Én vagyok a törvény!
Ami az első felvetést illeti, - ezúton kérek elnézést minden képregényrajongótól a kijelentésemért - szerintem a Stallone-féle Dredd bíró egyáltalán nem volt olyan rossz film. Persze túl jó sem, de a '90-es évek közepén éppen így kellett kinéznie egy olyan látványos, sci-fi-akció műfajú szuperprodukciónak (ne feledjük: még a Bay-korszak előtt vagyunk), ahol a szigorú tekintetű főhős előbb nagy bajba kerül, de sikeresen kimászik a katyvaszból, tisztára mossa a nevét, és a végén viszi a csajt. A Dredd bíróban mindez megvolt, kiegészítve egy rém idegesítő, komikus(nak szánt) mellékszereplővel (Rob Schneider jelenléte az amerikai filmiparban Hollywood egyik nagy tévedése), ugyanakkor Armand Assante remek volt Dredd ellenfeleként, imádtam az ABC-robotot, Jürgen Prochnow hozta a kötelező szemétládát, és Max von Sydow sem bánta, hogy megint sablonfigurát kell játszania (nyilván a gázsi meggyőzte).
A film a hibái ellenére is nézhető volt, bár a hardcore rajongók nyilván sosem bocsátották meg a készítőknek, hogy Dredd elég hamar levette a sisakját, holott a képregényben ilyen nem fordult elő, ugyanakkor egy láthatatlan arcú Stallone-ért senki nem ment volna be a moziba, ezt meg a képregény-pártiak értsék meg.
Ami A rajtaütést illeti, annak története igen egyszerűen összefoglalható: egy csapat kommandós behatol egy több emeletes házba, hogy elfogja az ott élő bűnözőket, élükön egy kegyetlen gengszterfőnökkel, de halálos ellenállásba ütköznek, így a céljuk a puszta túlélés válik.
A Dredd arról szól, (ahogy a címszereplő a film elején összefoglalja; a '95-ös filmben ezt felirattal oldották meg narráció helyett), hogy a nem túl távoli jövőben az USA összeomlott, a lakosság (mintegy 800 millió fő) pedig egyetlen, óriási városba tömörült, amely akkora, mint fél Európa. A haldokló civilizáció utolsó képviselője Mega-City 1, ahol az egyre terjedő bűnözés újfajta igazságszolgáltatást igényelt. Így állt fel a Bírák serege, melynek képviselői egy személyben ügyészek, esküdtek és ítélet-végrehajtók.
A Bírák között is az egyik legjobb Dredd, aki egy nap társat kap, egy alacsony, szőke hajú, fiatal lány személyében. Anderson mutáns, akinek különlegesen erős pszichikai képességei vannak: olvas a gondolatokban és megérzi mások emócióit.
Hogy kiderüljön, Anderson alkalmas-e bírónak, Dredd magával viszi egy járőrözésre. A két bírót egy rutineset kapcsán Peach Treesbe, egy 200 emeletes épületkomplexumba hívják, ahol korábban három, megnyúzott, szétlapított hullát találtak. Kiderül, hogy a felhőkarcoló úrnője, egy drogbanda kegyetlen vezetője, Ma-Ma áll az eset mögött, aki amint megtudja, kik érkeztek a helyszínre, lezárja az épületet, embereit pedig a két bíró után küldi, hogy végezzenek velük, bármibe is kerül - sem emberélet, sem anyagi kár nem számít.
Az új Dredd-film - elődjével szemben - jóval realistább stílusú, hovatovább naturalista. Míg a látványtervezők '95-ben nagy hangsúlyt fektettek a jövőbeli megaváros megtervezésére (valamint a futurisztikus jelmezekre és eszközökre), addig a Dredd egy olyan világot tár elénk, amely lényegesen valóságosabb és hitelesebb (a városképeket Dél-Afrikában rögzítették; például Johannesburg néhány része eléggé lepusztult ahhoz, hogy - némi számítógépes segítséggel - gond nélkül "eljátszhassa" Mega-City 1 szerepét.)
Itt nincsenek látványosan röpködő járművek vagy energiafegyverek, vagyis semmi olyan, ami egy látványsci-fiben kötelező lenne, van helyette viszont nagyvárosi lepukkantság, nyomor és bűnözés, vagyis csupa olyasmi, ami manapság is létezik, így semmi nem vonja el a néző figyelmét attól, hogy rájöjjön: ez a jövő bizony könnyen a miénk is lehet, ha nem vigyázunk, elég csak egy újabb akármilyen válság vagy komolyabb háború. Kőkemény rendszerkritikáról van tehát szó, éppúgy, ahogy a képregény alkotói évtizedekkel korábban kitalálták (és amiből lényegében semmit nem vett át Stallone filmje).
Mivel elsősorban akciómoziról van szó, az alkotók erre hegyezték ki filmjüket, nem a mögöttes tartalomra vagy az olyan részletekre, mint például az erős karakterábrázolás. Ennélfogva tulajdonképpen semmit nem tudunk meg Dreddről, még az arcát sem láthatjuk soha, hiszen egy pillanatra nem veszi le a sisakját, így viszont megmaradhat a figura a törvény arctalan megtestesítőjenek, akiről nem szükséges tudni, honnan jött és miért teszi azt, amit tesz, elég annyi, hogy ha az ember nem csinálja, amit mond, akkor hamar ólmot kap a fejébe.
Ettől nagyban eltér Anderson, aki egyrészt nem visel sisakot (mert zavarja a képességeit), másrészt pedig ő az, akinek a szemein át mi is láthatjuk Mega-City 1 kegyetlen világát, így - mivel Dredd-del lehetetlen - a lánnyal lehetséges kizárólag a nézői azonosulás. Egyfajta személyiségfejlődést tapasztalhatunk Anderson karakterében, aki élete első éles bevetésén veszíti el az illúzióit; az alatt a néhány, Peach Treesben töltött óra alatt kell felnőnie és ráébrednie az őt körülvevő világ durva realitására.
Az akciójelenetek könyörtelenek, véresek és pergőek, nem operálnak holmi Zack Snyderes lassítással vagy másmilyen, hasonló látványkörítéssel, ami egy sokkal nagyobb költségvetésű produkcióban általában elvárható lenne. A Dredd alacsony büdzséből gazdálkodhatott, ez minden képkockáján látszik (de nem pejoratív értelemben!), és keresve sem találni nagy sztárokat vagy szájtátásra késztető látványt.
A címszereplő, Karl Urban számára ez a szerep talán csak sima helyzetgyakorlat, a lebiggyesztett száján kívül nem sok színészi eszközt látni tőle.
Anderson, azaz Olivia Thirlby sem viszi túlzásba a játékát, esik, kel, lő és rúg, mindeközben pedig egyre borúsabb szemekkel néz, ahogy a film cselekménye előrehalad.
Hozzájuk képest Lena Headey talán kicsit többet ad, ha mást nem, hát visszafogott játékstílust, amitől Ma-Ma figurája nem csak egy átlagos, drogos ex-prosti lesz, akiről csak azért kell elhinni, hogy egy szadista vadállat, mert ezt mondják róla (néhány flashback-ből és más jelenetből is kiderül, hogy tényleg az, bár nem viszik túlzásba).
Ami a Dredd bíróból hiányzott a képregényhez képest (vagyis majdnem minden), azt a Dredd simán megadja, és ebben az sem akadályozza, hogy R-kategóriás (18-as) korhatár-besorolást kapott (sőt, épp ettől lesz lényegesen jobb kiherélt elődjénél), ez azonban azt vonja maga után, hogy alaphangon megfeleződik a lehetséges nézőszám. Talán ez is az oka annak, hogy pénzügyileg egyelőre bukás a film, mivel az 50 milliós gyártási költségeinek még a felét sem termelte vissza, ez azonban ne tévesszen meg senkit, mert nem feltétlenül a Dredd színvonalát tükrözi a profit alakulása, és persze azt se felejtsük el, hogy milyen más mozikkal kell megmérkőznie (Django elszabadul, Lincoln stb.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése