Apokalipszis most - A végső vágás

Van (legalább) három kultikus amerikai film, amelyből több verzió is létezik: a Szárnyas fejvadász, a Star Wars és az Apokalipszis most. Előbbiből hétféle (!) is akad, a másodikból attól függően, hogy George Lucasnak éppen milyen napja van, míg az Apokalipszisnek minimum három - viszont elvileg a Final Cut, vagyis A végső vágás alcímű tekinthető a véglegesnek.

Willard százados titkos megbízást kap a vietnámi háború idején. Küldetése szerint fel kell kutatnia és meg kell ölnie a renegát Kurtz ezredest, aki minden jel szerint megőrült és most istenként uralkodik valahol a dél-kelet ázsiai dzsungel mélyén. Az út során a férfi egyre mélyebbre süllyed saját és az őt körülvevő iszonyatba és téboly(á)ba.

Be kell vallanom, hosszú filmes pályafutásom során most néztem meg először az Apokalipszist; valahogy eddig kimaradt, de most végre bepótoltam.
Ez a verzió nem ugyanaz, mint ami anno Arany Pálmát nyert Cannes-ban, hiszen az elmúlt 40 évben F. F. Coppola is hol elvett a filmjéből, hol hozzárakott, így DVD-n, lézerlemezen vagy épp Blurayen több alternatív változat is kering a világban.
Valószínűleg a Final Cut a leghosszabb a maga három órás játékidejével, ami többek között megkapta a leforgatott, de az "eredeti" változatból kihagyott francia ültetvény jelenetet, ami egyesek szerint feleslegesen akasztja meg a cselekményt, mások viszont azon a véleményen vannak, hogy illeszkedik a történetbe.
Egy dolog biztos: az Apokalipszis minden idők egyik legjobb háborús filmje, amely szó szerint megmutatja a földi poklot és a legmélyebb emberi őrületet.

Coppola és a stábja, de főleg a főszereplő Martin Sheen, józan esze majdnem ráment a forgatásra, de az egészségük feltétlenül; előbbi 50 kilót fogyott a munkálatok 16 (!) hónapja alatt, utóbbi ezerrel cigarettázott és ivott, szívrohamot kapott, a részeg jelenetei láthatóak is a filmben, Marlon Brando pedig már ekkor is az a szélsőségesen különc, de őrült zseni volt, aminek egyre többen tartották.
A baljós hangulatú zene, Vittorio Storaro parádés fényképezése, a díszletek, a legapróbb képi megoldások, háttérelemek, Sheen és Brando, Robert Duval és Dennis Hopper, de főleg a nyomasztó hangulat mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző egyre kényelmetlenebbül fészkelődjön a székében, mert ez a film kíméletlenül elkapja, megszorongatja és elviszi őket a borzalom legvégső határáig, ahol tényleg már csak az őrület van.

Szeretem a napalm reggeli szagát. Döbbenetes mestermű.