Batman and Harley Quinn

Bruce Timm megpróbálta visszahozni az Emmy-díjas, 1992-es Batman rajzfilmsorozatát. Sajnos, csak próbálta, ugyanis a külsőségeken kívül semennyire nem sikerült, ami végtelenül elszomorít, mert azt hittem, 25 év után nosztalgiázhatok egyet, ehelyett viszont csak a fejemet fogtam.

Alapesetben nem volna gond, hát istenem, a történet egy kicsit gyengécske, de legalábbis átlagos: Poison Ivy és Floronic Man növénnyé akarja változtatni az emberiséget, így Batmanre és Éjszárnyra hárul a feladat, hogy megakadályozzák a tervüket, ehhez viszont a bűnözői életmódtól visszavonult Harley Quinn segítségére is szükség van.

Tényleg azt hittem, hogy a Warner/DC-nél méltóképp fogják megünnepelni a Batman TAS negyedszázados jubileumát, ahhoz képest a komolynak induló produkció fokozatosan átmegy infantilisba, egy idő után pedig előkerül az altesti és rajzfilmhumor (fingás, hányás, stb.), de még a 60-as évekbeli széria is megidéződik - ezek viszont minden tekintetben kioltják egymást, így a végeredmény egy kusza stílustörés lesz.

Csak néhány példa a szélsőségekre: Floronic Man meggyilkol két embert (az egyik halála még külön jelenetet is kapott), Éjszárny táncol egy csehóban, miközben Harley a színpadon énekel, Batman az asztalon dobolja az ütemet, később pedig szétverik a berendezést, ekkor jön egy felirat, hogy Jaj, a golyóim!.

Nem értem, ki volt a célcsoportja ennek a... szóval ennek. Gyerekek? Akkor minek a véres gyilkosságok? Fiatal felnőttek, akik régen nézték a TAS-t? Az alkotók szerint ez lenne a méltó főhajtás a sorozat előtt? Hát nem tudom...
Kevin Conroy ismét mikrofon mögé állt, de ezen kívül csak a klasszikus dark deco stílus írható a pozitívumok közé, minden más viszont csalódást keltő. Nagy kár érte.

 vagyis

Tremors 3. - Ahová lépek, már megint szörny terem

Harmadjára már Fred Ward sem vállalta a szörnyhajkurászást, de nem baj, mert Michael Gross igen, így a fegyverbolond Earlnek és Perfection lakóinak immár repülő teremtményekkel kell megküzdenie, ez az újabb fejlődési szakasza ugyanis a ronda lényeknek. Marhaság? Persze, hogy az, de egy direct-to-video produkció számára pont megfelel az ilyesmi. A sztori alapvetően nem sokkal nagyobb hülyeség az első két filménél, továbbá korábbi szereplők is visszatérnek, pl. az első részben megismert kislány - immár felnőtt -, Mindy. A térdünket továbbra sem fogjuk csapkodni a nevetéstől, mint ahogy hányózacskóra sem lesz szükségünk, a trükkök viszont egész tűrhetőek egy ilyen színvonalú filmhez képest. Az első rész szintjét nem éri el, de azért simán nézhető.

Tremors 2. - Ahová lépek, ismét szörny terem

Az első rész egész kellemes blődli volt, és legnagyobb meglepetésemre a második részt is meg lehetett nézni, noha a folytatások általában rosszabbak szoktak lenni elődjüknél. A forgatókönyv tök olyan, mint az Aliensé: az első részhez képest legyen benne mindenből egy kicsit több - és lőn. A szegény ember Charles Bronsonja, vagyis Fred Ward maradt, meg a fegyverbolond Earlt alakító Michael Gross is, Kevin Bacon viszont már nem vállalta a szerepét. Mondjuk ő valószínűleg egymaga elvitte volna gázsiként a 4 millió (!) dolláros költségvetést, amit viszont helyette az alkotók jóféle animatronikus és CGI szörnyekre költöttek, és milyen jól tették, a bábokat ugyanis a xenomorphokat is gyártó trükkmesterek készítették, a digitális animációt pedig a szakmát szintén nem ma kezdő Tippett Studio. Sajnos, az első részre jellemző komolytalan, játékos hangulat már csak nyomokban fedezhető fel, noha igyekeznek visszahozni a stílust, de szerencsére nem esnek át a ló túlsó oldalára azzal, hogy minduntalan erőltetik. A sztori folyamatos, a karakterek is elmennek, szörnyeket robbantgatni pedig mindig jó móka.

A holtsáv

Mozikban A setét torony, hamarosan pedig az új Az, ezért talán újra divatba jönnek a Stephen King írásaiból készült adaptációk. Szerintem felesleges próbálkozni, mert Kinget egyszerűen nem lehet jól megfilmesíteni, valamilyen módon mindenképp kiherélik, így pont a lényeg vész el. A holtsáv állítólag egyike a sikeresebb feldolgozásoknak, én azonban ezt ezennel cáfolom. Jó, nem kikapcsolni való ostobaság a film, de nagyon eljárt felette az idő, borzasztóan lassú a cselekménye, a színészek közül csak Martin Sheen képes értékelhető alakításra, a friss Oscar-díjas Christopher Walken egyetlen erőssége jellegzetes arcberendezése, Tom Skerritt pedig nem oszt, nem szoroz, annyira picike szerepe van. A sztori igyekszik végigszaladni a regény fontosabb eseményein, de ehhez nagyon kevés a 100 perc, ezért rengeteg információt, mellékkörülményt csak elmondanak, de nem látjuk azokat, ráadásul a legfontosabb szál, Greg Stillson állítólagos jövője, a film kb. utolsó negyed órájában bontakozik csak ki. Nem ez volt David Cronenberg első mozis rendezése, ám jellegzetes, biohorroros stílusának nyomát sem látni, pedig ekkor már túl volt a Videodrome-on. Talán azért vállalta el bérmunkában ezt a projektet, hogy három évvel később megvalósíthassa A legyet. Inkább olvassátok és ne nézzétek Kinget. Higgyétek el, sokkal jobban jártok.

A föld sója - Láthatatlan célpont - Ip Man-trilógia - Valerian és az ezer bolygó városa - A préri urai - Maggie - Pszichoszingli - A rém - Az elveszett fiúk - Tremors-Ahová lépek, szörny terem - Powers

A föld sója
Sebastião Salgado brazil fényképész, "szociofotós", aki többször is körbeutazta a Földet, hogy az emberiség "viselt dolgairól" tudósítson. Így jutott el többek között humanitárius katasztrófák sújtotta térségekbe, pl. Ruandába, vagy a volt Jugoszláviába, ahol pusztítást, nyomort és háborút fényképezett, így több halállal szembesülhetett, mint bárki a világon.
Mások talán depresszióba zuhantak volna ennyi szenvedés láttán, ám Salgado képes volt békére lelni az által, hogy igyekezett a Föld szépségeire is koncentrálni, később pedig gyerekkorának helyszínén, családja és barátai segítségével erdőt ültetett.
Wim Wenders filmrendezőt annyira lenyűgözte Salgado életútja, hogy 2014-ben egy rendkívül személyes hangvételű dokumentumfilmet forgatott a művészről. A jobbára fekete-fehér képkockákból kirajzolódik egy olyan férfi képe, aki a kameráján keresztül kendőzetlenül képes megmutatni az emberiség legszebb, de egyben legszörnyűbb arcát is. A NatGeo vibrálóan színes, szépelgő stílusához képest Salgado munkái elemi erővel hatnak a nézőkre, és ebben szemernyi túlzás nincsen.
A film a kezdetektől napjainkig mutatja be a fotós életének főbb állomásait, eközben maga Salgado mesél a munkáiról és tapasztalatairól, élményeiről.

Sebastião Salgado fényképeiből szeptember elején nyílik másfél hónapos kiállítás a Műcsarnokban Genesis címen.