jOBS

Lehet azon fanyalogni, hogy a legismertebb Apple-cuccok - az iMac, a MacBook, az iPod, az iPhone és az iPad - miért olyan rettenetesen drágák, ám akit egyszer megcirógatott az iOS szellője, az előbb-utóbb belátja, hogy egy almás terméket birtokolni nem egyszerűen csak státuszszimbólum, de bizonyos módon új alapokra is helyezi a kütyü és a felhasználó közötti kapcsolatot - hogy a műszaki nívót már ne is említsem. Persze, persze... csak egy telefon és csak egy számítógép... ám mégis van bennük egy olyan elegancia és életérzés, amit a konkurenciáknál egészen biztosan nem találunk meg.

Még nem tudni, hogy Steve Jobs 2011-es halálával képes lesz-e az Apple tartani azt a mércét, amit önmaga (vagyis Jobs) helyezett olyan magasra, mindenesetre az alapító-vezérigazgató élettörténete predesztinálta a mielőbbi megfilmesítést.

Jobst a világ kockáinak legalább fele földre szállt istennek tartja, pedig ő is csak egy átlagos ember volt, aki viszont történetesen jobb képzelőerővel és szinte már a megszállottsággal vetekedő kitartással rendelkezett. Fiatalon céget alapított, amit sikeresen felfuttatott, évekkel később viszont a vezetőség a mindenható és szent pénz nevében eltávolította, de 1996-ban visszahívták, hogy aztán az Apple-t a világ legértékesebb vállalatává tegye. Tipikus amerikai sztori, nem?

A biopicek, vagyis az életrajzi filmek egyszerre könnyű és nehéz produkciók. Könnyűek, hiszen a történet, a szereplők és a cselekmény adottak: egy ember véghezvisz valami nagyot vagy fontosat, majd - saját vagy mások hibájából - lezuhan, ám visszaküzdi magát az őt megillető csúcsra, hogy végül elfoglalja a helyét a halhatatlanok panteonjában. És nehezek, mert két-három órányi játékidőbe kell belesűríteni egy egész élet eseményeit, miközben minden fontos momentumra ki kell térni, ugyanakkor hitelesnek is kell maradni, de a film se fulladhat unalomba stb.

Vékony jég tehát ez a műfaj, és nem is minden alkotás képes megfelelni ezeknek a követelményeknek, pl. Lincoln, Hamvadó cigarettavég, Chaplin, de ami igen, abból óriási siker, néha még klasszikus is születhet, pl. Amadeus, Gandhi stb. És persze vannak amolyan köztes alkotások is, amik nem számítanak kudarcnak, de filmtörténeti mérföldkőnek sem, pl. A bukás - Hitler utolsó napjai, Frida, Pollock stb.

Hogy a jOBS melyik kategóriába tartozik ezek közül? Igazából egyikbe se annyira. A látottak alapján nem beszélhetünk remekműről, ugyanakkor visszahozta a nem túl magas gyártási költségeit és még némi nyereséget is termelt (12/16 millió dollár), ám ezzel együtt mégis egy méltatlanul alulértékelt és lesajnált film (Imdb: 5,6 csillag, Rottentomatoes: 44%), holott egyáltalán nem olyan rossz, amit ezen értékelések alapján várni lehet. Sőt.

A jOBS-szal mindössze a negyedik rendezését maga mögött tudható Joshua Michael Stern teljességgel vállalható, korrekt, és tisztességesen elkészített filmet tett le az asztalra, ami hűen követi a biopicek hagyományos dramaturgiáját. A nézőknek valószínűleg ez lehetett az egyik szálka a szemükben, mert valami mást várhattak, valami olyasmit, ami jobban koncentrál Steve Jobs egész életére és munkásságára, és nem ér véget azzal, hogy visszakapja a cégét a '90-es évek közepén (mert bizony nem látjuk az Apple-t felemelkedni oda, ahol most van; sem az iPhone vagy az iPad megszületését).

A másik dolog, ami sokaknál kiverhette a biztosítékot, minden bizonnyal Ashton Kutcher címszereplővé tétele lehetett, hiszen az olyan könnyed mozik után, mint a Szakítópróba, a Bérgyilkosék vagy a Csak szexre kellesz, a fanatikus almások garantáltan habot rágtak. Ám ne feledkezzünk meg például a Pillangó-hatásról, amiben Kutcher bebizonyította, hogy remekül tud játszani is, amennyiben egy film igényli azt, Jobsként pedig újfent megmutatja, hogy tehetséges színész, és nem csupán a kivételes fizikai hasonlóság miatt alkalmas a szerepre. Játéka átgondolt és tiszteletteljes, ami egyértelműen nem csak a színészvezetés eredménye. Beszéde, mozdulatai, testtartása egyaránt hitelessé teszik, igaz, olyan plusz teljesítményt azért nem látni tőle, mint pl. Jamie Foxxtól a Rayben, de panaszra így sincs okunk.

Kutcher és Stern megfogalmazásában egy olyan Steve Jobs rajzolódik ki előttünk, aki másmilyen volt, mint az átlagos emberek. Kérlelhetetlen, ellentmondást nem tűrő, csak a munkájának élő, olykor kifejezetten bunkó, aki mindenen és mindenkin képes volt átgázolni azért, hogy megvalósítsa forradalmi álmait. Látnok volt egy olyan időben, amikor senki nem hitt benne igazán, ám mint oly sok esetben, a végén mégis csak kiderült, hogy neki volt igaza. Jobs vérbeli cégvezető, kőkemény üzletember és különc zseni volt, de fura módon rendíthetetlen humanista is, mert makacsul kitartott amellett, hogy a számítástechnikát közel lehet vinni az átlagemberekhez.

A felcsendülő korabeli számok miatt egyfajta korrajz is a film, jók a jelmezek és a díszletek (Steve Jobs eredeti, fiatalkori családi háza is feltűnik), nagyon jók a színészek (Kutcheren kívül még láthatjuk Dermot Mulroney-t, Josh Gadet, Matthew Modine-t, J. K. Simmonst, de cameozik egyet James Woods is), szép a fényképezés, kellemes a filmzene. Itt-ott akad némi drámai feszültség is, a várakozás izgalma például egy-egy bemutató vagy igazgatósági ülés előtt.

A világot nem váltja meg tehát a film, de sokkal jobb annál, amit mondanak róla. Hasonlóan a Social Networkhöz itt sem a termék vagy a márkanév a lényeg, hanem a mögötte lévő ember, kor, és gondolkodásmód.