Wasn't that bad, vagyis Nem is volt olyan rossz - mondtam unokaöcsémnek Az acélember végén, bár az igaz, hogy a film alatt gyakran élcelődtem azzal, hogy micsoda bergmani magasságokban szarnyal Zack Snyder mozija.
Egész ötletesen értelmezték újra a jól ismert Superman-karaktert, az ellenfelei, legalábbis Zod tábornok, sem annyira papírmasé figurák, mint vártam.
Jó lett volna, ha a film emberi pillanatai nem csak arról szólnak, hogy előkészítsék a maratoni törés-zúzást, ami a játékidő minimum felét kiteszi, de azért egész nézhető maradt a DC első komolyabb dobása a Marvel ellen indított - amúgy vesztes - háborúban.
Ez a Tarzan egy 2013-ban készült, angol nyelvű német produkció. Hát... mit mondjak... nem sok köze van Edgar Rice Burroughs eredeti művéhez, annál több viszont pl. a Jurassic Parkhoz vagy az Avatarhoz. Roskadozik a legócskább kliséktől, a karakterek kivétel nélkül nullák, a dráma lapos és közhelyes, a PG-13 jegyében vérnek semmi nyoma (noha bunyó és lövöldözés akad), ráadásul van egy teljesen felesleges narráció is, ami a végén kőkomolyan képes olyat mondani, hogy az emberi kapzsiságot (meg úgy általában minden rosszat) csak egy dolog képes legyőzni, az pedig a szeretet.
Unokaöcsémmel - mint a Muppet Show két vénembere a színházi páholyban - végig nevetve kommentáltuk a képtelenebbnél képtelenebb blődségeket (pl. Tarzan gond nélkül felemel egy legalább 150 kilós gorillát, simán megdob egy szikladarabbal egy száguldó helikoptert, ami ettől lezuhan, Jane alig pár óra alatt fülig belészeret, stb.).
A látvány viszont legalább lenyűgöző, baromi jó a CGI és a motion capture, de ez minden, amit képes felmutatni Reinhard Klooss rendezése.
A Menny és a Föld közötti helyet Felhővilágnak hívják. Ha valaki meghal, addig marad itt, amíg el nem felejtik, ez után léphet be a Mennybe.
Pingvin mama minden nap lepillantott a Földre egy lyukon át a felhők között, és sírt. Amikor egy évvel később beköszöntött az esős évszak, titokban felszállt az esőcsepp-vonatra, ami egy apró földi állomáson állt meg. Egyszer csak gyereksírást hallott, és akkor meglátta a kisfiát. Ő sírt. Odament hozzá, szorosan megölelte - és hirtelen csoda történt!
Anya és fia mindig együtt volt. Együtt játszottak, Anya megtanította a fiát, hogyan fogjon halat. Jól érezték magukat. Az esős évszak nemsokára a végéhez közeledett, akkor Felhővilágból egy esőcsepp-tündér érkezett és ezt súgta Pingvin mama fülébe: - Vissza kell térned, mielőtt a felhők elvonulnak. Ha lekésed az utolsó esőcsepp-vonatot, nem tudsz visszamenni Felhővilágba, és akkor többé nem fogod tudni figyelni a gyermekedet a felhőkön át.
Anya szomorú volt, de nem sírt. A kisfia visszamosolygott rá. Megölelték egymást, és mosolyogva búcsúztak el.
Pingvin mama visszatért a Felhővilágba, továbbra is minden nap figyelte a fiát, de soha többé nem sírt.
Egészen friss romantikus komédia Dél-Koreából (amúgy egy japán mozi remake-je), azonban ne tévesszen meg titeket a műfaji besorolás; jobb híján használtam, tekintve, hogy vannak benne romantikus és komikus elemek is, ugyanakkor a Be With You mégsem úgy romantikus és pláne komédia, mint egy hollywoodi film. Még csak nem is annyira nyálas, bár szinte végig lehet zsebkendőt gyűrögetni, a vicces momentumok pedig relatíve ritkák, annyira nem is hiányoznának, ha kimaradtak volna.
Sokrétű film, szól a szülői szeretetről, az elválás fájdalmáról, az elengedésről, stb. Kicsit hosszú, jó 140 perces, de végig folyamatos, kedves, szerethetők a karakterek, és még az is megbocsátható, hogy folyton szép, szomorú zene szól a legérzelmesebbnek szánt jelenetek alatt.
Ha Angliában készült volna, minden bizonnyal Richard Curtis írja és rendezi, ami azért elég sokat elárul a minőségről. :)
Robert Louis Stevenson A kincses sziget című ifjúsági kalandregényéből készített 2002-ben a Disney scifi-verziót, és bár anyagilag ez a produkció is bukás volt (140 milliós gyártás - 110 milliós profit), a színvonalon ezúttal kevéssé múlt.
