Kojot

Misi megörökli nagyapja lerobbant vidéki telkét és viskóját. Párjával, Eszterrel, úgy döntenek, építkezésbe kezdenek, hogy otthont teremtsenek tervezett családjuk számára, ám a helyi kiskirálynak erre a zsebkendőnyi területre is fáj a foga. Eleinte hivatalos úton próbálkozik ellehetetleníteni a fiatalokat, majd amikor ez nem jár eredménnyel, keményebb eszközökhöz folyamodik. Misi önmagán kívül csak két barátjára és Eszterre számíthat a küzdelemben.

Nehéz utat járt be Kostyál Márk filmje. Hadd idézzem az Index idevágó cikkét: 

"A Kojot (...) 330 milliós, 50 helyett 38 nap alatt, iszonyú tempóban leforgatott alkotás, aminek egyik munkafázisára sem volt rendesen idő, mert az pénz, és a büdzsé véges volt. A film ettől még elkészült és be is mutatták, aki látta, szerette. (...) A baj csak az, hogy nem sokan látták, mert nem volt hol megnézni. De ha volt is (mindössze 22 moziteremben vetítették), nem nagyon lehetett tudni, hogy ez mi (...); valami, valahol nagyon félrement a forgalmazásban, pedig a filmalap 9 millió forintos támogatást nyújtott a marketingre."

A Kojot nem vett részt a 2017-es Magyar Filmhéten sem, ennek oka pedig

"pompás képet fest le a magyar filmiparról, amiben a személyes sértettség, a gőg vagy egyszerű dilettantizmus simán kicsinálhat egy-egy filmet."

a Megafilm ugyanis váratlanul és indoklás nélkül visszavonta a nevezést, egyes találgatások szerint azért, mert

"A sajtóban már tavaly pedzegették, hogy a film aktuálpolitikai áthallásai miatt".

Ezek szerint talán valaki nem akarta, hogy a közönség lássa a Kojotot és esetleg gondolkodóba essen a látottaktól. Netán egy másik valaki megijedt, hogy mit fog szólni X képviselő, Y államtitkár, stb., ezért megelőzte a katasztrófát a kvázi betiltással. Bármelyik eset is történt, mindkettő iszonyú gáz, és mindennél jobban mutatja, mi folyik ebben az országban.

Aztán a Kojot valahogy kikerült a Youtube-ra, aki akarta, szabadon megnézhette (én is akkor láttam először), de persze hamar letörölték, azóta eltelt két év, a dolog elfelejtődött, minden maradt, ahogy volt, és ma már a kutya sem emlékszik arra, hogy létezik ez a kiváló magyar film (habár DVD-n kiadták).
Persze, a filmbubusok megtalálták a módját annak, hogy terjesszék a Kojotot, hozzám is így jutott el megint, és még mindig kivételes filmnek gondolom.

Akár aktuálpolitikai a témája, akár nem, Kostyál Márk filmje afféle neo-western (vagy akkor már inkább egy karcos keleti "eastern"), hiszen a sztorija akármelyik vadnyugati mozié is lehetne, szóval nem muszáj feltétlenül belemagyarázni a hazai közállapotokat, de persze gond nélkül megfelel ennek is; attól függ, bele akarjuk-e látni.
A végeredmény az elmúlt évek egyik legjobb magyar filmje, aminek kiváló a hangulata, remekül fényképezték, jó a zenéje, parádésak a színészek, főleg a mellékszereplők (az erdélyi szőke cigány, Attila, mindent visz), és persze mélyen elgondolkodtató.

Sokkal többet érdemel(t volna) a Kojot, nem pedig azt a féreg bánásmódot, amiben végül része lett.

