Klímaváltozás - A tények

Ehhez nincs nagyon mit hozzátenni. Tessék megnézni, azután elgondolkodni azon, mit tehet az ember egyéni szinten.

Sajnos, a film már nem elérhető a Youtube-on, mert a BBC letiltotta, de egy kis keresgéléssel szerintem meg lehet találni.

Sarkvidék

Lehet, hogy Leonardo DiCaprio A visszatérő, az viszont biztos, hogy Mads Mikkelsen a túlélő.

Talán nem butaság Leo Oscar-díjas alakítását felhozni példának, de ha már itt tartunk, akkor nyugodtan ide sorolhatjuk Robert Redford Minden odavanját is, sőt azt még inkább, hiszen az is a puszta túlélésről szólt, nem pedig a hatásvadászatról. Ebben pedig a Sarkvidék sem nyújt kevesebbet.

Egy magányos férfi tengődik a jeges pusztaságban. Segélykérő adásai hatására egy nap mentőhelikopter jelenik meg, ám az erős szélben irányíthatatlanná válik és lezuhan. A pilóta meghal, ám egy nő életben marad, de súlyosan megsérül, nem képes kommunikálni. A férfi lehetőségeihez képest lelkiismeretesen ápolja a sebesültet, a roncsban talált térképet tanulmányozva pedig rövidesen eldönti, hogy mindkettejük túlélése érdekében elindul egy bázis felé, miközben a nőt összeeszkábált szánkón húzza maga után.

Ennyi a történet, pontosabban a cselekmény. Lényegében Mads Mikkelsen megy a hóban és húzza maga után a nőt. Igen ám, de ez az egyszerűnek tűnő sztori a legembertpróbálóbb kalanddá nő, ahogy az elemek, egy éhes jegesmedve és a kegyetlen terep újabbnál újabb akadályokat gördít a főhős elé. Így válik a film egy szimbolikus hőstörténetté, melynek alapvetése, hogy az embert meg lehet ölni, de legyőzni sohasem, mert az élni akarás hallatlan lelki és testi erővel képes felruházni.

Mads Mikkelsen zseni, aki bármit el tud játszani, így minimális dialógussal is képes gond nélkül elvinni a hátán a produkciót.
Meg kell említeni a zenét és az operatőri munkát is, hiszen mindkettő alaposan kiveszi a részét abban, hogy a Sarkvidék szavak nélkül, szinte tényleg csak képekkel és hangulatokkal operáljon és hozzon létre valami nagyon emberit.

Gully Boy

India - kicsit megkésett - "válasza" Eminem 8 mérföldjére.

Murad Ahmed Mumbay muszlim (!) gettójában él. Apja tanítása szerint az álmokat a realitáshoz kell kapcsolni, ám a fiatalember ezt éppen fordítva gondolja, és a különféle külföldi és hazai hip hop előadók példáján felbuzdulva ő is rapper karrierről álmodozik. Van is miből merítenie, hiszen a szegénynegyed utcái kifogyhatatlan ihletforrásnak bizonyulnak. Titkos barátnője és barátai segítségével Gully Boy néven dalokat ír és klipet forgat, idővel pedig a népszerűsége is nőni kezd, ahogy egyre többen ismerik meg a nevét. A családi, magánéleti és egzisztenciális nehézségek közepette Murad elhatározza, hogy elindul egy versenyen, melynek első díja egy közös fellépés egy indiai rapsztárral.

Gully Boy, azaz szabad fordításban: Utcagyerek. Nagyon is életszagú a film, bár a drámai hatás kedvéért biztosan nem tétlenkedtek a forgatókönyvírók.
Noha ez elsősorban indiai történet, ezért számukra mond többet, az alapsztori népeken és kultúrákon átívelő, ezért bárki számára érthető lehet, aki állt már valaha szemben a szüleivel és a saját társadalmával, annak elvárásaival és szokásaival, amik sajnos gyakran próbálják elnyomni a kiemelkedő tehetségeket félelemből, meg nem értésből, rosszindulatból, vagy mert csak.

Ahogy a nyugati filmekben megszokhattuk, természetesen az elnyomott főhős mindig győz, ha máshogy nem, erkölcsi síkon, így Murad is képes leküzdeni az eléje gördülő akadályokat, és megmutatja, hogy ha valamit igazán akar, senki nem állhat az útjába. Mindez szerencsére amerikai típusú szájbarágás és erőltetett giccs nélkül.
Annak is érdemes megnéznie ezt a filmet, aki csak kíváncsi a hindi hip hop világra és kiváló rapszámokat akar hallani.

Volt egyszer egy bolygó

Miközben mindenki szivárványt hány a gyönyörtől a BBC Planet Earth és a Netflix Our Planet című sorozataitól, a National Geographic sem ül a babérjain, hanem elkészített egy különleges, 10 epizódos szériát a Föld bolygóról.

