2012. május 26., szombat

Epic filmszínészek

Vannak színészek, akiknek karrierjét egyetlen eljátszott szerep is alapjaiban befolyásolja. Feltűnhetnek bármennyi filmben vagy sorozatban, soha többé nem képesek kibújni abból a skatulyából, amibe talán nem is annyira a közönség, hanem sokkal inkább valami megmagyarázhatatlan tényező kényszeríti őket. Hiába hívják őket más filmekbe, hiába áll mögöttük akár évtizedes színészi pálya, hiába szerepelnek tucatnyi más alkotásban, arcuk és nevük mindörökre összeforrt egy szereppel vagy karakterrel.




Patrick Stewart például határeset ilyen szempontból; hazájában hosszú éveken át az egyik legnagyszerűbb Shakespeare-színész volt, mielőtt a 80-as évek közepén kiválasztották volna a Star Trek – Az új nemzedék kapitányának, Jean-Luc Picard-nak a szerepére. Ezt követően Sir Patrick ügyesen elkerülte minden színész rémálmát, a beskatulyázást, így alakíthatott például rosszfiút az Összeesküvés-elméletben vagy éppen X professzort az X-Men-trilógiában.
De nem minden aktornak volt ilyen szerencséje. Sokaknak vagy nem sikerült a kitörés, vagy – noha rengeteg filmben játszottak – karrierjükben mégis egy bizonyos szerep bizonyult meghatározónak (esetenként pedig kultikus jelentőségűnek).



Mark Hamill alighanem a világ legszerencsésebb és legszerencsétlenebb színésze is egyben. Legszerencsésebb, mert részese lehet az egyetemes filmtörténetnek, no meg azért, mert az ük-ük-ük-ükunokája kutyájának sem lesznek soha anyagi gondjai, hiszen ha George Lucason múlik, akkor a Star Wars-filmekből még 1000 év múlva is lesz új kiadás (és jogdíj), csak akkor épp mondjuk holografikus formában.
Hamill húszegynéhány éves kölyökként játszotta el Luke Skywalker szerepét először, hogy aztán 32 évesen utoljára ragadjon fénykardot, onnantól kezdve viszont a karrierjének lényegében leáldozott. Soha többet nem tudta levetkőzni magáról a fiatal Jedi-lovag karakterét, bár derekasan próbálkozott, végül azonban belátta, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni, így inkább elfogadta a sorsát, és onnantól kezdve képregény-, sci-fi- és különféle filmes rajongói fesztiválok állandó díszvendége lett. A színészkedéssel sem hagyott fel teljesen, bár arcával már régóta nem találkozni, viszont évek óta ő kölcsönzi a hangját Jokernek a Batman-rajzfilmekben és számítógépes játékokban.



A „nagy rivális”, a Star Trek egyik főszereplője a James T. Kirk kapitányt alakító William Shatner, aki annak idején azért vállalta el T. J. Hooker szerepét az azonos című rendőr-sorozatban, hogy a nézők ne csak az Enterprise űrhajó hídjáról ismerjék a nevét. 
A Star Trek előtt Shatner volt az egyik ügyeletes szépfiú hazájában, Kanadában, ahol színpadi színészként ejtette rabul a nők szívét. Az 50-es évek végén Hollywoodba kerülve a tévé és a Broadway fedezte fel magának a megnyerő külsejű színészt, majd 1966-ban elkezdődött a Star Trek, aminek végeztével más semmi nem volt ugyanaz. A széria kifutása után nem csak Shatnernek lett elege (de pl. Leonard Nimoynak is, róla később lesz még szó), így egy időre elváltak útjaik, hogy aztán a 70-es évek végétől kezdve az egész legénység visszatérjenek a mozifilmekben.
Habár sokat foglalkoztatott tévészínész (emellett filmekben is fel-feltűnik), Kirk szerepétől sosem tudott megszabadulni. Saját bevallása szerint sosem nézte sem a sorozatokat, sem a mozifilmeket (noha az ötödik részt rendezte is), ezzel együtt gyakori vendég a különféle Trekker-fesztiválokon.



