Piranha (1978)

Roger Corman B kategóriás mocska a Cápa után nem sokkal próbálta meglovagolni a közönség új keletű félelmét a vízben élő ragadozóktól. Különös hozadék, hogy az egyik híres Spielberg-epigon, Joe Dante ült a rendezői székben, aki ekkoriban még bőven kezdő hollywoodi direktor volt, ugyanakkor e film tapasztalatai is segíthették abban, hogy néhány évvel később elkészítse klasszikusát, a Szörnyecskéket, aminek nem mellesleg Spielberg volt az egyik producere. A kör bezárul. :)

Van itt minden, mi trash-rajongó szem-szájnak ingere: titkos katonai kísérlet, mutáns piranhák, csinos nők, egy lányát féltő apa, egy gátlástalan üzletember, sok vér, stb., de ne feledjük, hogy 40 éve ezek még nem számítottak annyira elcsépelt közhelyeknek, mint manapság.

Joe Dante a lehetőségeihez képest tisztességesen elkészítette a filmet, simán kölcsönvette Spielberg "ha nem látjuk, jobban félünk a szörnytől" módszerét a Cápából (lásd még Ridley Scott Alienjét), egyáltalán nem csak úgy odahányta a produkciót; hát istenem, a forgatókönyv szögegyszerű megoldásaival nem akart mit kezdeni, inkább a feszültségkeltésre koncentrált, ami sikerült is neki.

Mint sok hasonló, régi klasszikusban, a Piranhában is van egy kedvesen nosztalgikus báj, avagy az idő még az ilyen mozgóképszemetet is képes megszépíteni.

Justice League vs. the Fatal Five

A legújabb DC-rajzfilm nem csak a története szerint időutazás, de hála Bruce Timm producernek, figuratervezőnek és (a nem mindig remekelő, de most azért egész jó) Sam Liu rendezőnek, megidézi a 2001 és 2004 között futó animációs sorozatot is.

A 30. században járunk. Miközben megpróbál feltartóztatni egy időutazásra készülő, szuperbűnözőkből álló csapatot, velük együtt Star Boy is a 21. századi Gothambe kerül, ahol a gyógyszerei hiányában amnéziás lesz, csak alap dolgokra emlékszik, de mivel senki sem hiszi el, hogy ő a jövőből érkezett szuperhős, az Arkham Elmegyógyintézetbe zárják.
Eközben a szuperbűnözők el akarják kapni a poszttraumás stresszben szenvedő Jessica Cruzt, azaz a legújabb Zöld Lámpást, a fiatal nőnek szánják ugyanis a kulcsszerepet egy nagyszabású tervben, amely a múlt megváltoztatását célozza, hogy így sose jöhessen létre a jövőbeli Szuperhősök Légiója.
A csak homályos emlékfoszlányokkal rendelkező Star Boy megszökik a zárt osztályról és az Igazság Ligája segítségével ismét felveszi a harcot a gonosztevőkkel.

A történet alapja talán még mindig egy átlagos DC csihi-puhi, de vannak emberi pillanatai, ráadásul az egésznek adnak egy kellemesen nosztalgikus bájt a régi jó Bruce Timmes figurák, melyek több mint 25 éve debütáltak a Batman TAS-ban. Én személy szerint ekkor szerettem meg a rajzolt DC-világot, ezért különösen jó látni, hogy ennyi év után is mennyire működnek ezek az elnagyolt, de egyszerűségükben is kiváló karakterdizájnok.

Az is örvendetes, hogy a szinkronszínészek között megtalálható a nagy öreg, Kevin Conroy, aki néhány kivételtől eltekintve már szintén '92 óta adja a hangját az animált Sötét lovagnak, továbba újra hallhatjuk George Newbernt mint Superman, és Susan Eisenberget mint Wonder Woman.

A konfliktusok, a dráma, valamint a szereplők motivációi épp annyira kidolgozottak, ami a cselekményt és a történetet előreviszi, az akciójelenetek sem túl tolakodóak, nem nyomják agyon a sztorit, így a végeredmény ugyan nem lesz kiemelkedően zseniális, de kellemes 80 percnyi kikapcsolódást biztosít a képregények és az azokból készült adaptációk kedvelőinek.

Liu lang di qiu (The Wandering Earth)

A kínai filmipar, köszöni szépen, nincsen ráutalva a globálisra, hát még a hollywoodira. Ha az 1,4 milliárdos lakosság csak egytizede jár rendszeresen moziba, az is bőven elég arra, hogy életben tartsa az üzletágat, igaz, a minőség olykor kérdéses, lásd pl. A nagy fal.
A legújabb monumentális vállalkozás ezúttal egy scifi, ami látványban kenterbe veri bármelyik amerikai CGI-orgiát, és bár a történet nem ostromolja a fellegeket, valószínűleg Michael Bay is szégyenkezve sütné le a szemét, mondván: ehhez képest az Armageddon gyenge szellentés egy F5-ös tornádóban.

A nem túl távoli jövőben a Nap a Föld létét veszélyezteti, ezért az emberiség összefog egy szó szerint galaktikus méretű terv megvalósításáért: több ezer gigantikus hajtóművet építenek a bolygó felszínére, hogy az egészet elmozdítsák a pályájáról és 4,2 fényévvel arrébb vigyék. Mindegyik hajtómű alá egy-egy földalatti várost ásnak, ahová túlélő embereket telepítenek, a bolygó előtt pedig "csillagközi révkalauzként" egy űrállomás halad. Az egész tervre 100 generációt, ill. 2500 évet szán az egységes világkormány.
Eltelik 17 év, egy kínai űrhajósnak hamarosan lejár a szolgálata a Föld előtt keringő űrállomáson, hazafelé készül, hogy újra lássa a fiát, ám a Jupiter közelébe érve az óriásbolygó gravitációja húzni kezdi a Földet, ami a hajtóművek meghibásodásához és leállásához vezet. Ha az emberiség nem cselekszik gyorsan, az egész terv meghiúsul, a Földnek pedig vége.

Ez a kínai filmipar második legsikeresebb mozija, csak a belső piacon közel 700 millió dolláros hasznot termelt a február 5-i bemutatója óta. Többek között dolgozott benne az új-zélandi Weta Workshop, és gyakorlatilag nincsen olyan képkockája, amiben ne lenne valamilyen vizuális effektus.
Emellett meg tényleg olyan, mint egy amerikai szuperprodukció - annak minden előnyével és hátrányával együtt. Eleve adott egy olyan történet, ami a scifi-írók legvadabb álmaiban fordulnak csak elő, vannak pátoszos jelenetek, apa-fiú konfliktus, nagy zokogások, elhalálozó szereplők, szóval minden, ami egy valódi plázamozis élményhez szükséges.
Nyilván nem fogja tudni lenyomni a Bosszúállók - Végjátékot, de nincs is rá szüksége; amit vállalt, azt így is gond nélkül teljesítette, elégedettek lehetnek a nézők és az alkotók is.
Az pedig, hogy a kötelező látvány- és sztorielemeken túl nincs benne igazán más, nem sokat számít.

Dead To Me (1. szezon)

Tulajdonképpen a Netflix ezen sorozata nem volna különösebben kiemelkedő, ha a témája nem lenne némileg eltérő a megszokottól, és ha a főszereplője nem nyújtana parádés alakítást.

Jen férje cserbenhagyásos gázolás áldozata lett, a rendőrség pedig tehetetlen, mert nincs se szemtanú, sem térfigyelő kamera felvétele.
A kétgyermekes nő egy csoportterápiás eseményen ismerkedik meg Judy-val, akiről azonban hamarosan különös dolgok derülnek ki: valójában nem is veszítette el a vőlegényét - ellenben több vetélese is volt, ezért szakított a férfival. Akivel viszont azóta is kapcsolatban van. Ráadásul ők ketten ültek abban az autóban, ami elütötte Jen férjét.
De mire ideáig eljut a történet, a két nő már összebarátkozott és egymás lelki támogatóivá válnak, sőt Judy oda is költözik Jenhez, aki viszont üzleti kapcsolatba kerül barátnője exével. És a dolgok itt kezdenek el igazán bonyolulttá válni.

Tramedy, azaz tragédia és komédia, ez a műfaja a Liz Feldman, Will Ferrell és Adam McKay produceri felügyelete mellett készült sorozatnak. Tragédia, hiszen az epizódok központi témája a veszteség és annak feldolgozása, és komédia, mert a széria szarkasztikus humorban sem szűkölködik. Furcsa, de működő elegy, emellett van egy folyamatos feszültsége is, ami abból táplálkozik, hogy Jen rájön-e (és ha igen, mikor), hogy Judy a felelős férje haláláért - ám eközben olyan részletek is napvilágot látnak, melyek új megvilágításba helyezik a két nő viszonyát és az alapkonfliktust (vagyis Ted halálát).

Ez a sorozat maximálisan Christina Applegate-é, aki toronymagasan kiemelkedik színészileg. Nem gondoltam volna, hogy az egykori Kelly Bundy ilyen játékra képes, és remélhetőleg a véleményemet az Emmy-díjat odaítélő zsűri is osztani fogja.
Linda Cardellini is jó, megvannak a maga kiváló pillanatai, de Applegate elhomályosítja, ami végül is nem baj, hiszen remekül tud együtt játszani a két színésznő. Érdemes megemlíteni még az egykori Küklopszot, azaz James Marsdent is.

Tylko nie mów nikomu (Tell No One - Ne mondd el senkinek)

Egész Lengyelországot megrengette Tomasz Sekielski dokumentumfilmje, amely a katolikus papok gyerekmolesztálási ügyeivel foglalkozik.

Ahhoz, hogy megértsük, miért okozhatott a film ekkora vihart, ismernünk kell a katolikus egyház szerepét a lengyel társadalomban, minimum a XX. században. Lengyelországgal sokat labdáztak egymás között a nagyhatalmak, hol feldarabolták, hol megszállták, ez idő alatt pedig az egyház jelentette azt a stabil pontot, amire a meggyötört nép mindig számíthatott. Ahogy a filmben is elhangzik: a szabadság sziklája. A papok hősök voltak. Szabadságharcosok.
Az évtizedek során az egyház és a papság mélyen beépültek a lengyel kultúrába - ezek után próbálja meg valaki azt mondani egy hívő lengyelnek, hogy a hőse szexuális ragadozó...
Nyilván nem mindegyik, mégis a film aggasztó jelenségeket tár fel, a legsúlyosabb vádja pedig az, hogy a lengyel katolikus egyház vezetői éveken át egyszerűen letagadták vagy tudatosan próbálták eltitkolni a különféle zaklatási eseteket.

Annyiban különleges és formabontó a film, hogy - szembemenve a megszokott dokus eszközökkel - kevés beszélő fejet látni, ehelyett sok a rejtett kamerás felvétel, az író-rendező ugyanis több, gyerekként szexuálisan bántalmazott, immár felnőtt szereplővel keresett fel idős, visszavonult papokat, hogy szembesítse őket a tettükkel és az áldozataikkal.
Megindító látni, ahogy egy nő a találkozó után feldúltan rohan a nyugdíjas papok otthonául szolgáló ház folyosóin, majd zokogásban tör ki az utcán.

Konklúziója, "naaaagy" mondanivalója nincsen a filmnek, de bőven elég az is, hogy ennyire naturális módon mutatja be a témát. A két órás időtartam talán kicsit hosszú, de szerencsére nem válik unalmassá, negatívumként pedig azt lehet felhozni, hogy néhány jelenet alatt direkt hatásvadász zenével erősítik a drámát, ami felesleges, mert így is elég durva, amit látunk.

Fermat szobája

Négy matematikus meghívást kap egy Fermat nevű ismeretlentől, hogy együtt hódoljanak a trükkös feladványok iránti szenvedélyüknek. A helyszín egy elhagyatott gabonaraktár, ahol a házigazda kényelmes szobát rendezett be vendégeinek, hamarosan kiderül azonban, hogy Fermat nem az, akinek hitték, a feladatok megoldásán pedig az életük múlik, hiszen a mobil eszközön érkező kérdésekre szinte azonnal kell válaszolni, időtúllépés esetén pedig a falak egyre közelebb húzódnak, így alig egy órájuk marad, mielőtt halálra préselődnének.

Kicsit A kocka, kicsit Agatha Christie Tíz kicsi indiánja, kicsit Teljesen idegenek, kicsit Az őslakó, kicsit Fűrész, szóval afféle minimál kamara-thriller, kevés szereplővel, egyetlen helyszínnel, de feszült alaphelyzettel és folyamatos suspense-szel.
A végeredmény korrekt, ám az amerikai zsánerhez szokott közönség talán nem találhatja elég "keménynek" a produkciót, és ami azt illeti, nem csak ebben akadnak hiányosságok, hanem a karakterek közötti viszonyokban és főleg a motivációkban, melyek kidolgozottak ugyan, de eléggé egyszerűek.
Az sem túl szerencsés, hogy bizonyos információkat muszáj volt szóban elmondani (ezek nyilván a nézőket célozzák, bár előreviszik a cselekményt is), ez pedig kissé teátrális hangulatot kölcsönöz a látottaknak.

Felemás a film; remek az alapötlete, a színészek is jók, képileg sem válik unalmassá, kiváló atmoszférát képes teremteni, csak itt-ott suta egy kissé, ám még így is bőven olyan szintet képvisel, ami mögött sok más alkotás elbújhat, ill. megmutatja, hogy kevés pénzből is lehet valami érdekeset, nem mindennapit készíteni.

Our Planet / A mi bolygónk

Aki figyelemmel kísérte az elmúlt évtizedek természetfilmjeit, és különösen a David Attenborough nevével fémjelzett BBC-s produkciókat, észrevehette, hogy az idő előrehaladtával mind nagyobb hangsúlyt kaptak az emberi tevékenység természetkárosító hatásaira való utalások.
Nincs ez másképp a Netflix Our Planet című sorozatában sem, és bár a 10 részes széria nem erre, hanem a Föld természeti kincseinek, flórájának és faunájának bemutatására koncentrál, a legendás brit tévés narrációja szinte minden jelenetben közöl valamilyen szomorú tényt, hogy pl. egy hajdan volt erdőből mennyi maradt mára, esetleg hány vadon élő példány található még egy-egy állatfajból - és hogy mindennek az aránytalan mértékű erdőirtások, a túlvadászás és -halászás az első számú oka, csakúgy, mint a globális felmelegedés.

Ki gondolta volna pl. az Élet a Földön, Az élő bolygó, vagy Az élet megpróbáltatásai idején, hogy egyszer ez a téma is szerves része lesz egy ismeretterjesztő sorozatnak...
A lényeg, hogy azok a "vádak", melyek szerint az Our Planet a szépségeket helyezi fókuszba, ezzel azt a látszatot keltve, mintha "minden rendben volna", nem állják meg a helyüket, sőt a látottak még jobban rádöbbenthetik a nézőket arra, hogy ez a sok szépség eltűnőben van - vagy már meg is semmisült - miattunk.

Nyilván nem nagy kunszt bemutatni a természet csodáit - már ami megmaradt belőlük -, hiszen a NatGeo és a BBC is régóta "ebből él", e téren valóban nincs radikális változás, ugyanakkor a technika fejlődésével - nagyfelbontású, 4k-s, sőt 8k-s kamerák, drónok, időzítők, számítógépes animációk, stb. segítségével - korábban sosem látott, lélegzetelállítóan szép képsorokkal és beállításokkal juthatunk el oda, ahova másképp szinte lehetetlen volna.

Noha ez az idézet egy másik szériából való, de David Attenborough szavai ez esetben is aggasztóan aktuálisak:

Ahelyett, hogy az emberi népesség javára

próbáljuk szabályozni a környezetet,

talán eljött az ideje annak,

hogy a természet túlélésének érdekében

szabályozzuk az emberi népességet.

Sajnos, odáig jutottunk, hogy ez most mindennél fontosabb és sürgősebb.