A kíméletlen

William "Billy" Moore piti bűnöző volt Liverpoolban, amellett drogfüggő, és összesen több mint 15 évet töltött különböző börtönökben. A legdurvább tapasztalatokat a thaiföldi Klong Prem nevű BV-intézetben élte át, ahová három évre varrták be.

A történet nincs bő lére eresztve: Moore rács mögé kerül, próbál életben maradni az európai ésszel felfoghatatlan körülmények között, ám egy nap megtudja, hogy az elítéltek thai box edzéseken vehetnek részt, amivel börtönök közötti bajnokságokra készülnek, és úgy dönt, hogy kamatoztatja korábbi tudását, így első külföldiként bekerül a csapatba.

Ennyi. Nincs semmilyen NAAAAGY konklúzió vagy tanulság a történetben, hacsak nem annyi, hogy a főszereplő rájön, mennyire elszúrta az életét, és ez kellett ahhoz, hogy változtatni akarjon.

Felejtsük el a Bosszú börtönébent, a Menekülés Absolombólt, a Fortresst és a többi olyan produkciót, ahol a főhős meg akar szökni, bosszút akar állni az őt rács mögé juttató gennyládán, mert Jean-Stéphane Sauvaire filmjének semmi köze nincs ezekhez.

Ez egy (jó értelemben) roppant egyszerű film, betonkemény hangulata van, semmi csiricsáré vizualitás, tök realista az egész, zene is alig, tele szénné tetovált thai nehézfiúkkal, Joe Cole pedig kb. eszköztelenül játszik, de ehhez a kíméletlenül naturalista stílushoz éppen ez kell.

Azt nem állítom, hogy alapjaiban forgatja fel a börtönfilmek műfaját, de elég jól megmutatja, hogy Hollywoodon kívül is bőven van lehetőség és főleg tehetség újat mondani a témában.

Bilal

Miközben egyeduralkodóak a Pixar és a Disney rajzfilmjei (jó, tudom, egy cég...), hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy hasonló alkotások Hollywoodon kívül is készülnek, céljuk pedig nem kizárólag a profitorientált szórakoztatás.

Be kell valljam, (általában) élvezek nem amerikai produkciókat nézni, mert annyira mások, mint az álomgyári termékek, és erre az Egyesült Arab Emírségekben készült Bilal is kiváló példa.

Bilal ibn Rabah i.sz. 580 és 640 között élt, Mohamed próféta követője, a kialakuló iszlám vallás egyik korai képviselője volt, és szép hangjának köszönhetően ő lett az első müezzin is.
Mekkában született, gyerekként került rabszolgaságba, a film pedig annak történetét meséli el, hogyan formálódott a cseperedő fiatalember elméje az új vallás fényében, hogyan rázta le magáról ennek köszönhetően a rabszolgaság láncait és kezdett el harcolni az elnyomó zsarnokság ellen, miközben hozzájárult az iszlám terjesztéséhez.

Fontos megjegyezni, hogy az iszlámról mint vallásról kevés szó esik (tehát nem akarják a nézőt "megtéríteni"), a történet ehelyett végig a főhősre koncentrál, ezért aztán lényegében nincs különbség egy akármilyen Mózes-, Jézus-, vagy akár Buddha-sztorihoz képest; örök érvényű, történelmi gyökerű tanmeséről van szó, ami az arab világon kívül is képes megtalálni a nézőit.

Az alapkonfliktus, a cselekmény, a fordulatok és a személyiségfejlődés ismerős lehet az amerikai rajzfilmekből (pl. Egyiptom hercege), a komputeranimáció minősége csont nélkül hozza a Pixar szintjét (tyű, azok a csatajelenetek!), szóval Khurram H. Alavi és Ayman Jamal mozija tényleg minden tekintetben képes felvenni a versenyt egy akármilyen nyugati alkotással.

Érdekesség, hogy a film nem arab, hanem angol nyelven készült, a szinkronszínészek között pedig ismert nevek is megtalálhatók, pl. Adewale Akinnuoye-Agbaje, vagy Ian McShane.