Robert Englund neve talán nem mond semmit az átlagember számára, de Freddy Kruegeré már biztosan annál inkább. Minden idők egyik legnépszerűbb horrorfilm-szereplője 1984 óta kaszabolja a sikoltozó tiniket a Rémálom az Elm utcában című szériában, ami alapjaiban határozta meg Englund színészi karrierjét.
A 70-es évek közepén Englund pályázott Luke Skywalker szerepére, de helyette egyik barátját és színész kollégáját, Mark Hamillt választották ki, Englund-ot azonban nem törte meg a „kudarc”, sem Hamill hirtelen felemelkedése, hiszen nem kellett sokat várnia arra, hogy ő is a populáris tömegkultúra egyik ikonikus alakjává váljék. Az első résszel együtt összesen nyolc mozifilmben játszhatta el az élőhalott gyerekgyilkos szerepét, ezzel Englund bekerült minden idők legnagyobb horrorszínészeinek elit táborába (olyan nevek mellé, mint Lugosi Béla, Peter Cushing vagy Christopher Plummer). 
Nem Freddys szerepei is többnyire a horror műfajához kapcsolódnak, pl. Az operaház fantomja, Halálmester, Jack Brooks: Monster Slayer stb. A színész horrorfesztiválok állandó díszvendége, imádja a rajongóit, harmadik feleségével, Nancyvel Kaliforniában él.



I Am Not Spock, azaz Nem vagyok Spock, ez volt a címe Leonard Nimoy 1975-ben megjelent első önéletrajzi könyvének, melyet 1995-ben követett a folyatás: I am Spock, vagyis Spock vagyok.
A közhiedelemmel ellentétben Nimoy sohasem utálta a Star Trek hegyesfülű vulkáni kutatótisztjének szerepét, amelyet 1966 óta játszik tévésorozatokban és mozifilmekben, azonban mindig igyekezett nagy hangsúlyt helyezni egyéb színészi és filmes munkáira, hiszen már gyerekkora óta foglalkozik előadó-művészettel; tapasztalt színpadi színész, emellett énekes, fotóművész, filmrendező és drámaíró, a legtöbben mégis Spock révén ismerik.
A Star Trek nyomásának hatására „ölte meg” Spockot a második mozifilmben (Khan haragja), de aztán rájött, hogy rossz döntést hozott, így térhetett vissza a szereppel a folytatásban (Spock nyomában), ami után fokozatosan megbékélt az őt örökké mindenhová követő karakterrel. A 80-as évek végén Nimoy rendezte a nagy sikerű Három férfi és egy bébi című vígjátékot, 2002-ben pedig visszavonult az aktív filmezéstől, bár olykor elvállal még kisebb szerepeket (pl. a Star Trek XI, A rejtély stb.).



Noha Paul Hogan az 1970-es évek eleje óta dolgozik a szórakoztatóiparban, legjobban mégis a Krokodil Dundee-filmekből ismerik a nevét.
Az egyik legismertebb ausztrál színész saját műsorain kívül főleg reklámfilmekben szerepelt hazájában (ezzel leghíresebb filmje után sem szakított, feltűnt például a Subaru reklámfilmjeiben a 2000-es évek elején). 1986-ban készült el az első Krokodil Dundee-film, melyben egy különc ausztrál kalandort és vadászt, Mick Dundee-t alakította - a filmmel elnyerte a legjobb vígjátékszínész Golden Globe-ját.
Az első részt két további folytatás követett (Krokodil Dundee 2, Krokodil Dundee Los Angelesben), melyeknek producere is volt, de ezek sikere már nem tudta megközelíteni az első részét. 1990-ben feleségül vette filmbeli partnerét, Linda Kozlowskit.
Manapság már ritkán vállal filmszerepeket, néhány éve viszont a neve egy adócsalási ügyben merült fel, amit végül – 8 év után – sikerült tisztáznia (állítólag megpróbálta eltitkolni a Krokodil Dundee-filmek bevételét, így az ausztrál adóhatóság 150 millió ausztrál dollárt követelt rajta).



