MR 73

A legsötétebb európai zsarukrimik kétségkívül Franciaországban készülnek - immár évtizedek óta. Alain Delon, Jean-Paul Belmondo, Gérard Depardieu, hogy csak a legnagyobbakat említsem, akik az ilyen filmekben kíméletlenül rendet vágtak a bűnözők között, sok esetben a saját életüket sem kímélve.

Napjainkban Jean Renoval lehet olykor hasonlókat látni (pl. Bíbor folyók), de Olivier Marchal 2008-as mozija is egész jól sorolja fel a műfaj jellegzetességeit, pluszban még a francia Robert De Nirót, vagyis Daniel Auteuil-t is sikerült megnyernie főszereplőnek. A végeredmény egy kicsit hosszú, és újdonságokkal sem igen szolgál, mégis tisztességesen elkészített munka.

The Babadook

Több jó ausztrál filmről volt már szó a blogon, pl. The Rover, Animal Kingdom, Az orvvadász, vagy a Sleeping Beauty. Ezek szerint az aussie-k remek szakemberek, és nem csak másolni tudják Hollywoodot, de olykor még jobb produkciókat is képesek letenni az asztalra, ami főleg annak fényében méltó elismerésre, hogy jóval kevesebb pénzből gazdálkodhatnak amerikai kollégáiknál. Idén egy horror, vagy inkább pszicho-thriller a soros, ami nagyon minimál, nagyon kamaradráma, mégis könnyedén hozza a frászt a nézőre - és még mögöttes tartalma is akad.

Igaz szívvel

A homoszexualitásról és az AIDS-ről nem könnyű filmet készíteni. Még napjainkban is eléggé kényes a téma, bár nyilván sokat javult a helyzet a néhány évtizeddel korábbi viszonyokhoz képest (már ahol). Ha e két dolog találkozik, Hollywood előszeretettel nyúl a zokogós-zsebkendős stílushoz, ami bár járhat nagy profittal és díjesővel (pl. Philadelphia), ám az ilyenfajta "direkt hatáskeltés" nem biztos, hogy túlságosan maradandó élményt nyújt. Jó, persze, mindenki emlékszik Tom Hanks Oscart érdemlő játékára, de vajon a filmre is?

Larry Kramer azonos című színdarabjából Ryan Murphy rendezett elképesztően erős színészi alakításokkal tarkított tévéfilmet az HBO számára, ám ez semmit nem von le a mű értékeiből, noha a történet és a dráma itt is átlagosnak nevezhető.

A galaxis őrzői

Az idei mozis szezon egyik legjobban várt és legnagyobbat durranó produkciója volt a Marvel Studios újabb képregényadaptációja, melyben egy szedett-vedett csapat menti meg a világot, köztük egy fegyverbolond mosómedvével, egy sétáló fával, és egy zöld Zoe Saldanával.

Iszonyú látványos, sok a poén (szegény Kevin Bacon...), vagyis tökéletes szórakozás, ám ami a film legnagyobb előnye, az egyben a gyengesége is; igaz, nem hinném, hogy túl sokan osztanák ezt a véleményemet - viszont tagadhatatlan, hogy ha lehámozzuk a 3D-t, a CGI-t és a dübörgő hangorkánt, akkor nem sok minden marad.

A búcsúkoncert

Szeretem olyan filmeket, melyek nem kizárólag szórakoztatni akarnak, hanem annál többet tűznek ki célul maguk elé. Nyilván megvan a létjogosultsága a CGI-orgiának és a 20 millió dolláros sztároknak is, ám szerintem ez a könnyebbik út, miközben a "valódi" film nem ez, hanem a hiteles emberi drámák és konfliktusok bemutatása, melynek végén a néző nem pillant elégedetten az órájára, hogy aztán egy "Irány haza!"-felkiáltással elinduljon a moziból. A "valódi" film - készüljön akárhol, akármilyen nyelven - a megnézése után is "fogva tartja" az embert, és gondolkodásra készteti. A búcsúkoncert is ilyen.