Z világháború - A nagy szépség

World War Z - Z világháború
A zombifilmek reneszánszát éljük már egy ideje - mert általában így nevezik az ismeretlen vírussal megfertőződött, önmagukból teljesen kikelt, extrém módon agresszívvá váló embereket. A lényeg (vagyis a recept) szinte mindig ugyanaz: hirtelen kitör egy rejtélyes járvány, ami vérszomjas élőhalottakká változtat mindenkit, és az újabban már egyre atletikusabb és fürgébb (értsd: nem csoszogó) hullák (?) ezerszámra vetik magukat az élők után, hogy megharapják őket.
Ezek után már csak egy hősre van szükség, akinek valami személyes kötődése van az eseményekhez, például tudós, aki az ellenszeren dolgozik, vagy egy sima átlagpolgár, aki a szeretteit akarja kimenekíteni a "fertőzött" térségből, és kész is az alaptörténet, ami kitölti a másfél-két órás játékidőt. Mindig akadnak persze más túlélők is, akik létrehoznak egy "egészséges" zónát (tehát van egy fizikai cél, amiért lehet küzdeni), vannak katonák, a végén pedig jön a könnyes összeborulás, netán a nemes önfeláldozás, de persze a harcnak még közel sincs vége, mert a sorozatnak vagy a filmnek folytatódnia kell.

Az élőhalottak éjszakájától a The walking deaden át egészen a Legenda vagyokig számtalan feldolgozást értek már meg a zombik az elmúlt évtizedekben - akár komoly, akár vicces formában. Zombultak már meg második világháborús nácik, de még kutyák is, szóval a forrás tényleg kimeríthetetlen. A gond csak az, hogy a zombis filmek zöme nem képes (és/vagy nem is akar) túllépni az öncélú hentelés és paráztatás szintjén, pedig a zombik hovatovább akár szimbólumok is lehetnek, igaz, a plázamozikba látogatók többnyire nem elgondolkodni akarnak a pénzükért.

A World War Z is csak egy újabb átlagos zombifilm, ami alapvetően nem sok újat mond vagy mutat a zombiságról, így továbbra sem tudjuk meg, honnan ered egy ilyen járvány és miért teszi azt az emberekkel, amit (számomra még mindig ez a legnagyobb hiányosság az ilyen filmekben). Felsorol sok közhelyet (visszavonult tudós, katona, szakértő, aki hirtelen a dolgok sűrűjében találja magát, ellenszer, védekezés, ne adjuk fel!, harcoljunk! stb.), akadnak akciójelenetek (a fejükre célozzunk, az a hatásos), van kötelező feszültségkeltés (hol máshol, mint egy laborban...), és persze a végén jön a kvázi hepiend.

Brad Pitt tisztességgel teszi a dolgát, és Marc Foster is megmutatja, hogy jó mesterember, aki korrekt módon fel tudja mondani a házi feladatot. A film a mai kornak megfelelő és elvárható módon látványos, akad pár jóféle tömegszimulátoros trükk (pl. a zombi-áradat Jeruzsálemben), azonban minden teljességgel átlagosnak mondható, és kb. semmiben nem maradandó, pusztán csak kétórányi agyrágó. Sablonkarakterek, sablon-dramaturgia, sablonfeszültség, sablonakciók. Nem unalmas sehol sem, csak épp semmi extrát vagy pluszt nem ad. Vannak persze gyors vágások, és rángatózó kézikamera is, ez viszont néha nem túl jó, mert alig lehet látni tőlük valamit. A fényképezés és a zene is átlagos munkák.

Érdekes módon a mellékszereplők sokkal érdekesebbek és jobb karakterek, mint Pitt, gondolok itt elsősorban David Morse-ra, Daniella Kerteszre, Pierfrancesco Favinora vagy Moritz Bleibtreu-ra.

Végeredményben a Z világháború nem rossz film, de nem is túl jó. A Budapesten forgatott jelenetek teljes egészében a vágószoba padlóján végezték, de semennyire nem hiányoznak, ugyanakkor a sok vér és az ilyen moziktól remélt mészárlások is elmaradnak (ergo a horror-minősítés sem igen állja meg a helyét), ami kicsit szokatlan egy zombifilm esetében (megint az a fránya korhatár-besorolás... pedig az 'unrated'-verziót láttam).

Nem oszt, nem szoroz, de egyszeri kikapcsolódásnak megfelel.

A nagy szépség

Jep Gambardella, író és újságíró a római társasági élet központi figurája. Annak ellenére, hogy tehetséges írónak tartják, mindössze egy könyvet írt, azt is 40 évvel ezelőtt. Jep az írás helyett legtöbb energiáját abba fekteti, hogy részt vegyen a felső tízezer társasági rendezvényein, a hajnalig tartó bulikban, álművészieskedő performanszokon stb. Lényegében éjszaka él, nappal viszont alig csinál valamit. Hatvanötödik születésnapja után egyre inkább elgondolkodik élete haszontalanságán; olykor iróniával, olykor rezignáltan gondol önmagára és arra a társadalmi elitre, aminek ő is aktív részese. Továbbra is partizik, de közben bejárja Rómát és gondolkodik, régi és új ismerősökkel találkozik - leginkább azért, hogy megtalálja a felszín mögött húzódó "nagy szépséget".

Ez tipikusan az a film, amit a plázás közönség nagy ívben el fog kerülni, de nem azért, mert rossz lenne, hanem mert az ilyenfajta "művészi" stílus nem igazán illeszkedik napjaink filmnézési szokásaihoz (még kevésbé az amerikai szeméten tartott publikum igényeihez).

Néhány bölcsész és filmelmélet-szakos egyetemista biztosan hörögve fog elélvezni Paolo Sorrentino művén, bár így is erősen kérdéses, hogy meg fogják-e érteni a látottakat, ami abszolút a pillanatnyi (és évtizedes) benyomásokon és élményeken alapul. Hagyományos értelemben vett történet nem igazán akad (csak cselekmény, de az sem túl dinamikus), leginkább amolyan Fellini- és Bergman-keveréknek lehetne mondani az éjszakai Rómával (és annak érdekes figuráival), az élet felszínességéről, kiüresedéséről és értelméről (értelmetlenségéről?) megfogalmazott gondolatokkal és kérdésekkel, amikre nincs is egyértelmű válasz.

Akadnak szürreális momentumok, és bizony nem kevés társadalomkritika is, amiben megkapják a magukét a párkapcsolatok, a művészet és a vallás is.

Formailag rendkívül magas színvonalú alkotással van dolgunk, lenyűgöző a képi világ, nagyon jók a kameramozgások, ám a több mint két órás játékidő egyesek türelmét bizony próbára teheti, pláne úgy, hogy kvázi semmi nem történik.

A színészek játéka visszafogott, természetes, a főszereplő Toni Servillo akár egy hétköznapi ember is lehetne, aki évtizedek óta keres valamit a világban, de egyre inkább meg van győződve arról, hogy hiába.

Elgondolkodtató, érdekes "filmköltemény" A nagy szépség, remek vizuális élmény, ami nagyon helyesen nem rágja a néző szájába a konklúziót (már ha van), és persze amerikai típusú megoldást, lezárást se keressünk. Kicsit nehéz "olvasmány", de ilyen alkotásokra is szükség van, ill. olyan alkotókra, akiknek nem csupán mondanivalójuk van napjaink világáról, de át is tudják mindezt adni az arra vevő közönség számára. Aki pedig nem képes az ilyesmit befogadni vagy értékelni, az maradjon a Transformersnél, az való neki.