Drishyam

Az indiai filmekről sokaknak a táncos-énekes musicalek, vagy a fizika legelemibb törvényeire is fittyet hányó akcióőrületek (pl. Ra.One) jutnak eszükbe. Akadnak persze jóval árnyaltabb alkotások is, mint pl. a kiváló A nevem Khan, vagy a Taare Zameen Par, aztán ott vannak azon filmek, melyek nemzetközi koprodukcióban készülnek, pl. az Ezerízű szerelem.

Magam sem gondoltam volna, hogy Bollywood képes szigorúan vett műfaji alkotásokat is villantani, ám a Drishyammal bebizonyosodott, hogy nagyon is, hiszen Nishikant Kamat filmje egy izgalmas thriller - és a jelzőt most nem udvariasságból használtam.

A történet:

Vijay Salgaonkar boldogan él a családjával. Egy alkalommal nagyobbik lánya iskolai kiránduláson vesz részt, ahol egy Sam nevű fiú a telefonjával videózik. Néhány nappal később megzsarolja a lányt, hogy nyilvánosságra hoz egy felvételt, amit titokban a női zuhanyozóban készített róla, Anju és anyja pedig hiába könyörög a videó törléséért, Sam hajthatatlan. A lány ekkor felkap egy fémrudat, hogy összetörje a telefont, véletlenül azonban a fiú fejét találja el, aki a helyszínen életét veszti.
Amint tudomást szerez a történtekről, Vijay kézbe veszi az irányítást; megszabadul a holttesttől, utána pedig hozzáfog, hogy alibit biztosítson önmaga és a család számára, ám hamarosan kiderül, hogy a fiú nem volt más, mint Goa állam rendőrfőnökének egyetlen gyermeke.
Megindul az eljárás az egyelőre még csak eltűnés ügyében, a nyomok pedig nemsokára Salgaonkarék felé kezdik terelni a rendőrséget, köztük egy basáskodó helyi felügyelővel, aki nagyon nem szívleli Vijay-t, ráadásul meg is látta, amikor a férfi beszállt az akkor már halott fiú autójába.

Szolgálunk, mások meg félnek

Némileg megtévesztő módon a film úgy indul, mintha a rendőri visszaélésekről és/vagy túlkapásokról akarna mesélni a nézőknek, és ugyan a hatósági erőszak valóban kiemelt szerepet kap, mégsem ez a lényeg.

Amolyan erkölcsi tanmese ez, talán valamelyik Védából vagy hasonló indiai műből kölcsönöztek motívumokat, és persze az is jelentőséggel bír, meddig hajlandó egy férfi elmenni annak érdekében, hogy megvédje a szeretteit.

Napjaink modern köntösébe bújtatott formájában ezzel csak egyetlen, de annál nagyobb probléma van: noha a sztori erősen fel akarja menteni Vijay-t és családját (és erkölcsileg valóban nekik van igazuk, hiszen nem szándékos emberölésről van szó, hanem balesetről, ami elkerülhető lett volna, ha Sam nem próbálja Anjut zsarolni), ám ez nem teszi meg nem történtté a tettüket, és azt sem igazolja, hogy gyakorlatilag elhallgatnak egy gyilkosságot, bizonyítékokat hamisítanak, folyamatosan hazudnak mindenkinek, és félrevezetik a rendőrséget.

Oké, hogy mindenkinek jogában áll megvédeni a családját, de az már nem, hogy eközben tönkretegyen egy másikat, márpedig itt lényegében ez történik azzal, hogy Salgaonkarék nem árulják el, mi történt valójában.

Nem tudom, hogy Indiában mi a szokás, így megítélni sem áll módomban az ottani embereket, de az én európai típusú neveltetésem és erkölcseim szerint egy félmeztelen lányról készült videó nincsen arányban egy gyilkossággal, ill. annak eltussolásával. Egy család "jó hírneve" szerintem nem ér meg annyit, hogy eltitkoljanak ilyesmit.

Jó, az is igaz, hogy Salgaonkaréknak kell együtt élniük a tudattal, az ő vállukat fogja nyomni éveken, évtizedeken át tettük súlya, ami éppen elég büntetés, mégis tegyük fel a kérdést, hogy egy ruhátlan videó megér-e egy emberéletet, és mindazt a drámát, amin emiatt két családnak keresztül kell menni.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Mint sok indiai mozifilm, ez is hosszú, majdnem három órás, és bár kicsit döcögve indul be a cselekmény (akad pár teljességgel fölösleges jelenet is, ami a cselekményhez egyáltalán nem tesz hozzá semmit, legfeljebb a főszereplő figuráját árnyalja némileg), idővel viszont megtalálja a tempóját, és azzal együtt sem válik unalmassá, hogy a történet - minden fordulattal együtt - 120 percben is ugyanolyan jól elmondható lett volna, mint 163-ban.
Tulajdonképpen minden jelenet rendben van, csak a legtöbbje hosszabb az átlagosnál, vagy a kelleténél.

Táncbetétek egyáltalán nincsenek, van viszont néhány dal, melyek nem csupán hangulatosak, de dramaturgiai funkciójuk is van, hiszen ilyenkor nem "üresben" megy néhány jelenetsor.

Bizonyos meghatározó jeleneteket lassítva láthatunk, ill. ott a vágó ollója is sűrűbben csattogott.

Folyamatosan jelen van a feszültség, a néző aggódik a főszereplőkért, nekik drukkol, és izgalommal figyeli, hogy vajon végül lebuknak-e, vagy sikerül megúszniuk.

A színészek általában jók, bár némelyikük meglehetősen amatőr benyomását kelti (talán tényleg azok is), vannak viszont húzónevek, pl. az indiai Javier Bardem, vagyis Ajay Devgn, aki egyike a szubkontinens mozisztárjainak, csakúgy, mint Tabu, azaz Tabassum Fatima Hashmi.
Mindenkinek korrekt a játéka, a korrupt Gaitondét alakító Kamlesh Sawantot pedig nagyon jól lehet utálni, meg egyáltalán, az ember legszívesebben a lelket is kirugdosná belőle, amiért piszkálja a szimpatikus főhőst.


Keretes szerkezetével, cselekményvezetésével, és a végén lévő csavarral a Drishyam gond nélkül hozza a nyugati típusú thrillerek színvonalát, és bár számottevő újdonságot nem vonultat fel, azért érdekes élmény mindezt indiai módon tálalva látni.