Bevallom, nem követem Seth MacFarlane munkásságát, így pl. sem a Family Guyt, sem a mozifilmjeit nem láttam (jó, a Tedet, amit írt, igen), szóval nagyjából elkönyveltem a pasast egy közepesen infantilis idiótának. Ugyanez az előítélet dolgozott bennem akkor is, amikor először hallottam a The Orville című projektjéről, amit nemes egyszerűséggel Star Trek-blaszfémiának gondoltam. Végül nemrég két trekker haverom ajánlotta a figyelmembe a sorozatot... ami annak rendje és módja szerint beszippantott.
Először is, a The Orville "startrekebb" pl. a vadonatúj - és egyelőre még eléggé útkereső - Discoverynél, noha hivatalosan nem tartozik a ST-világhoz, mégis, a külsőségek, a karakterek, a történet, a háttér, és gyakorlatilag minden azzá teszi. Másodszor, és ez a legmeglepőbb számomra, MacFarlane szériája lényegesen intelligensebb és szellemesebb, mint gondoltam volna. Az író-producer kellő alázattal és hozzáértéssel nyúlt - ha papíron nem is - Gene Roddenberry örökségéhez, és valami olyasmivé formálta, ami tulajdonképpen minden Star Trek-sorozatból hiányzik: ez pedig a játékosság.
Az Orville úgy tud komoly maradni, hogy közben mégsem nyel karót, de közben a drámaiságot is képes enyhíteni, feloldani az okos szellemességével. Kb. mint az Avatár - Az utolsó léghajlító poénjai esetében.
Nyilván a Star Trek nélkül ez a produkció nem volna képes megállni a lábán, hiszen kimondatlanul is abból merít ihletet, azt parodizálja finoman, így viszont nincs szüksége univerzumépítésre, hiszen az már több mint 50 éve létezik.
Remélem, megmarad ez a színvonal a második évadra is. (Update: megmarad)
Rég volt már 2003, amikor egy anime (Chihiro Szellemországban) Oscart nyerhetett, és bár idén is akadt jelölt, "nyilvánvaló" volt, hogy nem győzhet egy ízig-vérig amerikai, ráadásul szuperhősös produkcióval szemben. Az aranyszobor így landolt a Pókember: Irány a Pókverzum! alkotóinak kezében, míg a Mirai - Lány a jövőből "csak" egy kiváló film, aminek nincsen szüksége amerikai díjakra azért, hogy jó legyen.
Nem is emlékszem rá, láttam-e valaha filmet (pláne animét) arról, milyen érzés kisgyereknek lenni egy családban, ahol apa és anya is elfoglalt, ráadásul még egy kishúg is az ember "nyakába szakad", ami után már végképp semmi sem az, mint addig. Ezt a sajátságos állapotot kénytelen átélni Kun, akinek megszokott életét felborítja Mirai nevű kistestvérének érkezése. A fiúcska nem érti, szülei miért nem foglalkoznak vele annyit, miért "fontosabb" a jövevény. Kialakuló féltékenységét gyermeki hisztivel próbálja levezetni, ám a házuk kertjében hirtelen szembetalálja magát egy iskoláslánnyal, vagyis a már nagy Mirai-jal, ám ez csak a kezdet: Kun különös utazásokra indul, melyek során megérti, hogy a múlt eseményei hogyan vezettek el oda, ahol most van, és ezek milyen jelentéssel bírnak a számára.
Kicsit lassan indul be a történet, mert nagy hangsúlyt kapnak a körülmények, Kun személyiségének és az új helyzethez való viszonyának bemutatása. A cselekmény lényegében az ő fejlődését kíséri nyomon, ám teszi ezt szájbarágás nélkül, hitelesen, érthetően, egy kisgyerek szemein és értelmén keresztül, ami helyből meghatározza az egész filmet.
Láttam már szebb karakterdizjánt, ez nagyjából az átlagot hozza (mondjuk, egy Miyazakihoz képest), és néhány szimbólum megértéséhez talán japánnak kell lennünk, ám a mondanivaló és tanulság így is univerzális és érthető.
Dél-Koreai romantikus film. Na, hát ilyen is van, nem csak vonatos zombihentelés meg misztikus thriller, esetleg zsarus akciófilm.
És oké, hogy romantikus, de kiválóan működik, azzal együtt, hogy bizony szükség lesz néhány csomag zsepire, mire lefut a végefőcím, azonban ez mégsem az az amerikai túltolt nyál, hanem koreai nyál, még a giccshatár innenső oldalán maradó fajta, bár barátnőnk/élettársunk/feleségünk (jobb esetben velünk együtt) így is zokogva fog drukkolni azért, hogy a vak callcenteres lány és az árva mma-harcos fiú egymásra találjon.