A NatGeo sorozata nem a Föld természeti szépségeit helyezi középpontba (bár többször is megemlítik ezeket), hanem nyolc amerikai űrhajós - Chris Hadfield, Jerry Linenger, Mae Jemison, Nicole Stott, Leland Melvin, Michael Massimino, Jeff Hoffman és Peggy Whitson - interjújain, valamint Will Smith narrációján keresztül mutatja be bolygónk semmi máshoz nem fogható történetét, az élet keletkezését, egy lehetséges Mars-utazás nehézségeit, milyen hatással volt és van ránk a Nap, stb., vagyis összességében azt, miért a Föld a mi otthonunk és hogyan kapcsolódik lényegében egymáshoz minden ezen a furcsa kődarabon.

Nem doktori disszertáció a cél, hanem a tudományra fogékony laikusok szórakoztatása, aminek a széria maradéktalanul eleget is tesz, a látványtól garantáltan mindenki eldobja az agyát (ó, azok a drónos felvételek...!), a megszólaló asztronauták pedig egészen új perspektívába helyezik mindazt, amit eddig a Földről tudtunk és gondoltunk.

Ha nagyon fel kell hozni negatívumot, akkor a szokásos NatGeós szépelgős stílust lehetne megemlíteni, és hogy minden nagyon amerikai; a konklúzió is az, hogy óvjuk meg ezt a csodálatos helyet, mert az egész univerzumban ez az egyetlen, amit valóban otthonunknak nevezhetünk, ezért vigyáznunk kell rá.

Így neveled a sárkányodat 3.

Végéhez ért az animált, vikinges-sárkányos kaland-trilógia; méltó lezárást kapott a történet, ami a világot ugyan nem váltja meg, hiszen az alapkonfliktus ezúttal sem kínál különösebb újdonságot (ismét egy mindenre elszánt sárkányvadásszal kell felvenni a harcot fiatal hőseinknek), ám a kedves és bohókás szereplők, na meg a hangulat és a végtelenül pozitív életérzés képes felülkerekedni e hiányosságon.

Azt hiszem, a három filmből ennek a "leggyengébb" a története, de ezt direkt írtam idézőjelben, hiszen a sablonok ellenére is élvezhető, ugyanakkor a második részé lényegesen jobb volt, ez viszont sokkal inkább egy már kitaposott ösvényen halad, viszont éppen ez az, amitől működik.

A mondanivaló is régi ismerős az amerikai filmekből: akit szeretünk, azt elengedjük, hogy szabad lehessen. Szájbarágós kicsit, persze, de Hollywoodban ez az elvárás, szóval nem érdemes háborogni rajta, inkább mosolyogjunk Fogatlan ügyetlen udvarlási próbálkozásain, tátsuk a szájunkat a parádés akciójeleneteken (a vizuális konzultáns ezúttal is Roger Deakins volt, bár a második filmben lényegesen jobban "kihasználták" a tudását), és örüljünk együtt Takonypóc és Astrid házasságának.

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az Így neveld a sárkányodat mindhárom része gyűjtői polcokra való. Az enyémre legalábbis mindenképp. :)

Toni Erdmann

Egy rendkívül furcsa német film, ami abszolút nem a megszokott módon próbál az életről mesélni, de úgy, ami az ilyesmire nem nyitott nézőket igen könnyen elijesztheti.

Ines Conradi egy multinacionális tanácsadó cégnél dolgozik - most épp Bukarestben. A fiatal nőnek szinte semmire nem marad ideje a munka mellett, így apjára sem, aki hirtelen ötlettől vezérelve meglátogatja, néhány együtt töltött nap után pedig hazamegy. Vagy legalábbis Ines ezt gondolja, ám egyszer csak meglát egy furcsa alakot hatalmas műfogsorral és parókával a vállalatánál. Kiderül, hogy a papa Romániában maradt, és Toni Erdmann néven időről időre felbukkan a lánya környezetében, ezzel nem kevés bonyodalmat okozva.

A bevezetőben írt "rendkívül furcsa" kifejezést jobb híján használtam, mert nem jutott eszembe alkalmasabb jelző Maren Ade filmjére. Az világos, hogy az életről próbál értekezni, hogyan kell megragadni azokat a pillanatokat, melyeket könnyen elszalasztunk, de erre csak későn jövünk rá, más kérdés azonban, hogy szerintem nem volt szükség a film végén ezt így kb. szó szerint el is mondani, de hát az amerikai szájbarágós módszer - úgy tűnik - ezt a produkciót sem kerülte el.

Én személy szerint azt nem értettem (bár ez talán valamiféle német humor), hogy mi köze van ennek a fenti mondanivalónak ahhoz, hogy Ines apja különféle kínos helyzetekbe hozza a lányát, ezzel próbálva felolvasztani őt, vagy inkább ráébreszteni arra, hogy ha nem vigyáz, elszalad mellette az élet. Ez a része tök világos a történetnek, de a megvalósítás számomra inkább az idegesítő kategóriába esik. Főleg közel két és fél órán át...

A dokumentarista stílus és az egyszerűen játszó, sokszor valószínűleg improvizáló színészek, köztük autentikus román statiszták, néha "az utca embere" is, viszont hitelessé teszik a látottakat, és a végeredmény azzal együtt is elgondolkodtató, hogy tényleg konkrétan elmondják a konklúziót.