Steel Rain

A Steel Rain egy dél-koreai politikai akcióthriller, ami egy könnyen megvalósulható lehetőséget vázol fel.

A történet szerint egy volt észak-koreai különleges ügynök megbízást kap két ember likvidálására, akik állítólag puccsot készítenek elő Kim Jong-un ellen. Az akció során bombatámadás éri a Keszong Ipari Parkot, az oda látogató diktátor pedig súlyosan megsebesül. Az ügynök betuszkolja Kimet egy furgonba, amivel sikerül elmenekülnie - egyenesen Szöulba. A dél-koreai titkosszolgálat egyik tagja véletlenül megtudja, hogy az eszméletlen északi vezetőt a városban rejtegetik, ezután minden erejével azon lesz, hogy megakadályozza a félszigetet totális pusztulásba taszító nukleáris háború kirobbanását.

Lehet Észak-Koreáról azt gondolni, amit akarunk (főleg releváns információk híján...), annyi viszont biztos, hogy Yang Woo-suk filmje igen érzékenyen érintheti koreai nézőit, akiknek már évtizedek óta a vérükben van a két országrész sajátságos viszonya. E történelmi állapot alapvetően határozza meg északiak és déliek gondolkodását, így ezt a filmet igazán tényleg csak az értheti meg, aki ott lakik, míg nekünk, Európaiaknak riasztó betekintést nyújt a térség életébe.

A drámai hatás kedvéért nyilván kicsit eltúlozták a renegát északi katonák viselkedését, ám belegondolva egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ilyesmi megtörténhet, ezek után pedig az atomháború esélye is meglehetősen magas, hiszen ha Észak támad, arra Dél, vele együtt pedig a szövetséges USA is reagál (akár megelőző csapás formájában), amit viszont sem Kína, sem Oroszország nem nézne tétlenül, és akkor a NATO is beszállna, és hopp, máris kitört a harmadik világháború.

A 140 perces mozi feszültséggel teli, jók a színészek és a különleges effektusok, akadnak látványos akciók, és bár igazán nem kiemelkedő, azért a történet és az aktualitása miatt mégis maradandó lehet. Ha majd néhány száz év múlva a Koreai-félszigetről fognak tanítani az iskolákban, ez a film alkalmas lehet arra, hogy kicsit jobban megértsük az eseményeket.

Fauda (2. szezon)

Hasonlóan az elsőhöz, az izraeli Fauda (arabul káosz) második szezonja is pazarul sikerült.

Doron Kavillio és társai továbbra is a Gázai övezetben harcolnak, amikor felbukkan egy renegát terrorista, aki Al Makdassinak nevezi magát. A férfi bosszút akar állni apjáért, akivel annak idején Doron végzett, a Hamászt gyengének tartja, ezért pedig akár az Iszlám Állammal is hajlandó szövetkezni.

Politikai akcióthriller a javából, vagyis nyomasztó hangulat és hiperrealista stílus a jellemző erre az évadra is.

A "legfőbb" szereplő Doron, de társai - Nurit, Steve, Naor, Gabi Ayub, stb. - is kiemelt hangsúlyt kapnak, és persze a történet továbbra is igyekszik mindkét oldalt egyformán bemutatni, így a zsidó mellett a palesztin karakterek is ugyanolyan fontosakká válnak, így engedve relatíve objektív bepillantást a Közel-kelet leginkább izzó puskaporos hordójába.

Az alkotók szándéka volt bemutatni az izraeli-palesztin konfliktus legjellemzőbb aspektusait, ugyanakkor számomra nem kétséges, hogy az is céljuk lehetett, hogy elítéljék a már évezredek óta fennálló, vérben gázoló, de alapvetően sehová sem tartó ellenségeskedésben megnyomorodó emberi lélek mélységeit.

Az igazság ösvényei

Nemrég látott napvilágot a hír, miszerint megtalálták Stanley Kubrick egy eltűnt/elfeledett forgatókönyvét, ennek apropóján jött az ötlet, hogy megnézzem egy korai filmjét, amit talán elhomályosít a 2001, a Lolita, a Mechanikus narancs, vagy a Ragyogás hírneve.

