A nő
Spike Jonze legújabb filmje egy - immár ilyen is van - romantikus-sci-fi-dráma. A nem túl távoli jövőben él Theodore, akinek az a munkája, hogy mások nevében ír érzelmes leveleket, például születésnapokra vagy évfordulókra, amúgy pedig épp válik a feleségétől, ezért érzelmileg a padlón van. Egy nap mobilkütyüjére és számítógépére telepít egy rendkívül fejlett, mesterséges intelligenciával bíró operációs rendszert, Samanthát, "akivel" hamarosan egymásba szeretnek, egy viszonynak azonban nem számít, hogy a benne résztvevők organikusak vagy mesterségesek.
Jonze ezúttal Charlie Kaufman nélkül veszi górcső alá az emberi pszichét, és azt kell, hogy mondjam, "egyedül" is nagyszerűen megy neki, ezt leginkább a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-jelölése mutatja (a film ezen kívül még négy jelöléssel büszkélkedhet), ráadásul ehhez bele sem kell bújni John Malkovich fejébe, "csupán" csak alaposan megvizsgálni az elmagányosodó, de szeretetre, odafigyelésre és törődésre vágyó kisember figuráját.
Nagyon durva, ahogy Jonze története a felszínesebbé váló, érezni és szeretni egyre képtelenebb, jelenkori emberi társadalomra reflektál, hiszen ha jól belegondolunk, az emberek zöme ma is online éli az "életét". Lájkolunk, csetelünk és email-ezünk, billentyűkön, érintőképernyőkön és monitorokon át élünk, ahelyett, hogy a valóságban beszélnénk és érintkeznénk egymással (hogy a szétszakított, ún. Skype-családokról és párokról már ne is essék szó...). Nyilván persze nem ennyire rossz a helyzet, de attól még tény, hogy az elmúlt években felgyorsult a személyes emberi interakciók leépülése, elsorvadása. Hogy mindez hová vezet, majd csak évek, évtizedek múlva derül ki, ámbár akkorra már alighanem késő lesz. Esetleg lesz egy nagy, globális virtuális valóság (Mátrix?), amire minden ember fel tud majd kapcsolódni, és ki sem kell tennie a lábát a lakásából (a fotelből, már ha nem valami létfenntartó csőben lebegve fogunk addigra vegetálni), hogy társaságban legyen.
A másik aspektus - és erre a filmet nézők talán nem is gondolnak -, hogy szükség van-e intelligens gépekre, melyek szimulálni képesek az emberi viselkedést, hovatovább egy komplex személyiséget létrehozni, és ez milyen hatással van a valódi emberi gondolat- és érzelemvilágra. HAL 9000 a 2001 - Űrodüsszeiából, A terminátor, A 200 éves ember, Én, a robot, Mesterséges értelem, a Battlestar Galactica cylonjai, az Alienben szereplő androidok, és persze a Szárnyas fejvadász replikánsai... Vajon hol a határ? Mi a különbség (ha van egyáltalán) chipek, drótok, programok, valamint sejtek, szövetek, biokémiai folyamatok, nevelt-tanult viselkedésminták között? Honnan nem számít csak gépnek egy gép? A mesterséges személy (ahogy Bishop fogalmaz) egyenértékű-e az emberrel, és ha igen, mettől?
A film ezeknek a kérdéseknek a feszegetésébe persze nem igazán megy bele, de nem is számít, hiszen ha csak a gondolatot felveti, már az is elegendő, ehelyett viszont sokkal inkább a szerelmi kapcsolatok mibenlétére koncentrál, kiemelve azt a nem elhanyagolható tudatalatti tényezőt, előnyt, ami a "testetlen", "nem igazi" partner meglétéből származhat: ilyen esetben sokkal közvetlenebbek vagyunk, hiszen csak rajtunk múlik, hogy komolyan vesszük-e a kapcsolatot, és nem döntjük el önkéntelenül, hogy a másik felet bármikor ki lehet kapcsolni.
Jonze rendkívül módon lecsupaszítja ezt az érzelmi hagymát, rétegről rétegre figyeli meg az egyes részeit, a végeredmény pedig egy pszichológiai, érzelmi hullámvasút lesz, aminek persze így is van fejlődése, bejár egy ívet a történet, és konklúziót is ad; leegyszerűsítve: az ember maradjon ember, és bármilyen nehéz is, önmagával keresse a boldogságot, hiszen gép és ember között akkor is lesz egy soha át nem léphető határ, ha erről nem is veszünk tudomást.
Remekek a színészek, Joaquin Phoenix visszafogottan, de nagyon finom eszköztárral játszik, amihez a csak hangban jelenlévő Scarlett Johansson kiválóan asszisztál; elmondható, hogy még ebben a szokatlan felállásban is működik közöttük a kémia. A mellékszereplők, Amy Adams, Rooney Mara, Olivia Wilde is nagyon jók.
Szép a fényképezés, abszolút indokolt az Oscar-jelölés a látványnak (jelmez, díszlet, kellékek), első osztályú a rendezés, igen kellemesek a zenék és a hangulat, és persze erős a mondanivaló.
Az első igazi nyár
Jonze ezúttal Charlie Kaufman nélkül veszi górcső alá az emberi pszichét, és azt kell, hogy mondjam, "egyedül" is nagyszerűen megy neki, ezt leginkább a legjobb eredeti forgatókönyv Oscar-jelölése mutatja (a film ezen kívül még négy jelöléssel büszkélkedhet), ráadásul ehhez bele sem kell bújni John Malkovich fejébe, "csupán" csak alaposan megvizsgálni az elmagányosodó, de szeretetre, odafigyelésre és törődésre vágyó kisember figuráját.
Nagyon durva, ahogy Jonze története a felszínesebbé váló, érezni és szeretni egyre képtelenebb, jelenkori emberi társadalomra reflektál, hiszen ha jól belegondolunk, az emberek zöme ma is online éli az "életét". Lájkolunk, csetelünk és email-ezünk, billentyűkön, érintőképernyőkön és monitorokon át élünk, ahelyett, hogy a valóságban beszélnénk és érintkeznénk egymással (hogy a szétszakított, ún. Skype-családokról és párokról már ne is essék szó...). Nyilván persze nem ennyire rossz a helyzet, de attól még tény, hogy az elmúlt években felgyorsult a személyes emberi interakciók leépülése, elsorvadása. Hogy mindez hová vezet, majd csak évek, évtizedek múlva derül ki, ámbár akkorra már alighanem késő lesz. Esetleg lesz egy nagy, globális virtuális valóság (Mátrix?), amire minden ember fel tud majd kapcsolódni, és ki sem kell tennie a lábát a lakásából (a fotelből, már ha nem valami létfenntartó csőben lebegve fogunk addigra vegetálni), hogy társaságban legyen.
A másik aspektus - és erre a filmet nézők talán nem is gondolnak -, hogy szükség van-e intelligens gépekre, melyek szimulálni képesek az emberi viselkedést, hovatovább egy komplex személyiséget létrehozni, és ez milyen hatással van a valódi emberi gondolat- és érzelemvilágra. HAL 9000 a 2001 - Űrodüsszeiából, A terminátor, A 200 éves ember, Én, a robot, Mesterséges értelem, a Battlestar Galactica cylonjai, az Alienben szereplő androidok, és persze a Szárnyas fejvadász replikánsai... Vajon hol a határ? Mi a különbség (ha van egyáltalán) chipek, drótok, programok, valamint sejtek, szövetek, biokémiai folyamatok, nevelt-tanult viselkedésminták között? Honnan nem számít csak gépnek egy gép? A mesterséges személy (ahogy Bishop fogalmaz) egyenértékű-e az emberrel, és ha igen, mettől?
A film ezeknek a kérdéseknek a feszegetésébe persze nem igazán megy bele, de nem is számít, hiszen ha csak a gondolatot felveti, már az is elegendő, ehelyett viszont sokkal inkább a szerelmi kapcsolatok mibenlétére koncentrál, kiemelve azt a nem elhanyagolható tudatalatti tényezőt, előnyt, ami a "testetlen", "nem igazi" partner meglétéből származhat: ilyen esetben sokkal közvetlenebbek vagyunk, hiszen csak rajtunk múlik, hogy komolyan vesszük-e a kapcsolatot, és nem döntjük el önkéntelenül, hogy a másik felet bármikor ki lehet kapcsolni.
Jonze rendkívül módon lecsupaszítja ezt az érzelmi hagymát, rétegről rétegre figyeli meg az egyes részeit, a végeredmény pedig egy pszichológiai, érzelmi hullámvasút lesz, aminek persze így is van fejlődése, bejár egy ívet a történet, és konklúziót is ad; leegyszerűsítve: az ember maradjon ember, és bármilyen nehéz is, önmagával keresse a boldogságot, hiszen gép és ember között akkor is lesz egy soha át nem léphető határ, ha erről nem is veszünk tudomást.
Remekek a színészek, Joaquin Phoenix visszafogottan, de nagyon finom eszköztárral játszik, amihez a csak hangban jelenlévő Scarlett Johansson kiválóan asszisztál; elmondható, hogy még ebben a szokatlan felállásban is működik közöttük a kémia. A mellékszereplők, Amy Adams, Rooney Mara, Olivia Wilde is nagyon jók.
Szép a fényképezés, abszolút indokolt az Oscar-jelölés a látványnak (jelmez, díszlet, kellékek), első osztályú a rendezés, igen kellemesek a zenék és a hangulat, és persze erős a mondanivaló.
Az első igazi nyár
A tavalyi Sundance Filmfesztivál egyik legsikeresebb és legjobb filmje (sajnos, természetesen?) elkerülte a hazai mozikat, de legalább DVD-n megjelenik.
Duncan 14 éves fiú, akinek elvált anyja egy idióta, basáskodó, szintén elvált férfival jár már majdnem egy éve. Idióta, mert Trent olyan típus, aki komolyan elhiszi, hogy az ő seggéből kel fel a nap, és hozzá képes mindenki más csak egy lúzer hülye lehet - és ezt nem is felejti el rendszeresen mások tudomására hozni. A majdnem-család közös nyaralásra utazik, ahol kényszer-pofavizitek közepette próbálják megjátszani egymás és mások előtt azt, milyen remekül érzik magukat. Az amúgy is nehéz korban lévő, félszeg, magányos Duncan próbál kibújni e színjáték alól, és egy nap megismerkedik a helyi vízipark laza stílusú vezetőjével, aki, úgy tűnik, képes megérteni és elfogadni őt, és persze feltűnik a színen egy csinos lány is, akivel szintén egész jól ki lehet jönni. Lehet, hogy a nyár így már nincs is annyira elcseszve?
Ha jobban belegondolunk, ez tulajdonképpen egy közhelyes és átlagos történet, amit simán el lehetett volna rontani (ahogy sokan meg is tették a múltban), ám az alkotóknak sikerült megragadniuk egy különleges hangulatot, ami miatt igen jól lehet azonosulni Duncannel és a problémáival, másrészt pedig szinte minden nyálat és tipikus momentumot elkerültek, vagy legalábbis a minimálisra csökkentettek, ezért az ismerős karakterek és helyzetek ellenére sincs minden azon a jellegzetesen műmájer és hiteltelen módon a néző arcába csapva. Külön örvendetes tény, hogy az ilyen filmektől "elvárható", naaaagy, amerikai tanulságot is sikerült egészen apróra redukálni, ahelyett, hogy húsdarálós tömőfával gyömöszölnék le az ember torkán.
Akadnak persze sablonos figurák, cselekményszálak és konfliktusok, ám ezzel együtt mégis egy kedves filmről van szó, amiben egyfajta korszellemet is fel lehet talán fedezni (az idióták túlsúlyban vannak a világon, és mivel idióták, nem tudják, hogy idióták, ráadásul lenéznek és utálnak mindenkit, aki különbözni merészel tőlük - mert pl. olvas, vagy a saját útját próbálja járni, ahelyett, hogy beállna a birkanyájba -, igyekeznek magukba olvasztani és ellehetetleníteni a normálisakat, mert az idióták rettegnek attól, ha elveszítik a közönségüket vagy az "alattvalóikat").
Jók a színészek; Toni Collette-nek nagyon testhez áll az anyaszerep, Sam Rockwell egész tűrhető a szabályok ellen humorral és iróniával, szarkazmussal lázadó figura bőrében, Steve Carell pedig tőle egészen szokatlan szerepkörben mutatkozik be - és tök jól lehet utálni. Liam James arcán ott van egy egész generáció életérzése, na és persze meg kell említeni AnnaSophia Robbot is, aki csinos kislányból szép nagylány lett, de közben a tehetségét is megőrizte, igaz, ezúttal inkább a mosolyára van szükség, semmint az átütő színészi teljesítményre.
Egy újabb erőszakmentes, független amerikai film, ami hangulatában és témájában is hasonlít kicsit, valamint jól illeszkedik A nyár királyaihoz.
Akadnak persze sablonos figurák, cselekményszálak és konfliktusok, ám ezzel együtt mégis egy kedves filmről van szó, amiben egyfajta korszellemet is fel lehet talán fedezni (az idióták túlsúlyban vannak a világon, és mivel idióták, nem tudják, hogy idióták, ráadásul lenéznek és utálnak mindenkit, aki különbözni merészel tőlük - mert pl. olvas, vagy a saját útját próbálja járni, ahelyett, hogy beállna a birkanyájba -, igyekeznek magukba olvasztani és ellehetetleníteni a normálisakat, mert az idióták rettegnek attól, ha elveszítik a közönségüket vagy az "alattvalóikat").
Jók a színészek; Toni Collette-nek nagyon testhez áll az anyaszerep, Sam Rockwell egész tűrhető a szabályok ellen humorral és iróniával, szarkazmussal lázadó figura bőrében, Steve Carell pedig tőle egészen szokatlan szerepkörben mutatkozik be - és tök jól lehet utálni. Liam James arcán ott van egy egész generáció életérzése, na és persze meg kell említeni AnnaSophia Robbot is, aki csinos kislányból szép nagylány lett, de közben a tehetségét is megőrizte, igaz, ezúttal inkább a mosolyára van szükség, semmint az átütő színészi teljesítményre.
Egy újabb erőszakmentes, független amerikai film, ami hangulatában és témájában is hasonlít kicsit, valamint jól illeszkedik A nyár királyaihoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése