Érzelmek tengerében

Alighanem csak a legelvetemültebb filmrajongók ismerik James Whale nevét. Említett úriember szegény angol családban született a XIX. század végén, megjárta az első világháborút, az 1930-as években pedig filmezni kezdett Hollywoodban; többek között olyan horror-klasszikusokat készített, mint a Frankenstein, A láthatatlan ember, vagy a Frankenstein menyasszonya.

A hírhedt szörny emberi oldalát talán azért tudta annyira hitelesen ábrázolni, mert homoszexuálisként saját bőrén tapasztalta meg, mit jelent kirekesztettnek lenni.

A Mr. Holmes-t dirigáló Bill Condon 1998-ban is együtt dolgozott Ian McKellennel, Brendan Fraser pedig megannyi komikus alakítás után végre kipróbálhatta magát egy komolyabb szerepben is.

A történet:

James Whale a világtól elvonultan él az 1950-es évek vége felé. Egy nap felfigyel Clayton Boone-ra, a jóképű kertészre, és beinvitálja a házába, hogy portrét rajzoljon róla. Noha a fiatal férfi heteroszexuálisként nem viszonozza Whale vonzódását, mégis barátság szövődik közöttük, egy idő után viszont Boone rájön, hogy Whale-nek egyéb szándékai is vannak vele.

Egyedül rossz. Barát jó.

Kis túlzással akár egyenlőségjelet is lehetne rakni a Mr. Holmes és az Érzelmek tengerében közé, hiszen a két film sok tekintetben hasonlít egymásra (és gyaníthatóan legalább ez az egyik oka annak, hogy azonos a rendező): adott egy idős férfi, aki egykor szakmája mestere volt, ám ma már csak az emlékeinek él, és bár sokáig egyetlen társa a folyton zsémbes házvezetőnője, megismerkedik egy fiatal fiúval/férfival, aki a különbözőségeik ellenére is képes elfogadni a különcségeit, okulnak és tanulnak egymástól, ezzel pedig megváltoztatják az életüket.

Fontos megjegyezni, hogy bár mindkét figurával lehetett volna hagyományos életrajzi filmet készíteni, Bill Condon csak egy rövid, de annál meghatározóbb szakaszt emelt ki főszereplői életéből, jellemezően annak végéről, ami a Mr. Holmes esetében nem okozott különösebb problémát, hiszen a figurát az egész világon ismerik, ez esetben viszont muszáj volt némi flashback-kel megtámogatni a cselekményt - bár az is igaz, hogy a történet és mondanivaló szempontjából ennek kevéssé van jelentősége, mégis fontos ahhoz, hogy az a néző is tudja, kiről van szó, aki még életében nem hallott James Whale-ről, sem a munkásságáról.

A közreműködő nagy nevek ellenére azért ezek mégis inkább fesztiválokra, tévékbe, és direct-to-video kategóriába tartozó filmek a maguk viszonylag egyszerű megoldásaival és szerényebb költségvetésével, és persze annak figyelembe vételével, hogy moziban nem igazán eladható egy ilyen alkotás, hiszen "alig történik benne valami", az érzelmes férfibarátság, na meg az édesbús elmúlás témája pedig nem feltétlenül olyasmi, amiért az átlagember szívesen kifizeti egy mozijegy árát.

Megvalósítás, színészek és konklúzió:

Korrekt alkotással van dolgunk, melynek képi világa helyenként megidézi a '30-as évek mozifilmjeit, pl. az alsó gépállásokkal, ill. konkrét fekete-fehér álomjeleneken keresztül.

A cselekmény kissé visszafogott, de azért folyamatos tempóban halad, szélsőségesen kiugró pillanatok nem igazán akadnak, a feszültség és izgalom sem keríti hatalmába a nézőt, de azért a film így sem válik unalmassá.

A magyar cím némileg megtévesztő, hiszen az alapján egy sokkal lelkizősebb mozira lehetne számítani (tegyük hozzá: nem az), az eredeti "Istenek és szörnyek" (Gods And Monsters) viszont nem lett volna elég kifejező, lévén, hogy ez a szóösszetétel a Frankenstein-filmre utal, ill. Whale életével von párhuzamot. A forgalmazó tehát inkább nem kockáztatott, ezzel viszont potenciális nézőket riaszt(hat)ott el a film megnézésétől.

A szereplők közül természetesen Ian McKellent kell kiemelni, aki újfent maradandót nyújt, bár az is igaz, hogy ő rosszabb napjaiban is simán kiráz a kisujjából egy ilyen figurát - és nem csak a nemi orientációja miatt, ami Whale megformálásában legfeljebb könnyítést jelenthetett, ám közel sem ez képezi a játéka alapját. Apró mozdulatok, gesztusok, hanglejtések járulnak hozzá a karakter életere keltéséhez, ezek pedig tényleg csak a legnagyobb színészek sajátjai.

Brendan Fraser nyilván nem érhet brit kollégája nyomába, és bár kiválasztása sokkal inkább köszönhető előnyös megjelenésének, színészileg azért ő is dicséretet érdemel, főleg a szokásos pofavágások és ökörködések mellőzése miatt (a legvégén bemutatott Frankenstein-utánzásért pedig külön piros pont jár).

Néhány változtatással akár ide is másolhatnám a Mr. Holmes-hoz írt összegzésemet. A téma, a külsőségek, a stílus, a rendezés, stb. mind annyira hasonlítanak, hogy ha akarnák, sem tagadhatnák le az azonosságokat.

A legfőbb közös pont, azaz Ian McKellen gond nélkül hozza a szerepét, színésztársai is kifogástalanul játszanak, a tanulság is átjön, viszont az igazán emlékezetes pillanatok ezúttal is elmaradnak, ennek ellenére azért ez egy szép film, amit legalább egyszer érdemes megnézni.