Sötétben

A neves török/német rendező, Fatih Akin, kényes témában készített filmet 2007-ben, ami Németország egyik nagy problémáját járja körül, de érinti az elmúlt évtizedekben egész Európában egyre komolyabban újjáéledő szélsőjobbos jelenséget is.

A német Katja Sekerci török származású férje és kisfia bombamerénylet áldozata lesz. A nyomozás neonácik tevékenységét fedezi fel a gyilkosság hátterében, megkezdődik a bírósági tárgyalás is, ám az ügy közel sem bizonyul egyszerűnek, főleg a családját elveszítő Katja számára.

Sokat próbál markolni Fatih Akin filmje, ám ebből nem sikerül mindent megtartania. Mintha túl sok mindenről akarna szólni, de nem tudná eldönteni, mit dolgozzon ki alaposabban.
A tárgyalás például aránytalanul nagy hangsúlyt kap, közben felsejlik a háttérben a görög Arany Hajnal párt is, ami összejátszik a német neonácikkal, de említést kap a török- és általában az idegenellenesség is. Sok tehát a szál, de nem mindre jut idő.
Nagy baj azért nincs, hiszen a kiválóan játszó Diane Kruger gond nélkül összetartja az egészet, simán képes elvinni a hátán a filmet, amit így nagyban az ő alakítása határoz meg.

A némi aránytalanság azt a látszatot kelti, mintha nem is egy produkciót látnánk, ezt erősíti az is, hogy az egyes témaköröket táblák és címek választják el egymástól, az egyes blokkok ráadásul fényképezésben és stílusban is eltérőek kissé.

Második esély

A rendőr Andreast és társát családi veszekedéshez hívják. Kiderül, hogy a lakásban egy ismert drogos bűnöző, Tristan, él a nőjével, egy szekrényben pedig elhanyagolt csecsemőt is találnak. Andreas úgy gondolja, az ilyen szülők nem érdemelnek gyereket, ennek eldöntése azonban nem az ő hatásköre. Nem sokkal később saját, hasonló korú kisfia bölcsőhalálban életét veszti, a férfi pedig sokkos állapotban lévő felesége és önmaga megnyugtatására merész lépésre szánja el magát: kicseréli halott gyermekét Tristanéval, ám ez olyan eseménysort indít el, amire Andreasnak egyre kevésbé van ráhatása.

Korrekt dán thriller, ami főleg az atmoszférájával nyomasztja a nézőt, de azért a történet is elgondolkodtató, hiszen ki dönti el, hogy ki alkalmas szülőnek és ki nem, ki "érdemel" gyermeket és ki nem? El lehet-e egyáltalán dönteni ilyesmit? Hogyan reagál egy szülő a gyereke elvesztésére? Hogyan működik a szülői ösztön és meddig hajlandó valaki elmenni azért, hogy megvédje a gyerekét?

A cselekmény folyamatos, a feszültség állandó, hiszen a néző végig sejtheti, hogy előbb-utóbb ki fog derülni az igazság, de vajon valóban Andreasnak van erkölcsileg igaza, még ha a törvény ezt másképp is látja? A történet végefelé egy csavar is új megvilágításba helyezi az eseményeket, ezzel is bonyolítva az addig sem egyszerű alaphelyzetet.

A húzónév kétségtelenül Nikolaj Coster-Waldau, aki rendben teszi is a dolgát, de érdemes megemlíteni a mellékszereplőket is: Nikolaj Lie Kaas (Tristan), Ulrich Thomsen (Simon), Maria Bonnevie (Anna) és May Andersen (Sanne).

Habár nem zseniális alkotás, ahhoz azért több kéne, de így is kiváló alapanyagot jelenthet egy amerikai remake-hez.

Dheepan - Egy menekült története

2015-ben nyerte el az Arany Pálmát Cannes-ban Jacques Audiard megrázó filmje, melynek középpontjában egy srí lankai menekült család áll.

Dheepan a Tamil Tigrisek nevű fegyveres lázadó alakulatban harcolt, de miután családja odaveszett a polgárháborúban, a férfinak elege lett, ezért elhatározza, hogy külföldre menekül. Összeakad egy nővel, aki egy fiatal lányt magához véve szintén el akarja hagyni a szigetállamot. Hárman együtt családnak hazudják magukat, így kerülnek Franciaországba. A beilleszkedést akadályozza, hogy a lakótelepet, ahol elhelyezik őket, gengszterbandák uralják, Dheepan pedig hamarosan egy újabb konfliktusba csöppen.

A európai migrációs válság 2015-ben érte el a csúcsát, így adta magát, hogy a jelenséget a filmművészet is feldolgozza. Jacques Audiard mozija kizárólag menekült-oldalról ábrázolja a történetet, nincsen befogadói nézőpont, csak azt vizsgálja, hogyan megy Dheepan beilleszkedése, hogyan üldözi a múltja, milyen nehézségekkel kell új hazájában szembesülnie.

A majdnem két órás játékidő kicsit hosszú, de ez inkább a nyomasztó hangulat eredménye, nem a sztorié.