Okja

Értem én, hogy a globális élelmiszeripar kegyetlen mészárszék, ami ellen joggal emelik fel a hangjukat az állatvédő szervezetek, ám személy szerint idáig nem hallottam ésszerű alternatívát a bolygó 7 milliárd emberi lakójának etetésére - az pedig biztosan nem járható út, hogy mindenki legyen vegetáriánus.

Az Okja című amerikai-dél-koreai produkció arra igyekszik felhívni a figyelmet, hogyan bánik az emberiség a tányérjára szánt állatokkal, ezt pedig némi sci-fis beütéssel, de közben erősen karikírozva, szatirikus módon teszi, ami nekem speciel nem tetszett, mert a témát lényegesen komolyabbnak gondolom annál, hogy kvázi elhülyéskedjék.

Tök sablonos a dramaturgia, miszerint a címszereplő szuperdisznót meg akarja menteni a gazdája, miközben egy lökött tévés műsorvezető és egy gátlástalan iparmágnás próbálja rátenni mohó mancsát szegény cocira, amit egy földalatti állatjogi szervezet is igyekszik megakadályozni.

Folyamatos "ez meg mi a sz@r?"-érzésem volt a film nézése alatt, ezért inkább arra törekedtem, hogy legalább a mindig briliáns Tilda Swinton és a direkt ripacskodó karakter szerepében is tökéletesen helytálló Jake Gyllenhaal játékára figyeljek. Főleg miattuk és a parádés vizuális effektusok miatt érdemes megnézni az Okját.

Annihilation

A regényt nem olvastam, szóval csak a filmről tudok beszámolni.

Kétségtelenül van egy hangulata, ám túlságosan vontatott, a karakterek pedig kivétel nélkül egydimenziósak, ami nekem kevés az érzelmi azonosuláshoz.

A történetet úgy jellemezhetném, hogy érdekes és izgalmas, viszont se nem túl érdekes, se nem túl izgalmas, a vége felé ráadásul még érthetetlenbe is átcsap, addig viszont az időbeli ide-oda ugrás még inkább összezavarja a nézőt.

Hiába az Oscar-díj, Natalie Portman nem alkalmas arra, hogy egy ilyen filmet egymaga elvigyen a hátán. Megtesz mindent, de az nem túl sok a nagy nézéseken kívül.

Az alapötlet jó volt (ez nyilván a könyv érdeme), de a filmadaptáció kissé megcsusszant, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy miből és mennyit markoljon meg.

Három óriásplakát Ebbing határában

Tudom, hogy nem kell és nem is lehet összehasonlítani Enyedi Ildikó filmjével, de a Testről és lélekről ehhez képest totál amatőr. Persze, más volt a szándék, mások voltak a körülmények, de hát mindkettő film, és mint ilyen, óhatatlanul előfordulnak azonosságok.

A Három óriásplakát... legerősebb tulajdonsága a parádés színészgárda, ahol még a kisebb mellékszerepekben is brillíroznak az aktorok. Aztán ott van a hangulat, a fényképezés, a tempó, a ritmus... ha nem is tetszik valakinek, akkor is elmondhatja, hogy profi produkciót lát.
Az Oscar-szobrok mind jó helyre kerültek.

Testről és lélekről

Sajnos, nekem nem tetszett a Testről és lélekről. A rendezői szándék és mondanivaló világos, ám Enyedi Ildikó túltolta a művészkedést, ami egy dolog, viszont a színészei konkrétan nem tudnak beszélni, ezzel pedig agyonverték a drámát és főleg érzelmet.

Szeretnék hinni egy filmben, miközben nézem, de ha azt hallom, hogy a központi karakterek úgy hangsúlyoznak, mint egy óvodás anyáknapi műsor közreműködői, számomra dől minden. Régen rossz, ha a mellékszereplők (Mácsai Pál, Schneider Zoltán, Nagy Ervin, Jordán Tamás) lejátsszák a protagonistákat a vászonról pusztán azzal, hogy tudnak beszélni.

A fényképezés nagyon szép, a szarvasos szimbólum viszont szerintem túlságosan szájbarágós, a vérző telefonálásnál pedig konkrétan felnevettem, hogy basszus, ilyen nincs.

Itt valami eléggé mellément, sajnos. Kár érte. Oscart nem ért.

Gonosz halott trilógia

Sam Raimi nem jó rendező, ám vannak ötletei, vonzódik a sötéten groteszk dolgokhoz, imádja 1973-as sárga Oldsmobile-ját, és még egy sokmilliós franchise-t is rá lehet bízni, egyszóval korrekt iparos.

A Gonosz halott-trilógia 1981-ben indult útjára, akkor még fillérekből, no meg nem kevés merített ihlettel a Cápából és az Alienből, a pénztelenséget pedig az országos cimbora, Bruce Campbell ellensúlyozta, aki képes volt feledtetni a film nem kevés hibáját.

A folytatás kissé érthetetlen, hiszen azzal kezdődik, hogy Ash felviszi a barátnőjét az elhagyatott erdei faházba, mintha korábban nem történtek volna a meg ott a borzalmak a Holtak könyvével és a kandariai démonokkal. Láthatólag itt már több pénz állt az alkotók rendelkezésére, ennek köszönhetően a trükkök színvonala sokat fejlődött. A film maga persze még mindig ostobaság, igaz, annyira nem fájó módon, hogy az ember lekapcsolja, de hát rendesen pusztulnak az agysejtek az öncélú baromságok láttán.

A harmadik rész elhagyta a Gonosz halott-jelzőt, A sötétség serege címen fut, és pontosan ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért. Szemmel láthatóan itt volt a legmagasabb a büdzsé, szépek a trükkök, felbukkant a rajzfilmhumor (bár minek?), lényegesen feszesebb a tempó, Campbell brillírozik, szóval kétségtelenül ez a trilógia legjobban sikerült darabja.

Számomra teljesen érthetetlen a filmek kult-státusza, de hát nyilván itt is arról van szó, hogy annyira rossz, hogy már jó.

Mindhárom film