A rajtaütés

Üsd, vágd, nem apád

Ami azt illeti, nem sok indonéz film kerül bemutatásra kis hazánkban; úgy is mondhatnám, kb. egy sem. Ezért is nagy meglepetés, hogy e hónapban mégis láthat a nagyérdemű egy olyan alkotást, mely a délkelet-ázsiai országból származik. Igaz, a rendezője európai származású (Gareth Evans egész pontosan walesi), a műfaja pedig akció, szóval gyaníthatóan ez is az oka a magyar premiernek.
Mivel azonban egy 2011-es filmről van szó, külföldön már rég megjelent DVD-n és BR-en, így a hazai forgalmazó vagy lemaradt egy kicsikét, vagy inkább csak okosan most csapott le a bemutatóra, hogy kedvezőbb áron szerezhesse meg a vetítési jogokat. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, hogy a Parlux ezzel együtt nem egy, hanem két, egymásra erősen hasonlító filmet is moziba küld januárban (a Dredd 3D a másik); aztán hogy ez milyen üzleti (vagy más) megfontolás eredménye, gyaníthatóan örök rejtély marad.

A rajtaütés története olyan egyszerű, hogy ehhez képest egy faék részecskegyorsító: Jakarta nyomornegyedének szívében áll egy lepukkant emeletes ház, melyben a helyi alvilág legveszedelmesebb gengszterei laknak. Az épület még a legelszántabb rendőrök számára is érinthetetlenként volt elkönyvelve - egészen mostanáig. A hajnali csend leple alatt egy elit kommandóra hárul a feladat, hogy rajtaüssön a házon, és elkapják az azt működtető bűnözők vezérét. Amikor azonban a gengszterfőnök hírét veszi a razziának, a lámpákat lekapcsolják, a kijáratokat lezárják, a szomszéd épület ablakaiban pedig két orvlövész jelenik meg. Nincs kiút se ki, se be. A bevetési egység tagjainak élethalálharcot kell vívnia, hogy egyáltalán túléljék a küldetést.

Ha máshonnan nem, hát az Oldboyból tudható, hogy az ázsiai filmesek egészen másképp állnak a filmes erőszak ábrázolásához, mint nyugati kollégáik. Ami náluk még a "simán elmegy"-kategória (pl. szétverni valaki fejét egy kalapáccsal), az az európai és pláne az amerikai filmesek számára már vállalhatatlan. Ez van, az európai keresztény kultúrkörön kívül egész más az emberek erőszakhoz való hozzáállása, ezért nem csoda, hogy a filmjeikben is sokkal brutálisabb szcénák fordulnak elő.

Nem arról van szó, hogy A rajtaütésben annyira sok véres jelenet lenne, mert alapvetően nem több, mint egy akármilyen hasonló filmben, meg hát nem is röpködnek percenként a levágott végtagok és a kifröccsenő agyvelők, viszont az amerikai akciójelenetekhez szokott magyar gyomor nem biztos, hogy ugyanúgy be tud venni olyasmit, melyeket az indonéz minden gond nélkül megemészt. Más kérdés persze, ha az a bizonyos gyomor slasher és exploitation horrorokon edződött, mert akkor még akár unatkozhat is...

A rajtaütés egy olyan film, melynek gyakorlatilag nincsen forgatókönyve, hiszen az nem nevezhető annak, amikor kizárólag cselekmény létezik, de épkézláb történet vagy valamiféle kifejezni- és/vagy mondanivaló nem. Ezen az sem változtat, ha a szkript "nyomokban forgatókönyvet is tartalmaz", mivel az a pár apróság, ami más filmekben elő szokott fordulni (például a jóképű rendőr, akit az állapotos felesége vár otthon, vagy a gengszterfőnök egyik közeli embere, aki imád puszta kézzel gyilkolni) mind-mind csak "cselekményszínesítő" eszköz, de egyrészt semmiféle újdonság nincs bennük, másrészt már millió más (többnyire Zs-kategóriás) filmben elsütötték őket.

Mi marad hát? A számunkra oly furcsán, de mégis érdekesen idegen (értsd: nem a kiszámítható és megszokott amerikai típusú tartalom és forma) ázsiai filmes stílus, valamint a parádés akciójelenetek. Utóbbiak nagyon dinamikusak, kegyetlenek és brutálisak, kicsit olyanok, mintha Jackie Chan gonosz ikertestvére lett volna a harcművész-koreográfus (bár ebben a filmben nem kung-fuznak, hanem pencak silatot művelnek), ráadásul amikor elfogy a muníció a lőfegyverekből, akkor előkerülnek a kések és macséták.

A rendezés ennélfogva kizárólag a különféle küzdelmek bemutatását szolgálja, ebből a szempontból pedig csillagos ötösre vizsgázott a direktor, hiszen nem fárasztotta magát (sem a nézőket) holmi színészvezetéssel vagy egyéb fölösleges dolgokkal, hanem kisebb-nagyobb megszakításokkal egyszerűen csak levezényelt egy másfél órás hentelést. Megszakításokkal, hiszen a jóból is megárt a sok, tehát nem kizárólag verekedést és harcot lehet látni a film során, hanem időnként akad némi pihenő is - a filmbeli karaktereknek és a nézőknek egyaránt.

Szükség is van rá, hiszen a szereplőknek is össze kell szedni magukat, rendezni kell a soraikat, továbbá az ilyen "dramaturgiai lyukakban" derülnek ki bizonyos információk, melyek továbbgördítik az eseményeket. Az egyik ilyen jelenetben például egész tisztességes feszültségkeltés is van (a szereplők egy folyosó végén bújnak el, miközben a macsétás rosszfiú feléjük közeledik), és bár az ötletet James Camerontól és a Terminátor 2-ből "kölcsönözték", attól még remekül működik. Némi John Woos beütés is felfedezhető az egyik jelenetet megelőzően, amikor a jó- és a rosszfiú egymásra mered fegyverrel a kezében.

Az operatőri munka remekül használja ki a rögzített, állandó helyszínből fakadó szűk teret, közben mégsem válik tévés stílusúvá, hiszen többet ad, mint sok arcközeli, ami egy kis képernyő miatt elengedhetetlen. Magyarán szólva minden kellően jól látható, szépek a beállítások, és persze a verekedések is jól vannak felvéve.

A rajtaütést nyugodtan nevezhetjük egy profi amatőrfilmnek, melyet egyetlen ember írt, rendezett és vágott. A színészek hozzák az elvárhatót, a kaszkadőrök pedig nagyon alaposan megdolgoznak a gázsijukért. Ilyen lesz az a film, amely nem akar több lenni egy sima harcművészmozinál, de azt az alacsony költségvetés mellett is hiba nélkül hozza. Korrekt, szakmailag kifogástalan munka.