is lenni, viszont az egyes műfajok túlontúl zavarják egymást, és a nem megfelelő arányú vegyítésük folyamatos stílustörést eredményez.
Világos, hogy a klasszikus szuperhősség kifigurázása az egyik cél, görbe tükröt tartva az önmagukat túlságosan komolyan vevő jelmezesek elé, de ez nem egyszer háttérbe szorul amiatt, hogy az önjelölt hősök sokszor durván megsérülnek, netán meg is halnak. Jó, persze, az ilyesmit is lehet groteszk, poénos módon ábrázolni (pl. a film elején lezuhanó maszkos becsapódása egy taxiba, vagy amikor Kick-Asst elüti az autó, mire kap egy rakás fémprotézist, amitől Rozsomáknak érzi magát), de akkor ezt a stílust kellene végig megtartani, nem pedig átmenni brutalitásban és vérben tobzódó akciófilmbe, ahol teljesen elveszik a komikum.
Nem arról van szó, hogy nem lehet jó akcióvígjátékot készíteni, ahol kellemesen megfér egymás mellett a poénkodás és a zúzás (mert van ilyen, pl. a Halálos fegyver-széria), hanem az arányokról és a stílusról. A Kick-Assben lényegében két film van: egy paródia és egy akciómozi, amit nagyon élesen el lehet különíteni egymástól. Van némi átfedés persze, de messze nem annyi, ami megfelelne a műfaji alapoknak. Úgy is mondhatnám: sok jó momentuma van, melyek önmagukban remekül működnek, de együtt, egy filmben már nem vagy csak kicsit.
Ilyenkor a saját, belső logika is látványosan megdől, gondolok itt elsősorban arra az olyan ellentmondásokra, hogy pl. egy alapvetően nyüzüge és félszeg srác a sztori végén két gépfegyverrel ledarál egy rakás gengsztert, holott ez szöges ellentétben áll a természetével, és a bemutatott személyiségfejlődése sem eredményezhetne ilyesmit, mégis átlépi azt a bizonyos határt, ami Big Daddynek és Hit-Girlnek nem okoz problémát (mert ők simán kinyírnak egy rakás rosszfiút), nála viszont hiteltelen.
El kellett volna dönteni, hogy végig groteszk lesz-e a történet, ami folyamatosan ki-kikacsintgat a nézőkre, hogy "tessék röhögni, hiszen csak viccelünk", vagy komolyra veszi a figurát, de sajnos mindkettő mellett letette a voksát, emiatt viszont ide-oda billeg az egyensúly, és nem lehet eldönteni, hogy nevessünk-e a sablonok kifigurázásán, vagy lerágjuk a körmünket az izgalomtól. A képregény műfaji keretein belül nyilván tud működni ez a történet és stílus, a filmben viszont nem sikerült maximálisan megvalósítani - mert kötött a játékidő, mert nem áll rendelkezésre egy nagy stúdió anyagi háttere, mert a film leendő közönsége közül nem biztos, hogy mindenki ismeri a képregényt... és máris egy csomó kompromisszumra kényszerültek az alkotók, ami rányomja a bélyegét a kész filmre is.
A színészek egész jók, mindenki remekül hozza a rá osztott szerepet; még a régóta szemetet szemétre halmozó Nicolas Cage is megmutatja, hogy korai lenne végleg leírni, a legjobb viszont kétségtelenül Mark Strong, akinek egyszerre sikerült komolyan eljátszania, de parodizálnia is a jól ismert sablonokon nyugvó gengszterfőnök-karaktert.
Jók az akciójelenetek is, de mind nagyon rövidek (én legalábbis jóval hosszabban elnézegettem volna Big Daddy és Hit-Girl bunyóit), így hát ezek is csak rövid epizódok, melyek a korábban már említett jó momentumok közé tartoznak, amik viszont túl lazán kapcsolódnak egymáshoz, ezért az egész film is felemás tempójú és ritmusú lesz; nem válik unalmassá, csak hol látványosan felpörög, hol meg túlságosan leül.
Egynek nem rossz, lehet rajta kicsit nevetni is, felmutat némi (tini)generációs életérzést, de az a bizonyos "plusz" (amit én szoktam keresni a filmekben), nincsen meg benne. Kár, mert jó az alapanyag. Talán majd a második rész...
