Death Note

Alighanem ez az a sorozat, amit keveseknek kell bemutatni, és talán még azok is hallották legalább a címét, akik amúgy nem szoktak animéket nézni. Ha netán valakinek mégsem volt eddig szerencséje A halállistához, itt az ideje pótolni az elmaradását.

A történet:

A gimnazista Yagami Light egy nap furcsa tárgyat vesz észre az iskola udvarán. Egy fekete füzet az, melynek belső oldalán használati utasítás olvasható. Az instrukció szerint ha a füzet tulajdonosa beírja egy ember nevét, miközben annak arcára koncentrál, az illető 40 másodpercen belül meghal, de ezen felül még meg is lehet határozni a halál körülményeit.

Light eleinte kételkedik a (Ryuk nevű halálisten által direkt a Földre ejtett) füzet hatalmában, ám amikor meglát a tévében egy élőben közvetített túszdrámát, kíváncsiságból tesz vele egy próbát - és a túszejtő valóban életét veszti! A fiú rájön, micsoda erő került a birtokába, így hozzáfog ambiciózus terve megvalósításához; egymás után kezd végezni a bűnözőkkel, és hamarosan Kira néven tesz szert kétes hírnévre. Célja, hogy új világot teremtsen, melyben nem létezik bűn, őt pedig istenként tisztelik.
Az emberek egy része rajong a titokzatos igazságosztóért, mások viszont elítélik a tevékenységét; köztük a japán rendőrséggel, melynek néhány tagja - élükön Light apjával - létrehoz egy speciális egységet, hogy elfogják Kirát. Segítségükre van a világ legjobb detektívje, L, aki adatok elemzésével és puszta következtetéssel egyre közelebb jut a rejtély megoldásához.

L-kaplak!

Viszonylag kis számú azon anime-sorozatok listája, melyek világhírűvé váltak, vagyis Japánon (és Ázsián) kívül Európában vagy az amerikai kontinensen is sokan ismerik, szeretik. Vajon miért éppen ez a széria, és miért nem egy másik? Jó, nyilván az is közrejátszhatott ebben, hogy a Death Note-ot sugározták olyan nyugati tévécsatornák, mint pl. nálunk az Animax, vagy az Egyesült Államokban újfajta online terjesztési módot találtak ki hozzá, de hát ennyi erővel másik sorozatot is lehetett volna választani, hiszen bőven van miből válogatni.

A válasz talán az érdekes alapötletben és a csavaros történetben rejlik, amihez hasonlóval felettébb ritkán találkozni a mainstream nyugati médiában, és talán éppen emiatt számíthatott nagy érdeklődésre. Ehhez jön még az erős pszichológiai hatás, a folyamatosan jelen lévő feszültség, a különféle vallásos és egyéb szimbólumok, kulturális utalások, társadalomkritika, na meg a morális témák boncolgatása. Vagyis csupa olyan dolog, ami egy jóféle animében általában megtalálható, mifelénk viszont igyekeznek ezeket mellőzni és/vagy kilúgozni a politikai korrektség és a tolerancia nevében (értsd: még véletlenül se bántsunk meg senkit).

Mindezek ellenére azért a Death Note sem tökéletes, mert pl. a cselekménye a mi - jobbára amerikai típusú dramaturgiához szokott - ízlésünkhöz képest jóval csapongóbb; a történetbe gyakran kerülnek bele olyan mellékszálak, melyeket látva eleinte bőszen vakarhatjuk a fejünket, de aztán néhány epizóddal később megkapjuk a magyarázatot, és akkor összeáll a kép - ám ettől még nem kevésbé zavaró ez a módszer.

Az is probléma szerintem, hogy néhány igencsak fontos esemény, melyeket nyugodtan tekinthetünk katartikus csúcspontoknak is (pl. egy jelentős személy halála), néha aránytalanul rövid idő alatt játszódik le, holott alapvető következményekkel jár a sztori alakulásában, és persze a szereplőkre, ill. a közöttük lévő viszonyokra is befolyással bír.

Apropó, szereplők. Megjelenésük, viselkedésük és beszédstílusuk egyaránt újszerű és szokatlan, gondolok itt elsősorban a szinte állandóan kuporgó és édességet majszoló L-re, az almát rajongásig imádó Ryukra, vagy éppen a másik halálistenre, Remre, aki beleszeret halállistájának tulajdonosába, Misába.

A szőke lány amúgy a sorozat legidegesítőbb alakja, legalábbis külsőségeit tekintve, hiszen legtöbbször visítva beszél (gyakran egyes szám harmadik személyben emlegetve önmagát), amivel szinte már a felpofozás határáig tolja a nézők ingerküszöbét, nem mellesleg pedig ő az eyecandy a sok férfi figura között (gyakran látni is lenge ruhákban), ugyanakkor nem ez az egyetlen funkciója, hiszen a dramaturgiához is nagyban hozzájárul a Kira és L közötti macska-egér játék alakulásában.

A rajzstílus általában szép, nem olyan egyszerű, mint a Tokyo Magnitude 8.0 esetében, vannak pl. árnyékolások, ellenben viszonylag kevés a mozgás, sok a statikus beállítás, amik alatt jellemzően belső monológokat hallani (a képregényekben itt szoktak lenni a gondolatbuborékok).

Az ismertebb mangákból és animékből gyakran készülnek élőszereplős feldolgozások, ám ezek nem minden esetben érnek olyan sikert, mint rajzolt elődeik. A Death Note-ból is forgattak mozifilmeket, melyek közül kettő a sorozat történetének olyan 2/3-át dolgozza fel, és még ahhoz képest is több eltérés található bennük; a széria utolsó, nagyjából tucatnyi epizódjának eseményeit viszont szinte teljesen kihagyták, csupán néhány motívumot emeltek át a filmekbe. (A harmadik rész pedig egy spin-off, ami csak lazán kapcsolódik a fő cselekményszálhoz; L utolsó nyomozásáról szól.)

Ha kicsit utánagondolunk, talán nem is lett volna szükséges 37 részben feldolgozni a történetet, elég lett volna olyan 20-25 epizód is, hiszen a cselekményt szinte ugyanúgy le lehetett volna zárni, miközben a mondanivaló szemernyit sem változott volna.

Főleg a vége felé van erőltetettség-érzés; néhány új szereplő behozására szerintem nem igazán volt szükség, inkább csak amolyan utánlövésnek felel meg, és persze műsoridő-kitöltésnek.

Nagy gond persze nincsen, a Death Note így is unikális a maga nemében, amihez még csak hasonló sem készült Japánon kívül. Sokrétű mondanivalója abszolút gondolatébresztő és vitaindító, ami az átlagos nyugtai rajzfilmektől meglehetősen távol áll (tisztelet a kevés kivételnek).