A szicíliaiak klánja

1969 óta ugyan sok év telt el, de még mindig a francia bűnügyi filmek egyik állócsillaga A szicíliaiak klánja. Ez nem feltétlenül a pergő történet miatt van, bár izgalommal azért így is bőven szolgál, de inkább a parádés színészgárda érdeme. Alain Delon, Lino Ventura és Jean Gabin az európai mozi nagyágyúi voltak, és még ma is bajosan találni olyan színészt, aki hozzájuk mérhető kúlságban, tehetségben és karizmában.

Kicsit ugyan hosszú a film (két órás) és ahhoz képest sok mindenről próbál szólni, azért a bűn és bűnhődés, a tolvajbecsület, a család fontossága így is megfelelőképp kerül kidolgozásra, bár akkora katartikus élménnyel nem jár.

Mai szemmel sok mindenbe bele lehet kötni (pl. a repülőgép, ami gond nélkül átrepül New York felett) vagy meg lehet mosolyogni (pl. a hosszas várakozás egy telefonvonalra), érdekes Delont negatív szerepben látni, és persze ne feledkezzünk meg Ennio Morricone édesbús zenei főtémájáról sem.

A dolog

Kissé eljárt ugyan az idő John Carpenter klasszikusa felett, de azért még mindig üt, bár már nem akkorát, mint 1982-ben.

A film nyitójelenete a kutyát üldöző helikopterrel továbbra is zseniális, csakúgy, mint a trükkök. Kurt Russel kisujjából rázza ki MacReady - valljuk be - egydimenziós karakterét, de hát ez a produkció nem is a szereplőiről szól, hanem az alapvető bizalomról az emberek között, amit egyik pillanatról a másikra képes bármi megmérgezni, avagy senki nem az, akinek látszik, és nyomás alatt megmutatkozik az ember valódi természete, ill. egy csoport dinamikája.

Mai szemmel ugyan picikét lassú, de azért végig feszültséggel teli a cselekmény, Dean Cundey fényképezése tanítani való, Ennio Morricone minimálban nyomott szintis aláfestése pedig ugyanolyan nyomasztó, mint közel 40 éve.

Istenek között: A két világ

Többek között azért kedvelem a dél-koreai filmeket, mert látványban és stílusban simán hozzák a hollywoodi szintet, de a történetek igen gyakran meg is haladják azt (általában nem nehéz, különösen az elmúlt években...).

Kim Yong-hwa két filmet is rendezett az elhunyt embereket a túlvilágra kalauzoló és ott különféle próbákra elkísérő őrzőkről, akik maguk is ugyanarra várnak, mint védenceik: reinkarnációra, amihez összesen 49 alkalommal kell eljátszaniuk a védelmező szerepét.

Legújabb, 48-ik "ügyfelük" egy tűzoltó, aki mentés közben veszítette életét. A túlvilágon az istenek ítélkeznek a férfiről, de ebben nem kis szerep jut fivérének és anyjának is.

Mátrix, Berlin fölött az ég, Gettómilliomos, és persze sok-sok manga-stílus, ami nem is csoda, hiszen egy képregény képzi a film alapját. Némiképp hosszú, nyugodtan lemehetett volna 2 óra alá a játékidő, azonban komoly megakadások így sincsenek, a történet folyamatos. Figyelem! Zsebkendőből érdemes bekészíteni néhány csomaggal, mert szükség lesz rá!

A CGI az elmúlt 20 év hollywoodi kínálatát vonultatja fel (digitális tornádó, motion capture figurák, stb.) kiemelkedő minőségben. A színészek is jók, szóval kellemes, elgondolkodtató kikapcsolódás a film, különösen annak fényében, hogy tulajdonképpen egy buddhista tanmesét látunk.

Időről időre

A 70-es évek Terminátora? Végül is... Nicholas Meyer egészen formabontó scifit tett le az asztalra ezzel a filmmel, aminek az alapötletére sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy hétköznapi lenne (James Cameron talán innen is inspirálódott).

H. G. Wells, a viktoriánus író és feltaláló megalkot egy gépet, amivel utazni lehet az időben, és amit rögtön el is lop a férfi barátja, akiről kiderül, hogy nem más, mint a rettegett Hasfelmetsző Jack. A gyilkos 1979-be szökik az őt üldöző rendőrség elől, Wells pedig utána megy, hogy megpróbálja visszavinni a saját idejébe. Eközben megismerkedik egy Amy Robbins nevű nővel, akiről hamarosan kiderül, hogy Jack is szemet vetett rá.

Kíváncsi vagyok, mit szólhattak a korabeli nézők ehhez a filmhez, ami túl a nyilvánvaló tudományos-fantasztikus elemeken még némi társadalomkritikát is tartalmaz.

Ekkor már túl voltunk a Star Treken és persze a Homályzónán, szóval akkora újdonság nem lehetett az időutazás témája, de ilyen formában nem biztos, hogy előfordult "nagy" filmekben.

Én végig egységesnek éreztem a tempót, komolyabb üresjáratok sincsenek, Meyer végig fenn tudja tartani a figyelmet, képes feszültséget teremteni, és bár napjainkban sokkal feszesebb és gyorsabb film készülne (több akcióval nyilván), így is megállja a helyét.

Malcolm McDowell rutinosan parádés ebben a szerepben is, remekül hozza a modern világban csetlő-botló, de mégis elszánt figurát, David Warner (Jack) kiköpött szőke Javier Bardem, Mary Steenburgennek pedig jó lecke volt ez a megmártózás az időutazásban a Vissza a jövőbe 3-hoz.
Érdekesség, hogy a zenét Rózsa Mikós szerezte.

Psychokinesis

Dél-Korea válasza az amerikai szuperhős-dömpingre? Végül is...

Egy átlagosan lúzer alak hirtelen telekinetikus képességekre tesz szert, ennek hatására pedig átgondolja az életét és megpróbál közelebb kerülni elhidegült lányához.

Sajnos, elég haloványra sikeredett a Netflix által támogatott produkció. Vannak felesleges, stílustörő (komikus) elemek, a karakterek egydimenziósak és kidolgozatlanok, a történet faék-egyszerűségű, viszont nyomokban tartalmaz mondanivalót és érzelmeket, szóval azért nem teljesen hulladék a film.

Az effektek legalább korrektek, de ennek ellenére kár ezért a moziért, mert lehetett volna belőle sokkal több is, pl. valamiféle "szuperhős-Oldboy", amennyiben az alkotók kellőképpen komolyan vették volna.