Kábszer

Amikor e sorokat írom, még nem ment le az Oscar-átadás, szóval aktuális téma az a vihar egy pohár vízben, miszerint Will Smith és becses neje, továbbá Spike Lee bojkottálja a gálát, merthogy megint nincs egyetlen fekete sem a jelöltek között. Kicsit olyan ez, mintha alanyi jogon járna a nem fehér alkotóknak a nomináció, csak mert nekik más a bőrszínük.

Talán naiv vagyok, de szerintem mindentől függetlenül, teljesítmény alapján kellene eldönteni, hogy ki méltó a jelölésre és ki nem, ha pedig valaki neve mégis lemarad a listáról, akkor először gondolkodjon el az okokról, mert hátha nem rasszizmusról van szó, hanem csak arról, hogy a teljesítménye nem ért el egy bizonyos szintet. Will Smith és A Föld után, Spike Lee és az Oldboy-remake... érdekes módon ekkor egyikük sem méltatlankodott.

Hollywood messze nem tökéletes, és bizony sok fronton van még hová fejlődnie (pl. a színésznők gázsijának emelése, kisebbségek ábrázolása, stb.), mégsem kellene összekeverni a Gizikét a gőzekével, és ott is diszkriminációt keresni, ahol valószínűleg nincsen.

Rick Famuyiwa sem állt neki pattogni, hogy a Kábszert egyetlen kategóriában sem jelölték a 2015-ös Oscaron, bár akkor sem lett volna igaza, ha puffog, a film ugyanis egyszerűen nem üti meg azt a mércét. Ugyanez lenne a helyzet, ha fehérek, sárgák, zöldek, vagy hupililák készítették volna a produkciót.

A történet:

Malcolm Los Angeles egyik legkeményebb körzetében él. Az okos, kissé kocka srác igyekszik távol tartani magát a bandáktól, egy punk-együttesben énekel, szereti a Trónok harcát, a Harvardra akar jelentkezni, balhézás helyett pedig inkább a '90-es évek hiphopját szereti. Egy nap megismerkedik egy csinos lánnyal, ez pedig nem várt esemény-lavinát indít el: egy buliban Malcolm hátizsákjába kerül egy pisztoly és három csomag kábítószer, amit többen is meg akarnak szerezni, a fiú és haverjai azonban gondolnak egyet, és - részben kényszer hatására - elkezdik az interneten árulni az anyagot.

Aljas utcák

Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, hogy minden szentnek maga felé hajlik a keze, ezért nyerhetett a Kábszer pl. a Black Reel Awardson és az African-American Film Critics Association átadóján, de ha realisták vagyunk, nem meglepetés, hogy a Sundance-en "csak" a legjobb vágásért járó elismerést hozta el, és Cannes-ban is csak egy szekció-jelölésig vitte.

Mondanivaló terén ott van a produkció, némi (kölcsönzött) stílus is akad, és a technikai kivitelezés miatt sem kell szégyellnie magát, csak hát szokás szerint megint az a fránya szkript, ami ide-oda billeg.

Persze, azért mindenek ellenére a film üzenete átjön, felhívja a figyelmet, ezzel pedig el is éri a célját, hasonlóan, mint pl. A megálló, más kérdés persze, hogy lesz-e bármiféle foganatja. Gyaníthatóan nem, hiszen egy mozinál jóval több kell ahhoz, hogy az utcákról eltűnjön a drog és a bűnözés, és hát azért a Kábszer sem mondott túl sok újat a témában, olyasmit legalábbis biztosan nem, amit eddig ne tudtunk volna. Arra viszont mindenképp jó, hogy napirenden tartsa a kérdést, az pedig, hogy olyan rendezők készítenek ilyen filmeket, akik maguk is hasonló környéken nőttek fel (Famuyiwa is inglewoodi), növeli a hitelességet, de példát is jelent a fiatalok számára, hogy létezik kitörési lehetőség.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Tipikus függetlenfilmről van szó, ami jó eséllyel nem jöhetett volna létre, ha Forest Whitaker, Sean - most éppen P. Diddy - Combs és Pharrell Williams nem száll be a produkcióba.

Nyilvánvaló, a fehérek számára nem túl kurrens téma miatt (ami ráadásul az USA-n kívül szinte eladhatatlan) nem taposták egymást a mainstream stúdiók, igaz, a sok trágárkodás, drogozás és két csinos cici miatt eleve csak magasabb korhatár-besorolással kaphatott volna zöld utat, maradt tehát a Sundance és az egyéb fesztiválok, ahol viszont egész jól teljesített.

A forma alapját a gettószleng és a hiphop-zene képezi (plusz egy Korn-szám), a fényképezés viszont átlagos. A műfaj a dráma és komédia keveréke, hovatovább Ponyvaregény- és Scott Pilgrim-szerű paródia, ami jó ötlet lehet, ha komoly mondanivalót akarunk továbbítani a közönség felé, az viszont már kevésbé örvendetes, ha a humor és a dráma vegyítése nem sikerül megfelelő arányban. Ebben a filmben ez igencsak hullámzó: vannak poénok, de aztán nem egyszer lefékez a cselekmény.

A szereplők játéka nem rossz, de nem is különösebben kiemelkedő, a karakterek kissé sablonosak, mint ahogy a személyiségfejlődéseik és a köztük lévő viszonyok is.

Eyecandynek bedobták (a villantó Chanel Imanon kívül) Zoë Kravitz-t; ő mondható az egyetlen színésznek, aki mifelénk is ismerős lehet.

Teljesen világos, mi volt a rendező szándéka a Kábszerrel. Félig viccesen, félig komolyan rávilágítani a Los Angeles peremén tengődő afro-amerikaiak helyzetére, mindennapi problémáikra, stb.

Rick Famuyiwa viszont túl sokat akarhatott markolni, emiatt nagyon teletömte a forgatókönyvet, ám hogy mindenre jusson játékidő, bizonyos részek óhatatlanul a háttérbe szorultak, aminek egyensúlyvesztés lett a vége. Hasra ugyan nem esik a film, de azért kapaszkodnia kell, hogy megálljon a lábán.