Kissé eljárt ugyan az idő John Carpenter klasszikusa felett, de azért még mindig üt, bár már nem akkorát, mint 1982-ben.
A film nyitójelenete a kutyát üldöző helikopterrel továbbra is zseniális, csakúgy, mint a trükkök. Kurt Russel kisujjából rázza ki MacReady - valljuk be - egydimenziós karakterét, de hát ez a produkció nem is a szereplőiről szól, hanem az alapvető bizalomról az emberek között, amit egyik pillanatról a másikra képes bármi megmérgezni, avagy senki nem az, akinek látszik, és nyomás alatt megmutatkozik az ember valódi természete, ill. egy csoport dinamikája.
Mai szemmel ugyan picikét lassú, de azért végig feszültséggel teli a cselekmény, Dean Cundey fényképezése tanítani való, Ennio Morricone minimálban nyomott szintis aláfestése pedig ugyanolyan nyomasztó, mint közel 40 éve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése