Az eredeti, 1958-ban készült Massza leginkább azért emlékezetes, mert ez tette ismertebbé Steve McQueen nevét és arcát, igaz, a nagy áttörésre azért még egy kicsit várnia kellett a kúlság fokmérőjének.
30 évvel később a nem túl acélos rendezői kreditekkel rendelkező Chuck Russel ült a remake direktori székébe, a végeredmény pedig tipik B kategóriás mozi, ami képes megidézni az 50-es évek jellegzetes scifi- és horrorfilmjeit, melyekben egy amerikai kisvárost fenyeget valami ronda kreatúra.
Egy éjjel meteorit csapódik be az Arborville melletti erdőben. Miután egy hajléktalan megtalálja a maradványokat, a kezére tapad valami masszaszerű dolog és elkezdi elemészteni. Három fiatal találja meg és viszi kórházba a szerencsétlenül járt férfit, ám a massza egyre csak növekszik és támad meg embereket. A szemtanúknak senki sem hisz, de közben megjelenik egy csapat védőruhás alak, akik többet tudnak az esetről, mint amennyit hajlandóak elárulni. A massza pedig lassan már nem csak a városkát és annak lakóit, de magát az Egyesült Államokat is veszélyezteti, ha ilyen ütemben folytatja a zabálást.
Kicsit hosszú a felvezetés, amíg minden főbb karaktert és a köztük lévő viszonyokat megismerjük, utána viszont beindul a cselekmény, ami nyilván nem tör eposzi magasságokba, de azért a saját keretein belül korrekt módon meséli el a gyilkos málnapuding történetét.
Russel felsorolja a kötelező közhelyeket is, kezdve a titkos biológiai fegyveren dolgozó tudóstól egészen a rosszfiú, de azért végső soron mégis csak rendes fickó főszereplőig, eközben pedig sokkal korszerűbb trükkökön át "csodálhatjuk" a massza ténykedését, majd pusztulását (?).
A színészek közül Kevin Dillon (Matt fivére), Paul McCrane és Art LaFleur lehet ismerős, akik mind tisztában vannak azzal, hogy ez egy olyan film, ami nem kifejezetten nívós ugródeszka, ám arra alkalmas, hogy az ember gyakoroljon, netán tanulja a szakmát, és persze a gázsiból kifizesse a számláit.
Már ha volt erre módjuk. A 9 milliós gyártási költséget ugyanis világviszonylatban sem sikerült visszahozni, így bár a befejezés nyitott maradt egy esetleges folytatásra, a lehangoló fogadtatás miatt erre nem került sor, és azt hiszem, amikor napjainkban mindent remake-elnek meg rebootolnak és persze a Disney az úr, szintén nem kell erre számítani, de ez talán nem is akkora tragédia.
Volt idő, amikor Paul Anderson (még a W. S. monogramok nélkül) tudott filmet rendezni. Akkoriban sem volt egy Scorsese vagy Spielberg, de tűrhető iparosnak számított, akire kezdő létére rá mertek bízni egy olyan bunyós produkciót, mint az első élőszereplős Mortal Kombat, márpedig az a 20 milliós gyártási költségvetéséből csinált 122 milliós profitot, ami Hollywoodban egyenlő a sikerrel, így Anderson kapott egy újabb lehetőséget, amit önmagához képest rendesen ki is használt, így a nagy klasszikus Alien után megszületett az űrhajós horrorok másik alapvetése, az Event Horizon.
A kísérleti hajtóművel ellátott felfedező űrhajó, az Event Horizon, hét évvel titokzatos eltűnése után váratlanul felbukkan a Neptunusz mellett. Egy mentőhajót küldenek érte, a legénységet pedig a Horizont tervező mérnök is elkíséri. A fedélzetre lépve mészárlás nyomaira bukkannak, hamarosan pedig félelmetes rémképzetek kezdik kísérteni az embereket, amihez a hajónak is köze van. Úgy tűnik, hosszú távolléte alatt a Horizon megjárt valamit, és minden jel szerint vissza is hozta magával.
A nem mindennapi - bár azóta sokat ismételt (pl. A gömb, Pandurum) - alapsztori nem ostromolja különösebben a dramaturgia csúcsait. Ez egyértelműen egy Nyolcadikutas-klón, bár a jobb fajta, hiszen itt is egy titokzatos valami elől menekülnek a szereplők, és egészen a végéig nem tudható, ki fogja túlélni.
A külsőségek, pl. díszletek, fényképezés, vágás, pedig kiválóan megtámogatják mindezt, a színészek is tisztességgel teszik a dolgukat, főleg Sam Neill nézése, ami még mindig totál para, ha ő is úgy akarja.
A bennünk élő gonosz ilyetén megmutatása még annak ellenére is félelmetes, hogy a film nem túl bonyolult eresztés, ennek ellenére teljesen korrekt és még ma, közel 20 évvel később is abszolút működőképes.
Az 1980-as években, Olaszországban egy fiatal fiú összebarátkozik egy felnőtt férfival, kapcsolatuk azonban egyre szorosabbá válik, míg végül szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás iránt.
Többszörös Golden Globe- és Oscar-jelölt filmről van szó, ami a legjobb adaptált forgatókönyv díját meg is kapta, de Timothée Chalamet nominálása a legjobb férfi főszereplő kategóriájában is abszolút indokolt volt, a srác ugyanis zseniális, rég láttam ennyire harmatos korú színésztől ilyen magas színvonalú játékot. Armie Hammer is jó, de ifjú kollégája igencsak elhalványítja a teljesítményét.
A film üzenete a főszereplők azonos neme ellenére sem sodródik a "meleglobbi" felé, ez a történet ugyanis nem erről, hanem a két ember között fellángoló szerelemről szól, férfi mivoltuk ez esetben nem szempont, mert a kölcsönös vonzalom és az érzelmek állnak a középpontban, és az, hogyan élik meg ezt a helyzetet, amíg tart és ami utána következik. Ez pedig egy téren és időn, nemeken átívelő örök téma.
Kurt Barnert gyerekkora óta vonzotta a művészet, amit a második világháború sem tudott benne elnyomni. A harcok befejeződése után, szó szerint a romok között kezd tanulni, majd alkotni, eközben ismerkedik meg későbbi feleségével, Elisabeth-tel. A fiatal párnak még a berlini fal építése előtt sikerül Nyugatra mennie, ahol szerény körülményeik és nehézségeik ellenére is kitartanak egymás mellett; miközben Kurt próbál rátalálni művészi mondanivalójára és hangjára, életükben újra és újra felbukkan Ellie apja, Carl Seeband professzor, az egykori meggyőződéses náci orvos - aki felelős Kurt fiatalon megölt nagynénjének haláláért.
Florian Henckel von Donnersmarck filmjét nézve Szabó István A napfény íze című remekműve jutott eszembe, és nem csak azért, mert ahhoz hasonlóan ez is több mint három órás, hanem mert a főszereplő személyén keresztül a néző itt is átélheti - ez esetben - Németország XX. századi történelmének momentumait az 1930-as évektől a '60-as évekig.
Emellett fontos elem a művész és a művészet mibenléte egy jellemző korszakban és helyen (a második világháború alatti és utáni Kelet-, majd Nyugat-Németországban), nem mellesleg pedig idén ezt a filmet nevezték a németek a Golden Globe-ra és az Oscarra, de az operatőr, Caleb Deschanel is kapott jelölést a legjobb fényképezés kategóriájában.
És nem is véletlenül, ez ugyanis egy jó film. Kiválóak a színészek (a mellékszereplők is, pl. Kurt kalapos mestere), csodaszép a fényképezés, érdekes, gondolatébresztő és emberi a történet, és persze az sem utolsó szempont, hogy a németek képesek szembenézni a múltjukkal, de közben nincsen szájbarágás, sem önismétlés.
Hape Kerkeling német komikus és tévés személyiség, akinek önéletrajzi ihletésű könyve óriási sikernek bizonyult Németországban, így borítékolható volt, hogy idővel filmadaptáció is készül belőle.
Az évek óta sikeresen szereplő Hape kövér, dohányzik, rosszul eszik, semmit sem mozog, egyszóval elhanyagolja magát, egy fellépés során pedig össze is esik a színpadon. Orvosa szigorú pihenést ír elő számára, a tétlenség közepette pedig egyszer csak kitalálja, hogy végigmegy a híres El Caminón, vagyis az észak-spanyolországi, közel 900 km-es zarándokúton, és nem csak azért, hogy lefogyjon, hanem hogy lélekben is megtisztuljon. A vándorlás során sok mindent felfedez és megtanul önmagáról.
Kétségkívül van egy hangulata a filmnek, főleg a szép spanyol tájak miatt, és bár a forgatókönyvírást vagy rendezést nem fogja radikálisan megújítani, amit vállalt, azt tulajdonképpen teljesíti.
Nyilván nem lehetséges a forrásul szolgáló könyv minden aspektusát pontosan átemelni a feldolgozásba, de a cselekmény zökkenőmentesen halad, néhány mosolyra késztető poén is akad, és legfontosabb, hogy a személyiségfejlődés is rendben van.
Hape gondolatai elsőre talán közhelyszerűnek tűn(het)nek, jobban belegondolva azonban ezek egyáltalán nem butaságok vagy felszínes és üres szócséplések. A kijelentések mögötti gondolatiság nagyon is megszívlelendő, de minimum képes töprengésre késztetni a nézőt önmagáról és a világról, ez pedig máris több, mint amire egy átlagos hollywoodi film képes.
