Időről időre

Richard Curtis, a brit komédiakirály legújabb filmje - hasonlóan az előzőekhez - szintén "nagyon angol", kedvesen humoros, van értelmes mondanivalója és tanulsága, de a legnagyobb előnye mégis az, hogy ha valaki épp nagyon maga alatt van, akkor elég csak újra megnéznie, hogy rögtön jobb kedvre derüljön, és más színben lássa a világot. Nem rózsaszínben, csak szebben.

Defekt

Sok mindent lehet mondani a mai magyar "filmgyártásról", elsősorban persze rosszat, bár tény, hogy olykor becsúszik egy-két színvonalasabb alkotás, ám ha valóban értékes és jó magyar filmre vagyunk kíváncsiak, akkor mindenképp vissza kell mennünk az időben néhány évtizedet.

Igaz, a hazai filmes kínálat ekkoriban sem tobzódott az ún. műfaji filmekben, pláne nem az olyanokban, amikkel a dekadens és imperialista nyugat mérgezte a lakóinak agyát, ám elvétve mégis készült valami olyan, ami pusztán a szórakoztatásra ment rá, esetleg egy alkotó kipróbálta magát egy bizonyos területen. Talán a Defekt is ilyen film lehetett a maga idejében, mert író-rendezője, Fazekas Lajos látott valami külföldi thrillert, és annyira megtetszhetett neki, hogy elhatározta: ő is csinál egyet.

Xena

Fejhangon rikoltozó, bőrcuccos, kardos amazon, aki időnként elhajít egy acélfrizbit, lehenteli a fél ókort, és hála egy cserfes szöszivel kötött barátságnak, a leszbikus-szervezetek első számú példaképe. Bizony, ez nem más, mint Xena, főszereplője annak az 1995 és 2001 között futó sorozatnak, amelyet laza másfél évtizedes késéssel pótoltam be.

Ami azt illeti, amikor annak idején a TV2 műsorára tűzte, elkezdtem nézni, de az első évad közepe tájékán már annyira ideges voltam tőle, hogy abbahagytam, és inkább valami értelmesebb szériát kerestem. Elég ritkán hagyok félbe filmet, de a Xena ezt simán kiváltotta belőlem; az ok nagyon egyszerű volt: olyan szinten hemzsegett benne a történelmi anakronizmus, hogy képtelen voltam hosszabb távon elviselni. Most, 2014-ben, érettebb, "felnőttebb" fejjel erőt vettem magamon, és - főleg egy ismerősöm ösztönzésére - újból belevágtam a harcosnő kalandjainak követésébe. Hogy megérte-e? Röviden: igen, de ennek ára volt. A hosszabb magyarázatért olvass tovább.

A forrás

Embert küldtünk a Holdra, megmásztuk a legmagasabb hegycsúcsot, és lementünk az óceán mélyére. Kevés dolog maradt felfedezetlen a világon, ám amióta ember él a Földön, van egy valami, ami azóta nem hagy nyugodni minket, hogy képesek lettünk értelmünkkel felfogni a minket körülvevő világot. Mivel megmagyarázni sehogyan sem vagyunk képesek, legfeljebb elméleteket tudunk kitalálni, és a vallás felé fordulunk, hogy valamiféleképpen mégis megpróbáljuk megérteni ezt a kegyetlen és rejtélyes dolgot, ami alól senki nem vonhatja ki magát, akármennyi pénze, hatalma és befolyása is van. Ez az, ami előtt minden és mindenki - ember, állat, növény, csillag, galaxis stb. - tökéletesen egyforma, és nem mellesleg az élet és a létezés legtermészetesebb velejárója, amit nevezhetünk akár elmúlásnak, megsemmisülésnek, pusztulásnak, végzetnek vagy megszűnésnek is. Ez a halál.

A halál sok helyütt számít tabutémának, amiről rengeteg kultúrában "nem illik" beszélni, sokan ízléstelennek tartják az ezzel kapcsolatos viccelődést, és kevés kivétellel mindenki fél tőle, noha tudják, hogy bármit tesznek, úgysem képesek elkerülni, mégis megpróbálnak nem tudomást venni róla, és minél jobban elodázni. Nagyon erős az ember életösztöne, szóval nem csoda, ha megpróbálja kijátszani a nagy kaszást (merthogy - mint oly sok mindent - a halált is antropomorfizálta...), ugyanakkor nekem meggyőződésem, hogy az emberek nem is annyira a halál tényétől rettegnek, hanem az úttól, ami odáig vezet; leginkább a fájdalomtól, de még inkább az ismeretlentől, mert nem tudják, mi van a "halál után" (már ha van bármi is). Tény, hogy eddig sem a vallás, sem a tudomány, sem semmi nem tudta kétséget kizáróan, egyértelműen leírni és meghatározni a halált (nem mintha akkora szükség volna rá...), ezért aztán sokan próbálnak mindenféle teóriát gyártani, csak hogy megnyugtassák magukat, és megteremtsenek valamiféle lelki kapaszkodót, amiben hihetnek, és amivel így már nem félnek annyira.

Darren Aronofskynak is van egy elmélete, amit ötvözött néhány vallás elemével, így született meg az ő verziója a halálról.

A múlt

Folytatódik Ashgar Farhadi mélyelemzése az emberi kapcsolatokról; Nader és Simin helyett ezúttal Marie-Anne és Ahmad között. Egy újabb elválás története, melynek helyszíne most nem Irán, hanem Franciaország, így a végeredmény - white trash után szabadon - "persian immigrant trash" lesz.