Előbb Olympus, most meg az Égi Kastély... mindkét katonai kifejezés a Fehér Házra utal, és rövid időn belül két olyan film is kijött a mozikba, melyekben az USA elnökének munkahelye/otthona kerül terroristák célpontjába, persze nincs másról szó, mint hogy remekül el lehet sütni néhány ócska patrióta közhelyet, na meg remek alkalom az agyatlan zúzásra is.
Ez tök ugyanaz, mint annak idején a Deep Impact és az Armageddon vagy épp a Dante pokla és a Tűzhányó volt, és őszintén szólva azt reméltem, hogy Hollywood évekkel ezelőtt leállt ezzel a "párhuzamosan megcsináljuk ugyanazt a sz@rt"-módszerrel (habár a Tűzhányó egész jó szerintem). Na, de úgy tűnik, mégsem. Nagy szellemek találkozása vagy csak a véletlen műve? Ki tudja. Mindenesetre Roland Emmerich továbbra sem találja önmagát, és a tény tény marad, hogy 15 éve nem csinált tényleg jó filmet (nagy szó, hogy a Godzilla annak számít, legalábbis szerintem).
Az elnök végveszélyben egy buta film. Tulajdonképpen egy szórakoztató agyrágó (akar lenni), de a sok képtelensége és hülyesége miatt inkább csak buta, bár nem olyan módon, hogy az ember percenként kapjon a fejéhez, hogy "úristen, ez mekkora baromság már!". A történet nem több, mint anno a Die Hardban volt (de mondhatnám az Úszó erődöt is akár): magányos pasas egyesével levadássza a csúnya terrorpistákat, akiknek a vezetője bosszút akar állni az egész világon egy személyes veszteségéért, és persze hősünknek is akad megfelelő motivációja (leggyakrabban az elhidegült lánya), de mindez csak ürügy arra, hogy szétlőjenek mindent, ami csak mozog vagy ép. Az amerikai téma A Függetlenség napja óta Emmerich-stipi-stopija (habár emberünk német), szóval akár várható is volt, hogy hamarosan újabb vizuális merényletet követ el a jó ízlés ellen (noha az ID4 szerintem szintén kifejezetten jó film a maga nemében).
Ami annak idején működött, mert újdonságnak számított, szórakoztató és látványos volt, az most nem igazán jött össze. A legnagyobb probléma, hogy a film túlságosan komolyan veszi önmagát, ennek viszont gyökeresen ellentmondanak azok a totálisan felesleges, stílusidegen és idegesítő poénok, amik el vannak szórva a cselekményben. Szerencsére nincs belőlük sok, de mégis minden további nélkül ki lehetett volna vágni a filmből az összeset, és így lényegesen egységesebb végeredményt kaptunk volna. Hozzáteszem, Emmerich filmjeiben mindig akad egy-két vicc, hogy oldja a feszültséget (pl. a Tökéletes katonában a "csupa fül vagyok"), de ezúttal túlságosan elvetetett a sulykot. A kevesebb (vagy a nulla) megint több lett volna.
A trükkök eléggé visszafogottak (értsd: mennyiségre - Emmerich-hez képest), néhány robbanáson kívül nem sokat kap a néző, jobbára csak lövöldözések vannak meg pár kézitusa, de ennyi.
Érdekes módon a színészek, pontosabban a mellékszereplők viszont egész jók, kivéve persze a főszereplő Channing Tatumot, aki még mindig nem tud játszani (igaz, ebben a filmben nem is kell). Hogy Jamie Foxx mit keres ebben a produkcióban, azt elképzelni sem tudom (nyilván pénzt), mindenesetre remélem, hogy nem egy lejtő kezdetének vagyunk szemtanúi (lásd még Cuba Gooding Jr. karrierjét az Oscar után).
Maggie Gyllenhaal és Jason Clarke teljesen jól hozzák a (sablon)figuráikat, de a legjobb színész minden vitán felül a veterán James Woods, aki kellőképp görény, de neki az ilyesmi tényleg csak helyzetgyakorlat. Amúgy Joey King (a kislány) is köröket ver Channing Tatum-ra, de hát ezen sincs sok csodálkozni való; valakinek van tehetsége vagy nincs.