A kudarc (egyik) oka talán az lehetett, hogy a kisebb gyerekek nem tudtak mit kezdeni a történettel, míg az idősebb korosztály valószínűleg jobban tudta értékelni Ron Clements és John Musker alkotását, csak hát nem ők voltak a célközönség.
A cselekmény követi a klasszikus regény főbb irányvonalát, ebbe szőtték bele a szokásos szerelmi szálat, személyiségfejlődést, apa-fiú/mester-tanítvány kapcsolatot, csibész-romantikát és az ezekből táplálkozó... hmm... nevezzük Lando-fordulatnak.
Minden egyéb azokkal a bevált sablonokkal és csavarokkal él, amik általában jellemzőek Hollywoodra.
Kicsit döcögve indul a sztori, de aztán a film közepe táján felpörög, és onnantól már nincsen nagy gond.
A magyar szinkron is korrekt, de persze toronymagasan kiemelkedik a stábból Kránitz Lajos, aki ismét zseniálisan teljesítette a feladatát.
Emlékszünk még, amikor a '90-es évek második felében, a 2000-es évek legelején a nagy stúdiók próbálták megtörni a Disney rajzfilmes egyeduralmát? A 20th Century Fox is próbálta meglovagolni az Aladdinnal és Az oroszlánkirállyal keltett animációs hullámot, így született meg az Anasztázia, az Egyiptom hercege, majd a Titan - Időszámításunk után, de mivel háromból háromszor nem tudott anyagi sikert összehozni, végül felhagyott a próbálkozással, a rajzfilmes részlegét is felszámolta.
A Titan A.E. bukása volt a három produkció közül a leghangosabb; 75 milliós gyártási költség mellett alig 37 millió dollárt tudott csak összekaparni; a közönség egyszerűen nem volt kíváncsi az alapvetően érdekes, ámde riasztóan kidolgozatlan filmre, amit ezek után az olyan nagy színészek sem tudtak megmenteni, mint Ron Perlman, Bill Pullman, Drew Berrymore vagy Matt Damon.
A Fox mindenáron meg akarta mutatni, hogy ő is képes olyan fantasztikus számítógépes animációkra, mint az Egércég, ami végső soron sikerült is, csak épp a lenyűgöző látvány mellett elfelejtette, hogy ki a célközönség, plusz tisztességes történetet sem íratott, a figurák totálisan érdektelenek maradtak, a fordulatok erőltetettek és hiteltelenek, mindez együtt pedig összecsapott, felemás végeredményt vont maga után.
Kár, mert bőven volt lehetőség a sztoriban, sőt, élőszereplős verzióban jobban meg is élt volna (ahogy egy ideig tervezték is), így viszont nagy kihagyott ziccer lett csak.
A régi (pl. 101 kiskutya, Pinokkió) és az új klasszikusok (pl. Aladdin, Az oroszlánkirály) mellett hajlamosak vagyunk megfeledkezni a Disney egyéb produkcióiról, az Atlantisz: az elveszett birodalom pedig tipikusan ilyen alkotás, és noha ez a film nem volt akkora durranás, mint a korábban nevezettek, ennek is megvan a stabil rajongótábora.
Manapság az ehhez hasonló, mondjuk ki: másodvonalbeli egércéges termékek nem kerülnének mozikba, hanem egyből streaming-kínálatban lennének elérhetőek, mert azért érdekes történet ide, ismert (szinkron)színészek oda, Gary Trousdale és Kirk Wise műve roskadozik a legelcsépeltebb sablonoktól, amik éppúgy meghatározzák a történetet, mint a szereplőket.
A figurák és a köztük lévő viszonyok egydimenziósak, a cselekmény, a konfliktus és a dráma faék egyszerűségűek, nem elég kidolgozottak, pontosabban: csak annyira, amennyire egy "gyerekfilmben" kell, ami persze marhaság, hiszen a gyerekek nem hülyék csak azért, mert fiatalabbak a felnőtteknél.
Ehhez képest a két rendező lényegében lemásolta pl. Az ötödik elem néhány fontos momentumát, merített kicsit pl. a Farkasokkal táncolóból, és ha 10 évvel később készült volna, akkor az Avatarból is csórt volna egy kicsit ("bennszültöttebbnek lenni a bennszülöttnél").
Bár az is lehet, hogy csak annyira nem volt már új a nap alatt 2001-ben sem, hogy nem futotta többre az ötletelős forgatókönyírói meetingeken...
Tulajdonképpen a Disney (is) újra meg újra ugyanazokat a történeteket meséli el, csak máshogyan, aztán az egyik jobban, a másik meg kevésbé sikerül. Ez speciel utóbbi eset, és nem ok nélkül.