Talán majd a második rész? Hát nem. Illetve nem teljesen, bár kicsit jobban. Ahogy a Sherlock Holmes folytatásának esetében, most is szinte egy az egyben átmásolhatnám mindazt, amit az első részhez írtam. Más ugyan a történet, meg ebben az esetben a rendező is, de a Kick-Ass 2 szinte mindenben megegyezik elődjével.
Dave "Kick-Ass" Lizewski egy egész sereg álarcos "hőst" inspirált, akiket Csillagsáv Ezredes (Colonel Stars and Stripes) vezet, és Dave-et is meghívja a csapatba. Eközben Mindy, azaz Hit-Girl visszavonul, és a gimislányok átlagos életét próbálja élni, habár Kick-Ass győzködi, hogy legyen önmaga, és kövesse azt az utat, amit Big Daddy és a sors kijelölt számára. Ugyanekkor az egykori Red Mist is visszatér, aki szupergonoszként, Motherfucker néven akar bosszút állni apja haláláért, maga köré gyűjtve egy rakás álarcos bűnözőt, de nem számol a Justice Forever (Örök Igazság) tagjaival, akik közül ha csak eggyel is kikezdesz, az egész csapattal kezdesz ki.
A második Kick-Ass pontosan ugyanazt a sémát követi, mint az első rész, viszont - ahogy az a folytatásokban lenni szokott - még rátesz egy lapáttal, hogy a végeredmény szebb, nagyobb és hangosabb legyen: több a szereplő, több a bunyó, több a vér és több a poén is, ill. most is sikerült két (egykor jobb napokat is látó) vendégsztárt megnyerni mellékszerepekbe: John Leguizamot és Jim Carreyt.
Az első részhez képest eléggé nyilvánvaló az új rendezői stílus, bár Jeff Wadlow pompásan folytatja elődje, Matthew Vaughn munkáját, mégis egyes jeleneteken egyértelműen látni, hogy új szakember foglalt helyet a rendezői székben. Szerencsére ez az akciójelenetekre is kihatással volt, így most végre hosszabban is láthatjuk Kick-Asst és Hit-Girlt bunyózni, ami főleg utóbbi esetben örvendetes, de az is elég jó, hogy előbbit sem verik már állandóan péppé.
Ami tehát jó volt az első részben, az jó a folytatásban is (és még ezt is sikerült némiképp megüberelni egy kevés Sötét lovag- és Pókember-fílinggel, ami komolyabb hangulatot eredményez néhol), de ami rossz volt, az sajnos ezúttal is az. Továbbra is alapvető hibának gondolom, hogy a komikus, parodisztikus stíluselemek nem igazán összeegyeztethetőek az akciók naturalizmusával és brutalitásával, mert kioltják egymást, ráadásul ezúttal sokkal nagyobb hangsúlyt kap a valóság, így még hiteltelenebbnek vélem, hogy tulajdonképpen teljesen hétköznapi emberek hirtelen akár gyilkolni is képesek, az átlagember ugyanis nem ilyen (talán még az elborult és fegyvermániás amerikaiak sem).
Nem feltétlenül rendezői, inkább alapvető koncepcióbeli hiba, hogy a groteszk stílus nem marad meg végig, hanem megpróbálják azt realizmussal keverni, de hát a groteszk épp attól az, ami, hogy az össze nem illő, bizarr elemek komikumot eredményeznek, viszont ha állandóan eltolódik az egyensúly egyszer a realizmus, máskor pedig a komikum irányába, a végeredmény ide-oda fog billegni - ahogy az első rész is tette.
Elődjétől eltérően, a második részben sok olyat mondanak ki a szereplők, amire alapból a nézőknek maguktól kéne gondolniuk (baj van a világgal és a társadalommal stb.), de ennyi direkt szájbarágást talán még el lehet viselni - hiszen más filmekben ennél jóval nagyobb dózisban kapják meg a nyilvánvalót.
Összességében tehát egy kicsivel jobb, pörgősebb a Kick-Ass 2, ami tökéletesen hozza az első rész színvonalát, továbbra is a sablonokat figurázza ki, miközben jó amerikai módra moralizál, ugyanúgy megvan a narrációs szerkezet, csakúgy, mint a képregényes eszközök (kiírások, de most szövegbuborékok is vannak), de azt a bizonyos "pluszt" továbbra se keressük, ellenben érdemes megvárni a stáblista utáni bónusz jelenetet, ami egyben előrevetíti, hogy lesz harmadik rész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése