50 évnyi Star Trek a kulisszák mögött

Habár a fél világ el van alélva a nemsokára moziba kerülő hetedik Star Wars-film újabb előzetesétől (ahogy mondani szokás: felrobbant az internet), ám nem szabad elfeledkezni a "nagy riválisról", a Star Trekről, ami persze egyáltalán nem vetélytárs, hiszen egyik űropera sem jobb vagy rosszabb a másiknál, egyszerűen csak különböznek egymástól, ám ettől még ugyanúgy lehet kedvelni mindkettőt (ahogy én is teszem).

A Star Trek 1966-ban indult, bár az első tévés sugárzáskor még nem vált kultikus jelenséggé, csak egyike volt a korabeli scifi-szériáknak. Néhány évvel később, amikor a Csillagok háborúja mozikba került 1977-ben, a Paramount Pictures - mondjuk ki őszintén - meglovagolta George Lucas korábban sohasem tapasztalt sikerét, és haladéktalanul készíteni akart valami hasonlót. Éppen kéznél volt a Star Trek, így Kirk kapitány és legénysége 1979-ben térváltással bevette a mozitermeket, a többi pedig már filmtörténelem.

Lássunk egy átfogó válogatást fél évszázadnyi Star Trekből, sorozatokból és filmekből vegyesen - rengeteg érdekességgel.

Az ajándék

Az átlagos hazai filmbarát Joel Edgerton nevével legkorábban talán A klónok támadásában találkozhatott, melyben Owen Larsot alakította, igaz, ezt megelőzően sem volt teljesen ismeretlen az ausztrál színész, mert pl. a nálunk is vetített Vízizsaruk c. sorozatban is szerepelt.

Teltek-múltak az évek, majd elérkezett 2011, amikor elkészült egy remek sportfilm, a Warrior - A végső menet, melyben ugyan Tom Hardy és Nick Nolte csont nélkül elvitte a show-t, de a szélesebb nemzetközi közönség mégis jobban megismerhette Edgerton jellegzetes arcberendezését.

Most meg ott tartunk, hogy szépen csendben felküzdötte magát a hollywoodi ranglétra azon szintjére, ahol rendezői feladatokat osztogatnak, és még az sem gond, hogy nem rendelkezik nagyjátékfilmes tapasztalattal.

Mélyütés

Őszintén szólva, sosem tartottam Antoine Fuquát jó rendezőnek, maximum biztos kezű iparosnak, aki jól hozza azt a szintet, amire a tudása alapján alkalmas. Így volt ez szinte az összes filmjében, és ne tévesszen meg senkit, hogy Denzel Washington Oscart nyert a Kiképzésért, mert az nem a színészvezetői képességeken múlott.

Fuqua munkássága sokkal inkább az olyan produkciókon mérhető le, mint a Gyilkosok gyilkosa, A Nap könnyei vagy A védelmező. Nevezettek mind nézhető, de könnyen feledhető akciószösszenetek, viszont ezek alapján elmondható, hogy a rendező a tragikus sorsú, magányos férfihősök, harcosok szakértője, így nem meglepő, hogy őt kérték fel egy hasonló karakterű bokszoló történetének elmesélésére.

A végeredmény nagyjából ugyanaz, mint korábban, ám szerencsére a középszerű kliséhalmazt ezúttal is a remek színészek teszik fogyaszthatóvá.

Puszta formalitás

Kisebbfajta kult-státusznak örvend Giuseppe Tornatore ezen filmje (is), ami részben annak köszönhető, hogy könnyedén a székekbe szögezte a korabeli nézőket történetvégi csavarjával - mindezt évekkel olyan mozik előtt, mint pl. a Közönséges bűnözők vagy A tökéletes trükk, melyekre manapság hivatkozni szokás hasonló fordulatok esetében.

Az talán csak a legelszántabb filmbarátoknak jelent különlegességet, hogy Roman Polanski e filmben nyújtotta kevéske főszerepei egyikét, bár ez nyilván ugyanúgy nem lágyítja meg a bunyózó óriásrobotokon és szörnyeken ridegtartott nézők szívét, mint az a tény, hogy ehhez fogható alkotás talán ha egy készül néhány évente.

Bosszúvágy

Bár az ún. bosszúmozik nem ezzel a filmmel kezdődtek, mégis szinte összeforrt a műfajjal, amit annak is köszönhet, hogy a '70-es, '80-as években az Egyesült Államok nagyvárosaiban, pl. New Yorkban, aggasztó méreteket öltött az utcai bűnözés. Természetes volt tehát, hogy Hollywood is feldolgozza a jelenséget, ezzel pedig "kitermeli" a magányos városi (anti)hősök archetípusát, mintegy lehozva a valóság talajára az addig csak a könyvekben és képregényekben tevékenykedő igazságosztókat.