Mielőtt a Dallas örökké whisky-t szopogató Jockey Ewingjává vált volna, Larry Hagman színházi színészként kezdte karrierjét az '50-es évek elején. A koreai háború idején az amerikai légierőnél szolgált, ahonnan 1956-ban szerelt le, ez után Off-Broadway-darabokban szerepelt. Innen nyergelt át a tévére, ahol sokáig kisebb mellékszerepekben volt látható, egészen 1965-ig, amikor felkínálták neki a Jeannie, a háziszellem című komédiasorozat egyik főszerepét.
A nagy áttörésre 1978-ig kellett várni, amikor Hagmant beválogatták az újonnan induló televíziós széria, a Dallas szereplői közé, ezzel a színész a világ egyik legutáltabb emberévé vált. Az 1991-ig futó sorozatban alakított szerepéért (mind a 357 epizódban játszott) többször is Emmyre és Golden Globe-ra jelölték.
Jockey ivási szokása a színész magánéletére is rányomta bélyegét; 1995-ben májátültetésen esett át, majd 2003-ban az új májának egy részét el kellett távolítani. A '80-as években kipróbálta magát az olajszakmában is, de – Jockey-val ellentétben – milliókat vesztett vele.

1 megjegyzés:

  1. Remek kis gyűjtemény... :-)

    Hozzátehetem a magamét?

    Sir Patrick a mai napig keresett és ünnepelt Shakespeare-színész a hazájában, feltett szándékom, hogy én is meglesem színpadon, Shakespeare-darabban, ha majd újra Londonban játszik.

    Luke... Amíg minden lány és nő annak idején Solo-ért, azaz Harrison Ford-ért rajongott, én a szőke Jedi-lovagért lelkesedtem és lelkesedek a mai napig.
    Kár, hogy az itallal Mark Hamill is összebarátkozott...

    William Shatner-rel két évvel ezelőtt volt szerencsém személyesen is találkozni. Akkor 78 évesen repülte át az észak-amerikai kontinenst és az Atlanti-óceánt, hogy angolhoni rajongóival találkozhasson - és persze mi is vele - egy hosszú hétvégén.
    Érdekes ember... Megvan benne a világsztár tartása (vagy hogyan is fejezzem ki magam), viszont velünk, fan-ekkel nagyon közvetlenül, bűbájosan viselkedett, beszélgetett.
    Egyébként, ha egy-egy pillanatra figyelmen kívül tudtam hagyni, hogy ő Kirk kapitány, akkor egy kedves öregurat láthattam magam előtt.
    Nem mesélek többet, mert hosszabb lenne a komment, mint a posztod, csak röviden: egy életre szóló élmény volt a vele való találkozás :-)

    Hát ki ne ismerné Freddy Krueger-t? Azt hiszem, a horror világában az Elm utcás filmek tartoznak azon kevesek közé, amelyek sorozatban is megállták a helyüket, egyik sem lett jóval rosszabb, mint a másik. Mindegyik nézhető, sőt, élvezhető.

    Spock... Életem legnagyobb szerelme 5 éves korom óta, amióta először megpillantottam őt az Enterprise hídján. Később maga Leonard Nimoy és az ő munkássága is elkezdett érdekelni.
    Azon kívül, hogy rendező és sokfilmes színész, még remek költő és egészen egyedi látásmóddal rendelkező fotós is, nagyon szeretem a képeit.
    Ahogy sok színészt, úgy őt is elkapta egy időben az ital túlzott szeretete, csak a hegyes fülecskéinél fogva kihúzta saját magát a gödörből.
    Róla sem írok többet, mert többkötetes regény lenne belőle :-)

    Chuck Norris-nak nem tettek jót a róla szóló viccek, már a vízcsapból is ő folyik a világ minden nyelvén, és kezd unalmassá válni, pedig nem is akármilyen harcművész volt fénykorában.
    Láttam néhány filmjét, a színészi teljesítménye nem igazán nyűgözött le (bocsánat...), de harcok koreográfiái és a kivitelezés annál inkább.

    Krokodil Dundee-t imádom! A színész magánéletéről nem sokat tudok, de az első Dundee-filmmel engem is elbűvölt. A második film valahogy kimaradt, de a Los Angeles-i részt láttam - annyira azért nem volt az olyan rossz :-)

    Régebben valahol azt olvastam, hogy Larry Hagman "a világ legutáltabb színésze" címmel dicsekedhet. Persze nem őt utálják, hanem Jockey-t.
    Dallast nem sokat néztem, de azért az én életembe is beszivárgott egy időben természetesen. Tényleg nem csoda, ha Hagman rászokott a piára, ott 50 percen keresztül csak ittak, ráadásul minden epizódban, 15 éven keresztül.

    Szép posztot írtál megint, köszi szépen! :-)

    VálaszTörlés