Arrow

Mindig is kedveltem a Marvel és a DC képregényeit, és az utóbbi években viszonylag sok animációs- és élőszereplős filmet láttam is a két nagy kiadó történeteiből és szereplőivel. Arrow, teljes nevén: a Zöld Íjász (Green Arrow) a DC Comics istállójába tartozik. A figura eredettörténetébe hadd ne menjek bele, bár nem is nagyon érdemes, hiszen a tévésorozat kedvéért újraírták a figura egész hátterét (amit egyébként az évtizedek során a képregényekben is többször átdolgoztak): Oliver Queen, az elkényesztetett milliárdoscsemete hajótörést szenved valahol a Kínai tengeren, a balesetet pedig csak hárman élik túl, és egy mentőcsónakban sodródnak a hullámok hátán. Hogy növelje fia életben maradási esélyét, az apa megöli harmadik társukat, majd önmagával is végez, Oliver pedig nem sokkal később egy szigetre vetődik, ahol összeakad egy ázsiai alakkal, aki tanítgatni kezdi a túlélés alapjaira. Öt hosszú évvel később az immár harcedzett fiatalember sikeresen megmenekül és visszatér a városába, ahol hozzáfog apja utolsó kérésének teljesítéséhez: álruhás alteregójaként megbüntet mindenkit, akinek a neve szerepel egy titokzatos listán.

Tudom, az én hibám, hogy minden filmben az újdonságot keresem (vagy remélem), és pontosan ugyanez történt az Arrow esetében is, ehhez képest viszont szinte alig kaptam valamit - ellenben annál több felszínességet és sablonosságot, amik már a könyökömön jönnek ki, annyira elcsépeltek és unalmasak. Hangulatát és több momentumát tekintve, a történet sokat merített a Sötét lovag-trilógiából, ezzel együtt azonban gyakorlatilag minden sablonos; a szereplők, a köztük lévő viszonyok és konfliktusok, a dramaturgia, és még sorolhatnám a sok-sok kidolgozatlan alkotóelemet, melynek következtében sem a cselekmény, sem a szereplők sorsa nem érdekelt különösebben. Egyszerűen senkivel nem sikerült azonosulnom az első szezon huszonhárom epizódja során, mert annyira üres vagy idegesítő a legtöbb karakter (pedig nincs belőlük sok).

Gyakori eset, hogy némelyik szereplő egyik percről a másikra (de egyik epizódról a másikra garantáltan) totálisan ellenkező véleményen lesz valamiről, mint korábban. Erre az egyik jó példa Quentin Lance nyomozó, akinek egy nap váratlanul megjelenik a felesége, hogy az eltűnt (és minden bizonnyal halott) lányuk után kutasson, de a férfi előbb hallani sem akar az egészről (mert nem akar régi sebeket feltépni), ám nem sokkal később már ugyanolyan lelkes, mint a nő, az átmenet viszont kidolgozatlan. (Lance amúgy messze a legjobb szereplő az összes közül, ami nem kis részben a színész, Paul Blackthorne érdeme.)

A sablonos felszínességre jó példa még John Diggle is (a két kötelező kvóta-afroamerikai színészek egyike), akinek csupán annyi a motivációja, amiért segít Olivernek, hogy a fivérét megölte egy bérgyilkos, és el akarja kapni. (Hú, de eredeti...)

Hébe-hóba feltűnik egy-egy negatív szereplő is, akik ismerősek lehetnek a képregények lapjairól; ilyen például Deathstroke, Deadshot, Slade vagy Huntress, de - hasonlóan a többi figurához - ezek is mind sablonosak, főleg Huntress, akinek szintén nulla a karakterábrázolása és a motivációja, ráadásul egy gyakorló pszichopatát csináltak belőle, aki bárkit képes habozás nélkül kicsinálni, csak mert a maffiózó apja megölte a vőlegényét (természetesen ennek sincs sok köze a képregénybeli figurához, aki amúgy az egyik kedvencem). Sajnos tehát, az alapvetően érdekes negatív szereplők is a felszínesség posványába süllyednek, hiszen semmiben nem különböznek az átlagos rosszfiúktól.

