2014. október 22., szerda

Speak


Gyakori "poénforrás" az interneten, hogy Kristen Stewart nem tudja becsukni a száját, ill. hogy minden érzelmét ugyanazzal az arccal képes csak kifejezni. Nyilván az Alkonyat-sorozat miatt áll a fiatal színésznő az élcelődések középpontjában, ám ne feledjük, hogy Stewart a Twilightok előtt és után is szerepelt filmekben, ezért aztán nem csupán azok alapján kellene megítélni a munkásságát. (Lásd még Robert Pattinson és a The Rover esetét.)
Negyedik játékfilmje (amelyben színészként fel is van tüntetve) 2004-ben készült, és ez már teljes értékű fő-, nem pedig mellékszerep (mint pl. a Pánikszobában). Bár az alkotás messze nem tökéletes, Stewart gond nélkül képes megfelelni az elvárásoknak.


Problémás tini...


Melinda átlagos tinédzser egy ohioi kisvárosban. Visszahúzódó típus, kilóg a többi fiatal közül, és többnyire egymagában van, ám nem volt ez mindig így; egy hónapokkal korábbi bulit követően az addig vidám lány csendessé és zárkózottá vált. Középiskolás társai olykor összesúgnak a háta mögött és megjegyzéseket tesznek rá, mert azon a bizonyos éjszakán kihívta a rendőröket, de hogy miért, azt azóta sem mondta el senkinek. A történet előrehaladtával aztán fokozatosan kiderülnek a részletek: a lányt egy fiú kivitte az utójához, ahol a kezdeti játékos összebújás rövidesen erőszakba torkollott. Melinda nem várta meg a kiérkező járőröket, hanem valahogy hazagyalogolt, emlékei azonban nem hagyják nyugodni.

Kis pénz, kis film


Független filmről van szó, ami megengedheti magának azt a luxust, hogy a "szokásos" hatásvadász elemeket mellőzve értekezzen egy olyan témáról, amiről többé-kevésbé folyamatosan lehet hallani a médiában, legutóbb például az ELTE gólyatáborában történtek kapcsán. A miértekbe nem megy bele a film, pl. nem járja körül azt, hogyan tehet egy tinédzser fiú olyat, ami ellen egy lány sikítva tiltakozik - ehelyett Melinda lelki folyamataira helyeződik a hangsúly, ám ott is meglehetősen visszafogott módon, nem úgy, mint például a hasonló jelenséget vizsgáló Trust, ahol sokkal drámaibban mutatják be az áldozat széthullását a nemi erőszak után.
Nyilván nem lehet mindenkitől egyforma reakciókat "elvárni", hiszen személye válogatja, ki hogyan él meg és dolgoz fel egy ehhez fogható élményt, az mindenesetre biztosnak látszik, hogy ha az illető nem is járja végig a Trust tipikusnak mondható pszichológiai lépcsőfokait, személyiségében akkor is megjelenik valamilyen jel, ami arra utal, hogy valami nem stimmel. Nem kell ehhez feltétlenül a sarokban összegörnyedve zokogni, az is figyelemfelkeltő lehet, ha az illető lány megszokott viselkedése megváltozik, romlanak a korábban jó jegyei, érdektelenné válik, magába fordul stb.

Melinda drámája


Melinda saját maga próbálja kezelni a vele történteket, és ennek keretében szüleinek sem mondott semmit, ők pedig annyira elfoglaltak, hogy nem ismerik fel az aggasztó jeleket. Az iskolában a tanárok és az osztálytársak szintén nem látnak semmi furcsát - még a lány állítólagos - egykori - legjobb barátai sem, akik könnyedén napirendre tértek a fölött, hogy a rendőrök megzavarták a bulijukat, Melinda pedig hallgatag lett.
Közöny és felszínesség ez, nem vitás; olyan emberek részéről, akiknek annyira fontos saját maguk, hogy még akkor sem vesznek észre valami nyilvánvalót a másikkal kapcsolatban, amikor az éppen csak a szemüket nem veri ki.
Kemény (amerikai) társadalomkritika is egyben a film, bár ahogy Melinda drámája, úgy ez sincs bő lére eresztve, csupán bemutat néhány tipikus reakciót, amikből a nézőnek kell levonnia a következtetéseket.
Ami azt illeti, feltehetően az egész történet alapja a valóságon alapul, valódi eseteket és áldozatokat dolgoz fel tipizálva, ezért aztán nem lehet hiteltelenséggel vádolni az alkotókat.
Más kérdés, hogy filmként mennyire sikerült erőset készíteniük - ezen a téren pedig már lehet némi kritikát megfogalmazni; például azt, hogy az átlagember számára nem nagyon lehetséges az érzelmi azonosulás a főszereplővel. Valahol azonban ez jó, hiszen a passzivitás, "semmilyenség", sivár egykedvűség ugyanolyan atmoszférateremtő és kifejező eszköz lehet, mint a sokkal harsányabb, "mozgalmasabb" drámázás.


A cselekmény két szálon fut; flashbackekből ismerhetjük meg a múltbéli eseményeket, és van némi narráció, belső monológ is. A tempó kicsit ugyan lassú, de nem fullad unalomba, és az a bizonyos drámai ív is szépen be van járva, logikus és követhető a történet, mint ahogy Melinda személyiségfejlődése is, melynek végén már hajlandó hangosan is (nem csak magának) elmondani, hogy mi történt vele.

Színészek és összegzés:


Kristen Stewart játéka eléggé visszafogott, néhol szinte már eszköztelen, és ez nem kis részben a színészvezetés érdeme lehet. Keveset beszél, jobbára csak szomorúan néz; ehhez a szerephez kifejezetten jó választásnak gondolom, és a feladatát gond nélkül, mondhatni: könnyedén teljesíti is (ergo tehetséges).
A mellékszerepekben láthatjuk Robert John Burke-öt és Steve Zahnt, valamit Elizabeth Perkinst és D.B. Sweeneyt.

Nem túl mozgalmas, se nem igazán (klasszikus, hollywoodi értelemben véve) drámai film a Speak, mégis legalább egy megnézésre érdemes, mert képes gondolatokat kelteni, ráadásul azt is megmutatja, hogy a megerőszakolás témáját másképp is fel lehet dolgozni. A rendező tudta, mit akar elmondani, és ez sikerül is neki; kár, hogy első és eleddig egyetlen játékfilmjét nem követte több, ám Jessica Sharzer addig is íróként és producerként tevékenykedik, szóval minden bizonnyal hallani fogunk még róla a jövőben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése