Liu lang di qiu (The Wandering Earth)

A kínai filmipar, köszöni szépen, nincsen ráutalva a globálisra, hát még a hollywoodira. Ha az 1,4 milliárdos lakosság csak egytizede jár rendszeresen moziba, az is bőven elég arra, hogy életben tartsa az üzletágat, igaz, a minőség olykor kérdéses, lásd pl. A nagy fal.
A legújabb monumentális vállalkozás ezúttal egy scifi, ami látványban kenterbe veri bármelyik amerikai CGI-orgiát, és bár a történet nem ostromolja a fellegeket, valószínűleg Michael Bay is szégyenkezve sütné le a szemét, mondván: ehhez képest az Armageddon gyenge szellentés egy F5-ös tornádóban.

A nem túl távoli jövőben a Nap a Föld létét veszélyezteti, ezért az emberiség összefog egy szó szerint galaktikus méretű terv megvalósításáért: több ezer gigantikus hajtóművet építenek a bolygó felszínére, hogy az egészet elmozdítsák a pályájáról és 4,2 fényévvel arrébb vigyék. Mindegyik hajtómű alá egy-egy földalatti várost ásnak, ahová túlélő embereket telepítenek, a bolygó előtt pedig "csillagközi révkalauzként" egy űrállomás halad. Az egész tervre 100 generációt, ill. 2500 évet szán az egységes világkormány.
Eltelik 17 év, egy kínai űrhajósnak hamarosan lejár a szolgálata a Föld előtt keringő űrállomáson, hazafelé készül, hogy újra lássa a fiát, ám a Jupiter közelébe érve az óriásbolygó gravitációja húzni kezdi a Földet, ami a hajtóművek meghibásodásához és leállásához vezet. Ha az emberiség nem cselekszik gyorsan, az egész terv meghiúsul, a Földnek pedig vége.

Ez a kínai filmipar második legsikeresebb mozija, csak a belső piacon közel 700 millió dolláros hasznot termelt a február 5-i bemutatója óta. Többek között dolgozott benne az új-zélandi Weta Workshop, és gyakorlatilag nincsen olyan képkockája, amiben ne lenne valamilyen vizuális effektus.
Emellett meg tényleg olyan, mint egy amerikai szuperprodukció - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Eleve adott egy olyan történet, ami a scifi-írók legvadabb álmaiban fordulnak csak elő, vannak pátoszos jelenetek, apa-fiú konfliktus, nagy zokogások, elhalálozó szereplők, szóval minden, ami egy valódi plázamozis élményhez szükséges.
Nyilván nem fogja tudni lenyomni a Bosszúállók - Végjátékot, de nincs is rá szüksége; amit vállalt, azt így is gond nélkül teljesítette, elégedettek lehetnek a nézők és az alkotók is.
Az pedig, hogy a kötelező látvány- és sztorielemeken túl nincs benne igazán más, nem sokat számít.