A semmitmondó szereplők mellett az is nagyon lehangoló és csalódást keltő, hogy az egyes epizódok történései - és persze az egész sorozaton átívelő kerettörténet is, ami flashbackekkel van megoldva, párhuzamosan haladva a jelen eseményeivel - rém egyszerűre vannak megírva, de szinte már gyermetegen közhelyesre és felszínesre, amit az ember egyáltalán nem várna egy 2012-13-as szériától. (Úgy 15-20 éve még talán elment volna, de azóta sokat emelkedett az emberek ingerküszöbe.)

Ezt is legjobban példákkal tudom szemléltetni: szerintem teljességgel életszerűtlen az, amikor be kell jutni egy szigorúan őrzött épületbe, hogy megcsapoljanak egy számítógépes hálózatot, ezért másnap Diggle már ott dolgozik a biztonsági őrök között, mindenhez teljes hozzáférése van, minden kódot és rendszert ismer, és az egész házat úgy ismeri, mint a tenyerét. De hogy? Felvételizett? Kerestek egyáltalán új embert az őrök közé? Azonnal megfelelt? Ki se képezték egy teljesen idegen munkahely berendezéseinek használatára? Mindezek teljesen el lettek hagyva.

Vagy mondhatnám azt is, hogy a különféle hivatalos procedúrákból (pl. bírósági eljárás, letartóztatási parancs, kihallgatás stb.) egy csomó lényeges momentumot kihagytak a gyorsabb tempó érdekében, ami annak fényében különösen vicces, hogy az egyik női szereplő, Laurel Lance ügyvédként dolgozik, mégsem zavarják a nyilvánvaló szabálytalanságok és pontatlanságok. Világos, hogy nem a dokumentumfilmes hitelesség az első számú törekvés egy akció-sorozat készítése során, de szerintem akkor sem ártott volna kicsit közelebb hozni a részleteket a valósághoz, mert így minden hiteltelenné válik.

Szintén a sorozat hibái közé sorolható, hogy kortól és nemtől függetlenül minden szereplő szép és/vagy fiatal (na jó, kivéve talán Lance nyomozót, de ő direkt gyűrött egy kicsit). A férfiak egytől egyig jóképűek, a nők pedig karcsúak, ápoltak, vonzóak, de még a legutolsó pincérnő is - hogy a lepukkant kerületben élő szegény tolvajsrácról vagy éppen a szemét drogdílerről már ne is beszéljünk... A frizurák és sminkek mindenkin tökéletesek, ronda vagy öreg szereplőt pedig közel s távol nem látni. Ez is sokat ront a hitelességen, hiszen az átlagemberek, akik számára az ilyen filmeket szánják, nagyon nem így néznek ki. Csoda-e ezek után az azonosulás nehézsége?...

Ehhez kapcsolódik az is, hogy egy alapvetően csinos nőt (aki teljesen hihető módon komputerspecialista, és egyetlen tablettel vagy okostelefonnal képes feltörni a legbonyolultabb informatikai rendszereket is) mindössze egy szemüveggel próbálnak elcsúfítani, de a sminkje és a frizurája mégis minden percben tökéletes - helytől és időtől függetlenül (bár elvileg egy csúnyácska, enyhén antiszoc, kockalány a karakter). A locsogása amúgy egyáltalán nem humoros (bár nyilván annak szánták, de nem nagyon jött be), hanem idegesítő, mivel sokszor olyan helyzetben tör elő belőle a szómenés, amikor nem kellene, mert nem indokolt a feszültség csökkentése, vagy ha mégis, akkor nem sikerül, így viszont a szellemesnek hitt kotyogása stílusidegenséget és oda nem illőséget eredményez.

Azzal sem nagyon tudtam megbékélni, hogy az egyik negatív szereplő, Malcolm Merlyn gyakorlatilag fiatalabbnak néz ki a saját fiánál, Tommynál. (Biztosan remek a plasztikai sebésze, de szerintem csak nem volt jó a casting. A két színész - John Barrowman és Colin Donnell - között amúgy mindössze 15 év a körkülönbség.)

Ha már itt tartunk, bántóan hiányoltam annak a magyarázatát is, hogyan tett szert Merlyn a harci képességeire, habár a sorozat egyik nagy fordulatának szánták, hogy neki is van egy íjas-nyilazó alteregója, aki egyfelől elvetemült gyilkos, másrészt többször is alaposan helybenhagyja Arrowt, és az utolsó nagy bunyóban is csak véletlenül lehetséges legyőzni. Fogadjuk el tehát csak úgy bemondásra, hogy a férfi ennyire ügyes? Hát, bocs, de nekem ennél kicsit több kell.

Ami a további szereplőket illeti, az íjászt alakító Stephen Amell nem sokat tud felmutatni egy kockás hason és bárgyú mosolygásokon kívül. Néha persze szigorúan néz, de azt bárki meg tudja tenni egy kis gyakorlás után a tükör előtt. Vicces amúgy, hogy Oliver milliárdos, mégsem borotválkozik soha. Értem én, hogy macsóborosta meg minden, de azért hivatalos eseményeken is szőrösen megjelenni... na mindegy, ez biztos megint csak az én kukacoskodó hülyeségem. (Amúgy Arrowként is borostás, maszk pedig nincs rajta, csak a szemeinek környékét keni be valami zöld kulimásszal, ami viszont hol több, hol kevesebb - még egy jeleneten belül is...)

Az Oliver anyját megszemélyesítő Susanna Thompson játéka többnyire kimerül abban, hogy kétségbeesetten néz. Mert a csúnya Malcolm Merlyn zsarolja, mert elrabolták a második férjét, mert aggódik a családja miatt, mert titkolóznia kell... Ilyenkor olyan fuvolázó hangon is beszél, hogy az ember legszívesebben felpofozná.

Thea Queen, azaz Oliver húgának szerepében Willa Holland látható, aki az egész sorozat kétségkívül legcsinosabb színésznője (a malacképű Katie Cassidynél - Laurelnél mindenképp), de szép pofi ide, aranyos mosoly oda, Thea ugyanolyan közhely-karakter, mint a többi, szóval mindegy.

Az akciójelenetek sajnos mind nagyon rövidek (bár akad néhány látványosabb koreográfia), pedig az ember még sokáig szívesen elnézné, ahogy Arrow legyakja az ellenfeleit, de erre sajnos nincs idő, mert robogni kell tovább a cselekménnyel. Emiatt viszont minden más is nagyon rövid és csupán jelzésértékű. Remekül működik viszont a product placement, azaz a termékmegjelenítés; a Microsoft és a Lenovo biztosan nagyon örül, hogy a tabletjeik, mobiltelefonjaik és számítógépeik milyen jól néznek ki a tévéképernyőn.

Humort nem nagyon érdemes keresni a sorozatban, bár azért elsütöttek egy tűrhető viccet, amikor Oliver a szigeten kifakad, hogy hajótörést szenvedett, és az egyetlen társát Wilsonnak hívják (ez Slade vezetékneve, a poén pedig Tom Hanks A számkivetett c. filmjére utal).

Ha mozifilm lenne, azt mondanám, hogy az Arrow egynek jó, ám ne várjunk tőle megváltást. Oké, nyilván nem érdemes csodát remélnünk az ugyanarra a jól bejáratott kaptafára készülő amerikai filmektől és sorozatoktól, de érdekes módon, régen sokkal több újdonsággal és eredetiséggel tudott szolgálni a tengerentúli szórakoztatóipar. Az is igaz, hogy a CW Television Network nem egy HBO, ABC vagy Fox, ahol a legjobb sorozatok készülnek. Kevesebb a pénz, kevesebb a lehetőség, így az Arrow is kompromisszumokra szorult. Mindenesetre a második szezon már elkezdődött, és ha továbbra is jól tartja magát a nézők körében, folytatásra is biztosan lehet számítani. De hogy én azt fogom-e nézni? Őszintén szólva, nem hinném. Inkább keresek valami érdekesebbet, eredetibbet, jobbat.