Éppen egyidős velem ez a film, melyben földönkívüli spórák megfertőzik San Francisco lakosságát, az átalakuló emberek elől pedig együtt menekül a Közegészségügyi Hivatal két munkatársa, miközben próbálják megérteni, mivel is állnak szemben.
A film az inváziós sci-fik egyik klasszikusa (és sokak szerint minden idők egyik legjobb remake-je - az eredeti 1956-ban készült), bár több mint 40 év távlatából kicsit már elavultnak tűnik, hosszabb is talán 10-20 perccel a "kelleténél", de azért így sem válik unalmassá, meg hát egy filmben látni Donald Sutherlandet, Jeff Goldblumot és Leonard Nimoyt nem mindennapi élmény (plusz cameozik Don Siegel, az eredeti mozi rendezője, és Robert Duvall is).
Külön érdekesség, hogy ez egyike azon kevés "idegenes" sztoriknak, melyben a támadók nem hörgő-morgó, pikkelyes, karmos-csápos lények, hanem gyakorlatilag növények, ami egészen egyedülálló, hiszen a nyugati popkultúra évtizedek óta ijesztgeti a nagyérdeműt a különféle ilyen-olyan kinézetű, de mégis csak kvázi-humanoid (egyértelmű fej és végtagok) földönkívüliekkel, holott egy idegennek egyáltalán nem "muszáj" így kinéznie - bár teljesen érthető, hogy így képzelik el őket, hiszen egy rémisztő izétől jobban lehet félni és persze látványosabb is (na, meg több munkát ad a trükkmestereknek).
A téma is elgondolkodtató; már 40 éve is aggasztotta az embereket a társadalom tagjainak elidegenedése, a lélektelen fogyasztói masszává alakulás, amely végső soron ugyanolyan, embernek tűnő, kommunikáló, ám mégis érzelemmentes bábukat hoz létre, mint amiket a filmben látunk. Nem sok minden változott, sőt sokkal rosszabb lett (szerintem).
Az elgondolkodtató mondanivaló és persze a színészek miatt is
"Te vagy életem szerelme, temiattad teszek mindent." Ez is lehetne Joe életének mottója a Netflix sorozatából, ami mintha kicsit a Dextert követné alapötletben, legalábbis abban a formában, hogy a főhős itt is egy pszichopata fiatalember, akinek közelében olykor meghalnak azok, akik - szerinte - megérdemlik.
Joe egy könyvesboltban dolgozik, amikor egy nap besétál Beck, a csinos írópalánta. A férfi azonnal beleszeret a lányba, ám mielőtt egymáséi lehetnének, le kell építenie néhány kellemetlen alakot szíve választottjáról, hogy ezzel is őt segítse.
Azt hiszem, a 8. rész után kezdem el sejteni, miről szól a You; a mindenkori párkapcsolatokat vizsgálja, hogy mi vonz egymáshoz embereket, mi tartja össze, mi választja szét őket. De nem is csak a párkapcsolatokra korlátozódik mindez, hanem az akármilyen jellegű kapcsolatra, így a barátságra is.
Ezt oldja fel a kerettörténet és a dráma, ill. tartja fenn a feszültséget a pszichopata Joe-val. Jobban belegondolva, tulajdonképpen még Joe a legnormálisabb; ő a görbe tükör, aki a kendőzetlen valóságot látja és mutatja, de közben kételkedik magában, beismeri, ha téved vagy ha valamit rosszul csinál.
Érdekesség, hogy a néző már a legelső perctől kezdve tisztában van azzal, hogy Joe minimum stalker és talán gyilkos is, de közben erkölcsi értelemben mégis csak igaza van, így kvázi felmenti őt az ember, hiszen ő egy antihős, aki bár profi hazudozó, mégsem olyan aljas, mint pl. Benji vagy Peach, szándékai legalábbis igazolhatóak és tiszták - még ha módszerei nem is.
A színészek egész jók, bár Elizabeth Lail (Beck) szerintem állati idegesítő, viszont a kémia működik Penn Badgley, azaz Joe és őközte.
E sorok írásához képest néhány óra múlva kiderül, hogy nyert-e Oscart Waad Al-Kateab és Edward Watts dokumentumfilmje. (Frissítés: végül nem ez kapta a díjat.)
A szíriai újságírónő hónapokon át élt Aleppoban, ahol telefonjával és kamerájával folyamatosan rögzítette saját, orvos férje és az ostromlott városban lakó civilek mindennapjait - mindeközben pedig megszülte kislányát, Samát, akinek ezt a filmet ajánlotta, és aki mintegy a remény szimbólumává vált mindazok számára, akik kénytelenek voltak elmenekülni otthonukból, de bíznak abban, hogy egy nap hazatérhetnek.
A film egyrészt mélységes szomorúságot vált ki a nézőből, amiért ez az egész alig kétezer kilométerre tőlünk történik, és dühöt, amiért egyes vezetők szítják és fenntartják ezt a helyzetet politikai és gazdasági előnyökért cserébe.
Vajon mit szólna hozzá XY elnök, kancellár vagy kormányfő, ha látná a légicsapásokban és bombázásokban meghalt gyerekeket? Elintézné egy vállrándítással? Megmagyarázná? Lesütné a szemét? Mennyire kell szívtelennek, cinikusnak és hatalommániásnak lenni ehhez?
Edward Watts annyiban segíthetett Waad Al-Kateabnak, hogy az óriási mennyiségű rögzített nyersanyagot valahogy sorba rendezte és "fogyasztható" formába öntötte. Számomra az egyetlen negatívumot az jelentette, hogy ennek során néhány jelenet alá drámai zenét is kevert, ami erősíti ugyan a hatást, de közben feleslegesen és hatásvadász módon, mert a képsorok és események így is eléggé kemények.
Megtörtént hazugság alapján - hirdeti a plakát tagline-ja, vagyis Lulu Wang filmjét valós események, azon belül is személyes élmények ihlették.
Az Amerikában élő kínai család hírt kap arról, hogy odahaza élő, idős rokonuk rákban szenved és már csak hónapjai vannak hátra. Billi és szülei Kínába utaznak, ahol összegyűlik az egész család, ám a nagymamának nem mondják meg az egyesülés okát, "hivatalosan" ugyanis a fiú-unoka házasságkötését érkeztek megünnepelni. Az energikus, öreg hölgy, aki mit sem tud saját állapotáról, kézben tartja az esküvő körüli teendőket, ám ezzel nem kis aggodalmat vált ki hozzátartozóiból, különösen Billiből, a fiatal lány ugyanis képtelen megérteni a kínai és amerikai hozzáállásbeli különbséget a halálhoz és a kegyes hazugságokhoz.
Az amerikai dramedykhez szokott, nyugati közönség talán kicsit megütközhet azon, hogy ebben a filmben nincsenek nagy sírások és látványos kiborulások, vagyis úgy közvetít érzéseket és érzelmeket, hogy nem rágja azokat a néző szájába és nem akarja őket mindenáron megríkatni.
Eleve a nyugati ember számára nehezen fogható fel az, ami a kínaiaknak magától értetődő, ez pedig elgondolkodtatja az embert mindarról, amit a nyugati kultúráról addig hitt.
Ez az, amit meg kellene értenetek. Régóta Nyugaton éltek. Ti úgy tartjátok, hogy egy ember élete csakis az övé. És éppen ez a különbség Kelet és Nyugat között. Keleten az ember élete része az egésznek. A családé. A társadalomé.
Mi sem írhatja le jobban az eltérést a kétféle felfogás között, mint e sorok.
Meg ez:
Van egy kínai mondás, miszerint ha valakinek rákja lesz, meghal. De nem a rák öli meg, hanem a félelem.
Vagyis sok múlik a hozzáálláson, bár nyilván ez sem teljesen igaz minden esetben, hiszen akármilyen pozitív szemlélet sem képes segíteni, ha annyira súlyos a fizikai betegség, bár ki tudja, lehet, hogy ezt is csak a belém nevelt nyugati típusú gondolkodás mondatja velem.
A történet végére azért van megszívlelendő tanács is, de szerencsére ezt sem úgy tolják a képünkbe, mint valami paulo coelhoi (mű)bölcsességet:
Végigjártam az élet útját és egy dolgot biztosan mondhatok: sok nehézséggel fogsz szembesülni. De nyitottnak kell lenned. Ne legyél olyan, mint a bika egy szobában, ami minden falba beveri a szarvát. Az élet nem csak arról szól, mit teszel, sokkal inkább arról, hogyan teszed azt.
Kicsit lassú folyású, szívmelengető film A búcsú (egy kedves csavarral a végén), szépen fényképezett, mókás fő- és mellékszereplőkkel, érdekes kulturális betekintés egy különleges népcsoport életérzésébe.
Jay és heteroszexuális élettársa, Néma Bob túl van életük delén, ám a füvezéssel továbbra sem álltak le; a lelkes fogyasztáson túl immár termesztik is a zöldet (Randall egykori tékájában), aztán egy nap megtudják, hogy az azóta klasszikussá vált Bunkóman és Gyökér filmből rebootot terveznek az alkotók, így elindulnak Hollywoodba, hogy megakadályozzák a produkció létrejöttét. Út közben kiderül, hogy egy régi alkalmi kapcsolatából Jay-nek van egy lánya. A 18 éves, vadóc tini és barátnői szintén az Álomgyárba szeretnének menni, hogy bejuttassák egyiküket statisztának abba a filmbe, amit Jay és Bob terveznek legyakni, de ha csak a rendezőt, Kevin James-t (sic!) intézik el, az is belefér.
Gyakorlatilag ez egy szolid újrázása, de egyben közvetlen folytatása a Jay és Néma Bob visszavágnak, amiben Kevin Smith nekimegy a Hollywoodot évek óta egyre jobban eluraló remake-eknek és rebootoknak, közben mindenkinek beszól, akinek csak tud.
Kevin Smith önreflexív elemekben sem szűkölködő agymenése leginkább annak tudható be, hogy Kevin Smith-től minden rajongó Kevin Smith-filmet vár, így aztán a Jay and Silent Bob Rebootban bőszen érvényesül a fan-service, és kb. mindent megkapunk, amit egy Kevin Smith-filmtől várhatunk. A végeredmény egy ugyanolyan ökörködés, mint amit megszoktunk a mestertől, némi érzelmes húrokat is megpendítve.
Bár a Kevin Smith-életmű majd' összes színésze (Ben Afflecktől kezdve Joey Lauren Adamsig) feltűnik, cameozik vagy megemlítik (pl. a ...visszavág majmát vagy Alanis Morissette-et), mégis kimaradt a szórásból pl. Chris Rock és Jeff Anderson, bár utóbbi benne lesz a Shop-stop 3-ban, a pálmát azonban vitán felül Harley Quinn Smith, vagyis Kevin lánya viszi, aki mocskosszájúságban simán felveszi a versenyt filmbéli öregével, Jay-jel.
És persze, ott van Stan Lee, aki a halála miatt már nem tudott részt venni a forgatáson, így ő egy imdb-s interjúban marháskodik egy sort a stáblista alatt.
Habár én szeretem Kevin Smith filmjeit, a Jay and Silent Bob Rebootra tulajdonképpen nem lett volna semmi szükség, de közben mégsem akkora baj, hogy elkészült - épp csak az az igazán ütős szatíra és paródia hiányzik belőle, ami megvolt a korábbi mozikban. A nosztalgia-faktor és a számtalan hülye poén miatt azért
A világban vérszomjas szörnyek garázdálkodnak. Ugyan vakok, de hiperérzékeny hallásuknak köszönhetően senki sincs előttük biztonságban.
Egy amerikai család szinte teljes csöndben éli az életét; egymás között jelbeszéddel kommunikálnak, házukban van hangszigetelt helyiség, vagyis minden tekintetben alkalmazkodtak a körülményekhez. Ám ettől még ugyanúgy meg kell küzdeniük a mindennapok konfliktusaival, például a két gyerek közül a nagyobbik bűntudatával; a kamasz - hallássérült - lány ugyanis önmagát hibáztatja kisebb öccse haláláért. Eközben lassan betelnek az ismét gyermeket váró anya napjai, a ház környéken azonban legalább három gyilkos lény kószál.
Míg a Bird Boxban nem szabadott nézni, ebben a filmben tilos
zajongani, különben elkapja az embert egy randa szörny. Az ugyan se ott, se itt nem derül ki, honnan jöttek a lények és mit keresnek az emberek között, mi csak higgyük el, hogy ez így van.
Fura módon, John Krassinski filmjében ez valahogy mégsem zavart annyira, noha utálom, ha egy ennyire alapvető dolgot nem fejtenek ki. Nálam ilyenkor kb. dől az egész film, mert elveszíti a hitelességét. Másik kérdés, hogy miért gyilkolnak a szörnyek. Áldozataikat nem eszik meg, csak ott hagyják lekaszaboltan. Ennek mi értelme van? Pl. az Aliensben van ok a pusztításra, itt azonban nincs rá logikus magyarázat. Szóval nekem
eléggé hiányzott a szörnyek motivációja.
A film mintegy felééig, kétharmadáig amúgy igen jól működik a dráma és feszültség, ám ekkor szólhattak a rendezőnek, hogy "Te, John, ez eddig tök oké, de figyelj már, kéne több akció meg vér. Érted... legyen már egy kis izgalom!".
És John szót is fogadott, felpörgette a cselekményt, ám itt meg is bicsaklik az addig összerakott építmény, a sztori ugyanis átmegy - kétségkívül hatásos, bár inkább hatásvadász - klisékbe, kezdve a lépcsőből kiálló szöggel, amire természetesen pont a legrosszabb pillanatban lép rá valaki (és ugye nem ordíthat fájdalmában), egészen a vajúdó anyával, miközben egy szörny mászkál az alagsorban.
A végén persze van hősi önfeláldozás, és még arra is rájön a család, mivel lehet fájdalmat okozni a lényeknek - és így elpusztítani őket (itt azonban van egy elég nagy logikai baki).
A Hang nélkül, érdekes alapötlete miatt, az értelmesebb thriller-drámák
közé tartozik, de azért kár, hogy nem is keres új utakat a már kitaposottak
helyett, és a felénél túlságosan is átmegy közhelyesbe. Ettől még
Ez a film afféle 90-es évekbeli Kojot, a Dögkeselyűhöz hasonlóan Cserhalmi Györggyel a főszerepben, Munkácsi Miklós forgatókönyve alapján, András Ferenc rendezésében, csak épp annyira ismeretlen alkotás, hogy még plakátot sem találtam hozzá, így jobb híján egy jelenetfotót használok illusztrációnak.
Sajnos, mi, magyarok nem nagyon értünk a műfaji filmekhez, legalábbis régen így volt (bár azóta sem sokat változott a helyzet, tisztelet a kevés kivételnek), a finanszírozás sem megy zökkenőmentesen, tehetségnek, mondanivalónak, vizualitásnak, normális díszleteknek és jelmezeknek is gyakran híján van egy-egy ilyen hazai produkció, és sajnos ez alól a Törvénytelen sem kivétel, ami különösen annak fényében sajnálatos, hogy a sztoriban bőven benne volt egy izgalmas, érdekes film lehetősége. Ehhez azonban három dolog kellett volna: pénz és egy olyan rendező, ill. operatőr, akik már nem a régi iskola szerint dolgoznak.
Mivel nem ez volt a helyzet, a Törvénytelen Szomszédokosan egyszerűcske lett; a dialógok néhol igencsak életszerűtlenek, a karakterek nem túl kidolgozottak, felesleges és kilógó Madár úr vicceskedése, a képi világ semmilyen, a rendezés stílustalan, az "akciójelenetek" pedig megmosolyogni valók.
Bár Cserhalmi György rutinosan odateszi magát, a pálmát megint Bács Ferenc viszi, aki magasan leiskoláz mindenkit, még úgy is, hogy figurája roskadozik a klisék tömege alatt. Rajta kívül csak Szakácsi Sándor szinkronja említésre méltó; ő a fő-fő rosszfiút alakító Daniel Olbrychski lengyel színésznek adta a hangját.
Bájos érdekesség, hogy az alkotókat nyilván megihlette a pár évvel korábbi Terminátor 2, így fordulhatott elő, hogy a főszereplő ruhája hasonlít a T-800-aséhoz, motoron közlekedik (nyilván nem Harley-n, de azért poén a benzintartályon a szponzormatrica), és van egy olyan jelenet is, amiben ugyanúgy injekciós tűvel tartanak sakkban valakit, mint Sarah Connor Dr. Silbermant a Pescadero diliházban.
Simon Józsefnek egykor jól ment a sora, de valami nagyon félrement; elvált, lecsúszott, jobb híján taxizásból próbál megélni. Egy alkalommal két idős hölgyet szállít, útjuk végeztével pedig döbbenten fedezi föl, hogy brifkójából eltűnt minden pénze. A taxivállalatnak járó bevételt és a saját bérét, tízezer forintot kellene összeszednie egy nap alatt, de mivel senki nem hiszi el neki, hogy kirabolták, saját kezébe veszi az ügyet. Simont senki és semmi nem állíthatja meg, mert elhatározza, hogy ha törik, ha szakad, ezt a dolgot végig fogja csinálni a volt feleségéért, kisfiáért, de főleg önmagáért, az egész elszúrt életéért és az igazságért.
András Ferenc filmje klasszikus magyar krimi a 80-as évek elejéről, afféle modern, városi Robin Hood története, a kisember szembenállása az őt semmibevevő társadalommal és rendszerrel, a bosszú Zsigulin száguldó szocialista angyala, aki nem akart azzá válni, ami lett belőle, módszereit is lehet bírálni, ám erkölcsi értelemben mégis az ő pártján állunk.
Külön érdekesség, hogyan kezeli a cselekmény a központi motívumot, vagyis a bűnt, ami a korabeli - hivatalos - felfogás szerint nem is létezett Magyarországon. Ehhez képest András profi tolvajokat, ügyeskedőket (Bács Ferenc üzletember-figurája zseniális), kurvákat, egyszóval a szocialista társadalom legalját mutatja meg. El lehet képzelni, milyen újszerű volt ez a maga korában - nem is beszélve a megvalósításról, a fényképezésről, a vágásról és a zenehasználatról, na meg a legutolsó jelenetről, amit sok helyen nem is engedtek bemutatni.
Ragályi Elemér kamerája (ami néha tükröződik Simon taxijának ablakán) egészen friss stílust hozott, sok a kézből rögzített jelenet is.
Cserhalmi György szokás szerint remekel, sok ismert hazai színész tűnik fel kisebb szerepekben, és van egy "vendégsztár" is, mégpedig Perczel Zita, aki az 1930-as évek egyik mozicsillaga volt.
Első, saját rendezésű játékfilmjében Ben Stiller nem kevesebbet vállalt, minthogy a 90-es évek (középosztálybeli) amerikai fiataljainak életérzéséről mesél. Ezt a részt egész jól teljesítette is, hiszen a különböző figurákon, de leginkább a főszereplő Lelainán keresztül, felvázolja az akkori huszonéves korosztály jellemző problémáit például az álláskeresésről vagy a barátságról, romantikus kapcsolatokról.
Ami viszont felemássá teszi az élményt, az az, hogy a szerelmi háromszög cselekménybe való bevonása kissé közhelyes, még ha ilyesmi a valóságban is előfordulhat. A karakterek sincsenek túldimenzionálva, mint ahogy a konfliktusok és megoldások sem, ám a mondanivaló szempontjából ez nem akkora baj.
A színészek is jók; az ekkoriban elemében lévő Winona Ryder, a Holt költők társasága után karrierjének irányával elégedetlen Ethan Hawke, valamint Janeane Garofalo és Steve Zahn, de Stillert is láthatjuk az egyik fontosabb mellékszerepben.
1925-ben diftériajárvány tört ki Alaszkában. Mivel ekkoriban még nem létezett olyan légi összeköttetés a települések között, mint manapság, nem voltak terepjárók, sem motoros szánkók, a gyógyszert kizárólag kutyás szánokkal lehetett szállítani. Több mint ezer kilométerről, váltásokban kellett az orvosságot elhozni, zord időjárási körülmények között, rendkívül nehéz terepen. A leghosszabb távot, mintegy 420 km-t egy Leonhard Seppala nevű férfi tette meg kutyás fogatával, melynek vezérét Togónak hívták. Ennek ellenére mégsem ő, hanem a szérumot a célállomásra meghozó kutyacsapat vezetője, Balto kapott szobrot a new yorki Central Parkban, ill. általában ez az eb világhíres (például készült róla több rajzfilm is), míg Togoról csak most, az események után közel 100 évvel emlékeztek meg méltóképpen, igaz, a Time már 2011-ben minden idők legnagyobb állathősének választotta.
Oké, meg tudom csinálni! Felnőtt ember vagyok, képes vagyok rá. Végig tudom nézni a Togót sírás nélkül! Hát nem. Ennek legfőbb oka, hogy a filmet a Disney készítette, vagyis jó egeres szokás szerint giccses, nyálas, szívfájdítóan szép zene szól alatta, a kiskutyás jelenetek übercukik, gazda és kutya kapcsolata mélyen megható, így tényleg csak az nem bőgi el magát, akinek jégből van a szíve.
A történet és a figurák viszont a szokásos kalandfilmes átlagot hozzák, annyi különbséggel, hogy nincsen gonosz ellenfél, hacsak nem a hóviharok és a rianások, meg az összes természeti akadály, ami Seppala és Togo elé kerül. De, mint ahogy a filmből is kiderül, csak és kizárólag ők képesek ezeket legyőzni, Togo pedig végtelenül szereti a gazdáját, a kissé kérges modorú, de végső soron aranyszívű Seppalát.
Valószínűleg a fizikai hasonlóság miatt is, de Willem Dafoe kiválóan hozza a karakterét, ügyesen hajtja a kutyás szánt is, amúgy pedig valószínűleg ez karrierje "leg-CGI-abb" mozija, ugyanis több számítógépes trükköt látunk, mint egy Marvel-filmben, köztük fiatalítást is. Ezek engem kicsit kizökkentettek olykor, főleg azért, mert túlságosan is nyilvánvaló, mikor látunk digitális képsorokat.
Említést érdemel viszont a látvány a kékes színvilággal, ill. a különleges mélységélességgel és a "fagyos" képszélekkel.
Gyerekkel és állattal bármilyen filmet el lehet adni; egyszerűen nem lehet mellélőni. A Disney megmutatja, hogy ez még mindig így van.
