A Bourne-hagyaték

Jason Bourne nélkül nem lehet Jason Bourne-filmet készíteni, a Universalt azonban ez minden bizonnyal nem zavarta, mert a nagy sikerre való tekintettel folytatni akarta az amnéziás szuperügynök nemzetközi zúzását. Erre lett is volna mód, hiszen az Ultimátum végén - figyelem, spoiler! - emberünk vígan tovaúszott, miután 10 emeletről fejest ugrott egy folyóba - csakhogy Matt Damon és Paul Greengrass nem akart kötélnek állni egy újabb részhez, nélkülük pedig bajosan lehetett volna tovább szőni Bourne kalandjait.

"Szerencsére" a producereknek mindig van B-tervük ilyen esetekre, így hát felkérték a korábbi filmek forgatókönyvíróját, Tony Gilroy-t, hogy találjon ki egy új főszereplőt, aztán ha már úgyis benne van a munkában, rendezze is meg a mozit. Mindez nagyon szép meg jó, csupán egy dolog hibádzik: hiába dirigált már le négy filmet, Gilroy közel sem olyan jó akciórendező, mint Doug Liman és Greengrass, az ő stílusuk nélkül pedig eleve várható volt, hogy a folytatás legjobb esetben is csak alulról fogja súrolni a trilógia szintjét.

A Bourne-ultimátum

Jason Bourne kalandja is nyúlik, akár a rétestészta, de mivel pénz beszél, evidens, hogy minimum egy trilógiát kerekítenek az amnéziás szuperügynök eseménydús életéből. Mondjuk, nagy baj nincs is, amíg Matt Damonnál van a fegyver, Paul Greengrassnál pedig a rendezői stafétabot.

A Bourne-csapda

Az első Bourne-mozi jól sült el, így két évvel később elkészült a folytatás, melyben főhősünk boldogan él -ne, amennyiben a CIA hagyná, de mivel nem hagyja, az egykori szuperügynök visszatér, hogy egyszer s mindenkorra levakarja magáról a kíváncsiskodókat.

Star Trek: Mindenen túl

Elég rég voltam már moziban. Ennek legfőbb oka, hogy nem igazán akad olyan film, amiért hajlandó lennék felszedelődzködni, odautazni és kifizetni a jegy árát. Egyszerűen nem éri meg, mert a mozgóképes kínálat annyira alacsony színvonalú, hogy utána csak a bosszankodás megy.

Most úgy esett, hogy módom nyílt premier előtt megnézni a legújabb Star Treket, 2 órával később pedig elégedetten gratuláltam magamnak, hogy tartom magam a szokásomhoz, miszerint messze elkerülöm a mozikat, mert az élmény ezúttal is hasonló volt a korábbiakhoz.

Körülöttem szinte mindenki evett, ami mindig is zavart, én ugyanis moziba a filmek miatt szeretnék menni, nem pedig enni, és nem igaz, hogy mások nem bírják ki azt a nyomorult 90-120 percet zabálás nélkül (nem is beszélve arról, hogy a kóla megbosszulja magát a vesén, ezért kisebbfajta népvándorlás indul meg a vécék irányába, és bár a kivonulók lemaradnak egy csomó mindenről, ez láthatóan nem izgatja őket).

Ezen felül valakinek körülöttem iszonyú büdös volt a szája, ezért átlag ötpercenként kellemetlen bűzfelhő úszott az orrom alá. Mindezek után már tényleg mellékkörülmény, hogy a film legjobb esetben is csak közepes.

A Bourne-rejtély

Tele van a világ (t**e a) szuperképességű szupertitkos szuperügynökökkel, akik olykor a legelemibb fizikát is pofán röhögő mutatványokkal kápráztatják el a filmekben kevésbé az értelmet kereső nagyérdeműt, melynek tagjai ugyan szájtátva figyelik a döbbenetes akciókat, de a stáblista lefutása után (már aki megvárja...) sokszor öt perccel sem emlékeznek arra, mit láttak az azt megelőző másfél-két órában.

A szuperügynökök között egyértelműen James Bond a király, bár én személy szerint nem kedvelem a 007-est, mert egy letűnt kor relikviájának tartom, és a hidegháború végével őt is nyugdíjba kellett volna küldeni, Hollywood azonban nem lehet meg ilyen figurák nélkül, így aztán a 2000-es évek elején újraértelmezték az addig csak könyvekben és egy tévéfilmben feltűnő Jason Bourne-t, a főszerepet pedig az addig ilyesmiben nem túl járatos Matt Damonra osztották.

A végeredmény: egy hangulatos, feszes tempójú, izgalmas, bár kissé sablonos akcióthriller, ami (végre) lehozta a törés-zúzást a valóság szintjére.