A könnyáztatta felszín alatt egy ugyan nem eget rengető, de azért korrekt megváltástörténet is húzódik, hiszen kiderül - és végső soron ez nem spoiler -, hogy a fiú közvetve felelős a lány vakságáért, ezért elhatározza, hogy megszerzi a pénzt a létfontosságú szemműtétre. Ha úgy tetszik, a film az ő Canossa-járása, és itt most nem arról van szó, hogy ki kell érdemelnie a lány szerelmét (hiszen azt megkapja - és ez sem spoiler!), hanem önmagának kell megbocsátania, hogy méltó lehessen arra az ajándékra, amit kapott.
És ez az, amitől a film működik, hogy bár a drámát nyilvánvalóan eltúlozták a hatás kedvéért, de a végeredmény mégsem egy karfa-kaparós, rózsaszín nyáltenger lesz.
Sokan várták ezt a filmet, még több vihar volt körülötte már attól a pillanattól, hogy egyáltalán tervbe vették (rád nézek, Sasha Baron Cohen), hiszen hogyan is lehetne méltóképpen megemlékezni minden idők egyik legnagyszerűbb rockegyütteséről?... Aztán a produkció utóélete sem volt épp felhőtlen; valahogy úgy, mint Freddie Mercury pályája, amire az egész mozi ki van hegyezve, noha Bryan Singer (és a lelépése/kirúgása után a helyére beugró Dexter Fletcher) rendezése elvileg a Queenről szól, gyakorlatilag azonban végig Freddie-ről, ám róla is csak felszínesen, bármiféle motiváció és mélyebb karakterábrázolás nélkül.
Ezért aztán, sajnos, a Bohemian Rhapsody nem lett jó film. Oké, nem rossz, hiszen korrekt módon elkészítették, felmondja a kötelező házi feladatát, ahogy kell, azonban ennél nem lett több, csupán egy átlagos iparosmunka, amit kizárólag a retrófaktor és a Queen/Freddie Mercury legendája képes eladni, de közben nem ás le mélyre, nem mutatja meg igazán Freddie-t, Briant, Johnt és Rogert, utóbbiaknak ráadásul nem jut több apró mellékszerepeknél.
Rami Malek derekasan odateszi magát, ez kétségtelen, azonban én személy szerint nem Freddie-t láttam az alakításában, hanem Rami Maleket, ahogy Freddie-t játssza. Ettől függetlenül valószínűleg fog Oscart nyerni, meg is érdemelné, csak mégsem. (Kb. mint Leonardo DiCaprio A visszatérőért.)
Sajnos, az aggasztóan fantáziátlan és a legapróbb kockázatot is messze elkerülő Hollywood a Queent és Freddie Mercury-t is megrágta, aztán kiköpte, miközben azt próbálja elhitetni a nézőkkel, hogy ez jó, közben pedig a forgatókönyv hiányosságait a legelcsépeltebb közhelyekkel és filmes sablonokkal tömték be, hogy a végeredmény mégis csak összeálljon valami fogyasztható (értsd: eladható) produktummá. Azért a Live Aid koncert a végén odacsap, csak kár, hogy nagyon leugrik a CGI, ezzel felemássá téve ezt az élményt is.
Kár ezért a filmért, sokkal többet érdemelt volna mindenki; Freddie, a Queen, és persze a közönség is.
Hiába a Marvel/Disney évtizedes diadalmenete és a DC/Warner vergődése, a valaha volt legjobb szuperhősfilm továbbra is A sebezhetetlen, aminél kiválóbban soha semmi nem tudta ábrázolni a szuperhősség és szupergonoszság mibenlétét, a jó és a rossz örök szembenállását, de tulajdonképpen azonosságát - igaz, ehhez kellett egy karrierje csúcsán lévő M. Night Shyamalan, egy enervált Bruce Willis és a zseniális Samuel L. Jackson, no meg a kiváló fényképezés és kísérőzene.
Ezek együtt létrehoztak egy olyan elegyet, amire sem korábban, sem azóta nem volt példa, bár az indiai-amerikai rendező derekasan próbálkozott/próbálkozik, de sajnos annyira magasra helyezte a lécet közel 20 éve, hogy legfeljebb nyújtózkodni tud, de elérni nem (bár a Széttörve-vel eléggé megközelítette).
Azért persze érződik az elmúlt két évtized; a tempó kissé lassú egy mai akcióőrülethez képest, és a shyamalani nagy fordulat sem üt már akkorát, ám a lassú építkezés és a pszichológiai hatás így is magasra emeli a filmet.