Pinocchio

Nem vagyok túl rutinos koreai sorozatokban, de az általában egy kaptafára készülő amerikaiak már annyira unalmasak és semmitmondóak (tisztelet a kevés kivételnek), hogy nemrég valami más után néztem, így akadtam rá a Pinocchiora, ami egy igen érdekes keverék. Van benne dráma, romantika, némi komikum, viszont nem húzzák bő lére, 20 epizód alatt teljesen felvezetik, tárgyalják, majd lezárják a történetet, ami így kerek egészt alkot, van hepiend is, emellett európai néző számára különleges betekintést nyújt a koreai gondolkodásmódba.

A történet központi szála egy baleset, melyben tűzoltók vesztik életüket. Az országos média a szintén elhunyt parancsnokot hibáztatja, a szenzációhajhász riporterek pedig addig szekálják a férfi családját, míg annak özvegye önkezével vet véget életének, a halálba pedig kisebbik fiát is magával viszi.
Hamarosan kiderül, hogy a fiú mégsem halt meg, mert egy férfi kimentette a tengerből, így Choi Dal-po együtt nevelkedik az idős ember másik fiával és annak lányával, Choi In-haval.
Dal-po megfogadja, hogy bebizonyítja apja ártatlanságát és bosszút áll a családját lejárató riporternőn, így felnőve - In-hahoz hasonlóan - ő is riporter lesz. Nehezíti a helyzetet, hogy a fiatalember bátyja - aki nem tud életben lévő öccséről - is bosszút forral, továbbá Dal-po gyerekkora óta szereti a rivális tévétársaságnál dolgozó In-hat, akinek anyja éppen az a riporternő, aki annak idején a halálba kergette a családját.

Kissé bonyolult a cselekmény, az elején tényleg nehéz szétszálazni, mi is történik, mivel hosszú a bevezető és sokszor alakul a sztori erre-arra, ráadásul a számunkra szokatlan koreai nevek és hasonló arcok sem könnyítik meg a dolgunkat, de aztán idővel minden szépen megtalálja a maga helyét, és onnantól világossá válik a vezérfonál, a szereplők motivációja és egymáshoz fűződő viszonya, stb.

A címben lévő pinocchio amúgy egy fiktív betegség, mely szerint az ebben szenvedők nem képesek hazudni, ez viszont logikailag hibás, hiszen az ilyen emberek igenis tudnak nem igazat mondani, éppen csak ez azonnal látszik rajtuk, mivel ilyenkor csuklanak. Ez azonban szoros kapcsolatban áll a széria alaptémáival, pl. a hazugság és igazság szembenállásáról, bűnről és bűnhődésről, lelkiismeretről, felelősségről, újságírói etikáról, stb., mindez jellegzetes koreai szemszögből, mentalitással bemutatva, remek színészek tolmácsolásában.

A széria megtekinthető a viki.com-on - magyar felirattal is! Ez utóbbi örvendetes dolog, hiszen nem sok, kvázi ismeretlen ázsiai filmhez és/vagy sorozathoz készül hazai felirat, az viszont már kevéssé, hogy a végeredmény sajnos hemzseg a helyesírási (és olykor fordítási) hibáktól. Na, de már az is nagy szó, hogy egyáltalán van magyar felirat.

Apokalipszis most - A végső vágás

Van (legalább) három kultikus amerikai film, amelyből több verzió is létezik: a Szárnyas fejvadász, a Star Wars és az Apokalipszis most. Előbbiből hétféle (!) is akad, a másodikból attól függően, hogy George Lucasnak éppen milyen napja van, míg az Apokalipszisnek minimum három - viszont elvileg a Final Cut, vagyis A végső vágás alcímű tekinthető a véglegesnek.

Willard százados titkos megbízást kap a vietnámi háború idején. Küldetése szerint fel kell kutatnia és meg kell ölnie a renegát Kurtz ezredest, aki minden jel szerint megőrült és most istenként uralkodik valahol a dél-kelet ázsiai dzsungel mélyén. Az út során a férfi egyre mélyebbre süllyed saját és az őt körülvevő iszonyatba és téboly(á)ba.

Be kell vallanom, hosszú filmes pályafutásom során most néztem meg először az Apokalipszist; valahogy eddig kimaradt, de most végre bepótoltam.
Ez a verzió nem ugyanaz, mint ami anno Arany Pálmát nyert Cannes-ban, hiszen az elmúlt 40 évben F. F. Coppola is hol elvett a filmjéből, hol hozzárakott, így DVD-n, lézerlemezen vagy épp Blurayen több alternatív változat is kering a világban.
Valószínűleg a Final Cut a leghosszabb a maga három órás játékidejével, ami többek között megkapta a leforgatott, de az "eredeti" változatból kihagyott francia ültetvény jelenetet, ami egyesek szerint feleslegesen akasztja meg a cselekményt, mások viszont azon a véleményen vannak, hogy illeszkedik a történetbe.
Egy dolog biztos: az Apokalipszis minden idők egyik legjobb háborús filmje, amely szó szerint megmutatja a földi poklot és a legmélyebb emberi őrületet.

Coppola és a stábja, de főleg a főszereplő Martin Sheen, józan esze majdnem ráment a forgatásra, de az egészségük feltétlenül; előbbi 50 kilót fogyott a munkálatok 16 (!) hónapja alatt, utóbbi ezerrel cigarettázott és ivott, szívrohamot kapott, a részeg jelenetei láthatóak is a filmben, Marlon Brando pedig már ekkor is az a szélsőségesen különc, de őrült zseni volt, aminek egyre többen tartották.
A baljós hangulatú zene, Vittorio Storaro parádés fényképezése, a díszletek, a legapróbb képi megoldások, háttérelemek, Sheen és Brando, Robert Duval és Dennis Hopper, de főleg a nyomasztó hangulat mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a néző egyre kényelmetlenebbül fészkelődjön a székében, mert ez a film kíméletlenül elkapja, megszorongatja és elviszi őket a borzalom legvégső határáig, ahol tényleg már csak az őrület van.

Szeretem a napalm reggeli szagát. Döbbenetes mestermű.

Isn't it Romantic

Szokták mondani, hogy valaki azért néz meg egy filmet, hogy másnak már ne kelljen. A Warner és a Netflix közös produkciója is lehetne ilyen, bár annyira nem kínszenvedés, hogy az ember kikapcsolná, de azért azt a másfél órát, amit Rebel Wilson pofavágásaira pazarolnánk, hasznosabban is el lehet tölteni.

A duci Natalie kislány kora óta nem hisz a szerelemben, így meg is tanult nélküle élni. Egy nap kirabolják a metróban, ám a lány ellenáll, ennek következtében viszont beüti a fejét, amitől kómába esik. Amikor nem sokkal később magához tér, sokkoló felfedést tesz: az általa mélyen megvetett romantikus komédiák színes világában találja magát, legújabb ügyfele fülig szerelmes belé, míg az a fiú, aki titokban tetszik neki, egy bikinimodellt készül feleségül venni.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a "kövér-humor" nem sokban különbözik a böfögős-fingós-szarós, stb. társaitól, ill. számomra az elhízottság általában ugyanúgy nem vicces egy filmben, mint ahogy a homoszexualitás, mozgássérültség, vagy akármilyen fogyatékosság sem az. Nem azért, mert ne lehetne ilyesmivel poénkodni (bármivel lehet), hanem mert Hollywood többnyire ízléstelenül, igénytelen módon alkalmazza ezeket.

Na, de lendüljünk túl ezen, milyen a film? Végül is nem rossz, csak épp a sztori alapját A nagyon nagy Ő-ből és az Idétlen időkigből gyúrták össze, szóval megint csak nincs új a nap alatt, továbbá - és ez már nagyobb gond - pontosan azt csinálja, ami ellen látszólag küzd: Natalie már az elején tisztázza, hogy a romantikus komédiák baromságok, azt is elmagyarázza, hogy miért, erre a film végig ugyanazokat az elemeket süti el a cselekményben. Oké, ez nyilván paródia akart lenni, a sablonok kifigurázása, de valahogy mégsem jön ki a matek, főleg a végén a hepienddel, ami az egész koncepciót alapból megkérdőjelezi.

Ezúttal is vastag tömőrúddal döngölik le az ember torkán a szájbarágós tanulságot: nem számít, hogy nézel ki, szeressed önmagadat, legyél elégedett mindazzal, amid van, stb., de van ebben egy szemforgató hamisság, hiszen egy kövér szereplővel akarják mindezt eladni. Ezek szerint egy "normális" kinézetű embernek nincs szüksége ilyen tanácsra, csak annak, aki különböző?

Rebel Wilson engem speciel irritál, vagyis inkább a figura, amit kitaláltak neki. Nem a túlsúlya a baj, hanem a nagydumás duci csaj sablonos karaktere, ami másfél órán át meglehetősen tömény.
Liam Hemsworth, Brandon Scott Jones és Adam Devine - Wilsonhoz hasonlóan - ezerrel ripacskodik, szóval színészi fronton se várjunk sokat.

Az összképhez azért hozzátartozik, hogy a fentebb taglaltakat egész könnyen félre lehet tenni és így nézni a filmet, ami ezek után tulajdonképpen nézhető, néhol még halvány mosolyra is késztetheti az embert, de a végefőcímet követően szélsebesen el is lehet felejteni.

Csendszimfónia

Nagyon régen láttam ezt a filmet; tényleg annyi év telt el azóta, hogy nem is emlékszem már rá, mikor, de arra igen, hogy anno az HBO-n néztem meg először, és már akkor magával ragadott Richard Dreyfuss e kevéssé ismert mozija, amely még ma, majdnem 25 évvel később is ugyanolyan emberi, mint a bemutatása idején - csak akkor hasonló témában a Forrest Gump durrant jóval nagyobbat, így Stephen Herek rendezése nem vált túl népszerűvé, pláne kultikussá. Viszont a gyártási költségeit megtriplázta, begyűjtött egy Oscar- és két Golden Globe-jelölést, és ezek mellett még jó is.

Glenn Holland fiatal muzsikus, ám körülményei úgy hozzák, hogy el kell mennie zenét tanítani egy középiskolába. Eleinte nem fűlik hozzá a foga, ám az idő múlásával egyre inkább megszereti a munkáját, mégis, amikor 30 évvel később nyugdíjba küldik, úgy érzi, nem tudta megvalósítani álmait, az élet pedig elrohant mellette, ám egykori tanítványai és a családja a bizonyíték arra, hogy nagyobbat nem is tévedhetett volna.

Ez egy kedves film, olyan időkből, amikor Hollywoodban még tudtak kedves filmeket készíteni (és igény is volt ilyesmire). A tipikus amerikai történelmi események egyáltalán nem zavaróak egy "külföldi" néző számára, az idő múlása így is tökéletesen érzékelhető, a lényeg amúgy is a főszereplő életének látszólag átlagos eseményeiben található, ez pedig végső soron egy örök érvényű üzenet arról, hogy mindaz, amit valaki jelentéktelennek gondol, az mások számára nagyon is számíthat, avagy az élet úti célja maga az út, és hogy ez miként hat mások utazására.

Bár sosem számított nagy sztárnak, Richard Dreyfuss gond nélkül képes elvinni a hátán a filmet, Mr. Holland életének minden szakaszában hiteles és szerethető figura marad, Dreyfuss pedig remek színész, ezt ismét bebizonyítja.
Érdekesség, hogy William H. Macy itt még W. H. Macyként szerepel, a színészek között pedig sok valódi hallássérült is feltűnik, ezzel is erősítve a film autentikusságát.

Érdemes megemlíteni a kiváló magyar szinkront is: Dörner György, Györgyi Anna, Gyabronka József, Jabab Csaba.