A dicsőség ösvényei 1957-ben készült, vagyis a kubricki klasszikusok előtt, ám már itt is megfigyelhetők a rendezőre jellemző különleges vizuális megoldások, és persze a történet többrétegűsége.

Noha háborús filmet látunk (konkrétan az első világháború egyik francia egységében történnek az események), a történet nem a háborúról szól, hanem az igazságkeresésről és becsületről, stb.

Realista ábrázolásmód, kevés zene, kiváló fényképezés jellemzi a filmet, na és persze - még a Spartacus előtt - Kirk Douglas, aki az igazság és tisztesség nevében szembeszáll a pökhendi tekintélyelvűséggel.

Római vakáció

Nemrég egy videót kerestem a neten, amikor szembejött velem a Római vakáció. Gondoltam, úgysem láttam még, romkom-klasszikus, ráadásul Audrey Hepburnt eleve imádom, szóval leszedtem.

Nem egy térdcsapkodós vígjáték, de rendkívül kedves, kissé talán naiv, de igazi randifilm, ami 65 év távlatából is "működik", ill. élvezhető. Érdekesség, hogy a néző kvázi jogosan ítélheti el a Gregory Peck által játszott újságírót, hogy csak kihasználja az inkognitóban lévő Ann hercegnőt, ám ne feledjük el, hogy a lány sem árulja el, valójában kicsoda.

Amúgy meg a dramaturgia ezen alapvetése végig képes fenntartani a feszültséget, a kémia is kiváló a két színész között, Audrey Hepburn pedig már itt, karrierje elején is annyi tehetséget, eleganciát és bájt mutatott föl, ami nem sok színésznőről mondható el. Róma meg hát... az Róma. :)

Spoiler! Hagyományos értelemben nincsen happy end, ám mégis megkönnyezhető az, hogy Joe és Ann annyira megszereti a másikat, hogy képesek elengedni egymást.

A szicíliaiak klánja

1969 óta ugyan sok év telt el, de még mindig a francia bűnügyi filmek egyik állócsillaga A szicíliaiak klánja. Ez nem feltétlenül a pergő történet miatt van, bár izgalommal azért így is bőven szolgál, de inkább a parádés színészgárda érdeme. Alain Delon, Lino Ventura és Jean Gabin az európai mozi nagyágyúi voltak, és még ma is bajosan találni olyan színészt, aki hozzájuk mérhető kúlságban, tehetségben és karizmában.

Kicsit ugyan hosszú a film (két órás) és ahhoz képest sok mindenről próbál szólni, azért a bűn és bűnhődés, a tolvajbecsület, a család fontossága így is megfelelőképp kerül kidolgozásra, bár akkora katartikus élménnyel nem jár.

Mai szemmel sok mindenbe bele lehet kötni (pl. a repülőgép, ami gond nélkül átrepül New York felett) vagy meg lehet mosolyogni (pl. a hosszas várakozás egy telefonvonalra), érdekes Delont negatív szerepben látni, és persze ne feledkezzünk meg Ennio Morricone édesbús zenei főtémájáról sem.

A dolog

Kissé eljárt ugyan az idő John Carpenter klasszikusa felett, de azért még mindig üt, bár már nem akkorát, mint 1982-ben.

A film nyitójelenete a kutyát üldöző helikopterrel továbbra is zseniális, csakúgy, mint a trükkök. Kurt Russel kisujjából rázza ki MacReady - valljuk be - egydimenziós karakterét, de hát ez a produkció nem is a szereplőiről szól, hanem az alapvető bizalomról az emberek között, amit egyik pillanatról a másikra képes bármi megmérgezni, avagy senki nem az, akinek látszik, és nyomás alatt megmutatkozik az ember valódi természete, ill. egy csoport dinamikája.

Mai szemmel ugyan picikét lassú, de azért végig feszültséggel teli a cselekmény, Dean Cundey fényképezése tanítani való, Ennio Morricone minimálban nyomott szintis aláfestése pedig ugyanolyan nyomasztó, mint közel 40 éve.