Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)

Hagyjuk a mindenféle szóvirágos bevezetőt, szorítkozzunk a lényegre: a Birdman az év egyik legjobb és legeredetibb filmje, mind technikai, mind művészi szempontból, amihez hasonló már rég nem készült Hollywoodban.

Star Wars - Dark Resurrection volume 0

Mintha olvasta volna Angelo Licata a Dark Resurrection első részéről írott bejegyzésemet, persze nem ez történt, egyszerűen csak több pénz és több szakember állt rendelkezésére a 2011-ben készült folytatáshoz, ennek pedig meg is lett az eredménye. Szinte az összes olyan hibát sikerült kiküszöbölni és/vagy elhagyni, ami a vol.1-et még jellemezte, így a vol.0 lényegében tévé-minőségűre sikerült. Egy vezető, országos televízió persze nyilván így sem venné meg (nem a színvonal, hanem a téma miatt), de pl. egy SyFy vagy akármilyen más sci-fi-csatorna gond nélkül műsorára tudná tűzni, mert a nívó simán eléri azt a szintet, sőt egyes produkciókét meg is haladja.

Star Wars - Dark Resurrection volume 1

A Csillagok háborúja immár csaknem 40 éve határozza meg generációk filmes ízlését. A Star Wars "szimpla" mozifilmből kulturális jelenséggé nőtte ki magát - az első trilógia legalábbis mindenképp.

George Lucas sorozatának rajongói nem csupán beöltöznek kedvenc szereplőiknek, olvassák a regényeket vagy szerepjátékoznak, de gyakran kamerát ragadnak a kezükbe, hogy elkészítsék a saját, a messzi, messzi galaxisban játszódó történetüket.

2007-ben az olaszokon volt a sor, így született meg a Dark Resurrection (mert a Star Wars-univerzumban mindig ébred, újjászületik vagy feltámad valami... az Erő, a sötétség, a sithek stb.).

Tűzhányó

A vulkános filmek kedvelt műsorkitöltő elemei az ócska olcsó tévécsatornáknak, de hébe-hóba feltűnik egy-egy komolyabb(nak szánt) darab a mozikban is, ezek viszont nem mindig sülnek el túl jól; úgy is lehetne mondani, hogy sosem, pedig a nézők nyilván kellemesen el tudnának szórakozni a pusztítás és rombolás láttán. A gond a legtöbbször az, hogy az ilyen produkciók túl sokat akarnak markolni, viszont egyik célt sem tudják maradéktalanul teljesíteni, vagy annyira eltolódnak az arányok, hogy öncélú effekt-orgia lesz a végeredmény.
A Dante pokla és a Tűzhányó között - túl azon, hogy néhány hónap különbséggel mindkettőt 1997-ben mutatták be - sok hasonlóság van, de alapvető különbségek is akadnak, mégpedig utóbbi javára. Közel sem remekmű, de ha választani kell, hogy Pierce Brosnan vagy Tommy Lee Jones mentsen-e meg, akkor inkább utóbbira szavazok.

Rendőrstory

Talán nem sokan tudják, hogy az elnyűhetetlen hongkongi akciósztár, Jackie Chan eddigi 123 filmjéből 17-et maga rendezett, ám ez közel sem jelenti azt, hogy jó direktor lenne - olyan értelemben legalábbis, mint például egy Martin Scorsese, Tom Tykwer vagy Ang Lee, semmiképp sem az. Esetében sokkal inkább akciórendezésről van szó, vagyis két verekedés/lövöldözés/autós üldözés közé beilleszt némi történtet is, a cselekmény azonban sokszor kimerül annyiban, hogy az egyik zúzást átvezeti a másikba.

Persze azért Jackie ügyel a körítésre, nagy hangsúlyt fektet például a komikumra, ami idővel védjegyévé is vált, ám ez sem teszi őt jó filmrendezővé, viszont ez nem is zavarja azt a generációt, ami Chan bunyós blődlijein nőtt fel, és ma is ugyanolyan örömmel nézi végig egy-egy klasszikusát, mint annak idején.