Egynek jó a film, de csakis ennyi, polcra nem érdemes tenni (sem moziban megnézni, egy letöltést viszont talán megér).
A mérsékelt sikerű (bár szerintem egész jó) Tron Legacy rendezője, Joseph Kosinski következő nagy dobása a saját képregénye alapján készült Feledés, ami egy igen hangulatos, poszt-apokaliptikus sci-fi.
2077-ben járunk, 60 évvel az utolsó földi háború után, aminek következtében a bolygónk szinte teljesen lakhatatlanná vált. Az idegen inváziót követően a megmaradt lakosság a Titánra költözött, a Földön pedig mindössze két ember maradt: Jack Harper, a 49-es számú technikus, és társa, Vika. Feladatuk az automata védelmi berendezések, a drónok karbantartása, melyek az emberek számára vizet kitermelő gépeket védelmezik a Földön portyázó idegenektől. Jack egy rutinőrjárat során egy lezuhant űrhajót talál, benne egy titokzatos nővel, akinek megjelenése elkezdi összeilleszteni a férfi távoli emlékfoszlányainak darabkáit, hogy a végén valami egészen döbbenetes felfedezésre jusson önmagáról és a Földről.
Aki látta az 1990-es, eredeti Emlékmást, 2009-ben a Holdat (Duncan Jones filmjét), meg ismeri a 2001 - Űrodüsszeiát, és esetleg a Solarist (nem feltétlenül a filmeket, hanem a regényt), az látta a Feledést is, mivel Kosinski képregényének és/vagy filmjének története szinte egy az egyben ezekből merít(het)ett ötletet. Nem is keveset. Lehet, hogy csak a véletlen műve, de szerintem ennyire hasonló sztorikat elég nehéz másoktól függetlenül kitalálni. Természetesen nem "egy az egyben"-nyúlásról van szó (bár ki tudja...), mindenesetre a fent nevezett filmek ismeretében számomra egyáltalán nem nyújtott a Feledés olyan újdonságot, mint vártam. Ami azt illeti, egy kicsit bonyolult is a történet, és talán nem árt utánaolvasni a film megnézését követően, hogy tényleg arról volt-e szó, amit gondoltunk. (Amúgy igen, de lehet, hogy csak nekem ilyen nehéz a felfogásom. Mindenesetre így sem ütött túl nagyot, hiszen már ismertem a történet alapjait máshonnan. Persze, egy csecsemőnek minden vicc új...)
Ami a megvalósítást illeti, arra nem sok panasz lehet, bár az igaz, hogy a tempó több helyen leül, máskor meg felgyorsul, de azért sehol sem válik unalmassá a film. A látvány a maga minimalista (értsd: néhány ismert amerikai épület romjain kívül nem nagyon akad más) módján egészen lenyűgöző (érvényesült a kevesebb több elve), remek az atmoszféra, amit az elpusztult civilizáció látványa áraszt magából. A fényképezés is kiváló, főleg a színvilág tetszett nagyon (kékek, barnák). A zene (szerintem) nem kicsit hasonlít a Tron Legacyt jegyző Daft Punk-score-ra, bár most a francia M83 nevű együttes felelt a dallamvilágért, de a párhuzam attól még eléggé szembetűnő.
A színészi játék korrekt, mindenki hozza a kötelező és elvárható szintet. Tom Cruise már évek óta hasonló karaktereket alakít, szóval neki ez csak egy újabb strigula, Morgan Freeman jó, mint mindig, Olga Kurylenko és Andrea Riseborough pedig nem csupán elbűvölő ráadások, habár Oscar-díjas játékot egyikük sem produkál.
Minden érdekessége és elgondolkodtatóssága ellenére a forgatókönyv sajnos eléggé átlagos, sok a tipikusan amerikai filmes megoldás és epizód, és van persze kötelező hepiend is, így - mint általában - megint a szkript hiányosságai adják az egész film legnagyobb problémáit. Noha eredetinek messze nem mondható, de az átlagosnál azért kicsivel jobb és intelligensebb film lett a Feledés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése