Jackie

Az idei Oscar-szezon egyik esélyese Natalie Portman, aki élete tán legnagyobb fájába vágta a fejszéjét, mikor elvállalta a tragikus sorsú John F. Kennedy elnök feleségének szerepét. Hogy a 14 jelölést magáénak tudható Kaliforniai álom hagy-e teret más filmeknek, február 26-án kiderül, a mezőny mindenesetre igen erős, hiszen a legjobb színésznő kategóriájában Natalie-nak maga mögé kellene utasítania többek között Meryl Streepet és Isabelle Huppert-t (őt az Elle-ért), ami azért nem lesz könnyű.

A történet:

1963. november 22-én Dallasban halálos lövések érik az Egyesült Államok 35. elnökét. A merénylet után nem sokkal egy riporter keresi fel a fiatal özvegyet, Jackie Kennedy pedig mesélni kezd.

A másik nyitott dosszié

A Jackie alapsztorija a valóságban is megtörtént; egy héttel a támadás után, november 29-én Theodore H. White készített egy interjút az elnök feleségével a Life magazin számára. Ebben a beszélgetésben Jackie a Fehér Házban töltött időszakot Artúr király misztikus cameloti éveihez hasonlította, és azt is elmondta, hogy az elnök - Jack, ahogy ő hívta - gyakran énekelte lefekvés előtt a Lerner és Loewe című musical egyik dalát.

A legelső gondolatom az volt, hogy továbbra sincs új a nap alatt, Pablo Larraín pontosan ugyanazt a dramaturgiai szerkezetet használta, mint Neil Jordan az Interjú a vámpírralban, vagyis a cselekmény két szálon halad; az egyik a "jelen", a beszélgetés az újságíróval, a másik pedig a "múlt", a gyilkosság utáni és a temetés közötti események elbeszélése.
A kiváló vámpírfilmtől eltérően viszont a Jackie-ben nincsen a jelennek folytatása, ehelyett a rendező egy ponton "elengedi" hősnőjét, akinek további életével a film nem foglalkozik (röviden: 1968-ban feleségül ment a dúsgazdag üzletemberhez, Arisztotélisz Onásziszhoz, ám 1975-ben másodszor is megözvegyült, végül 1994-ben hunyt el).

A Jackie tehát csak egy rövid időszakra koncentrál, ugyanakkor dokumentarista eszközöket is használ, pl. eredeti archív és azoknak tűnő, "lebutított" felvételeket, ilyenformán mégis csak lehet egyfajta biopicként tekinteni a produkcióra.
Mivel több mint 50 évvel ezelőtti világot kellett létrehozni, a látvány, a díszletek és jelmezek különösen fontosak; utóbbiak szintén Oscarra vannak jelölve, csakúgy, mint a filmzene, így az autentikusságra nem lehet panasz.

Natalie Portman játéka teljesen rendben van, megérdemli a jelölést, ugyanakkor nem érzem úgy, hogy alakítása Oscart érdemelne, az a bizonyos plusz ugyanis hiányzik a játékából, bár kétségtelen, hogy nagyon odatette magát és a rendező is megfelelően instruálta, mindketten pontosan tudták, mit és hogyan akarnak kihozni, megmutatni a figurából. A probléma szerintem annyi, hogy nem Jackie Kennedyt látjuk, hanem Natalie Portmant, ahogy Jackie Kennedyt játssza, a kettő között pedig van némi különbség.
Félreértés ne essék, Portman nem tolja túl a karakterét, de szerintem mégis hiányzik belőle az a meggyőző természetesség, ami például az élete egyik utolsó szerepében látható John Hurtben simán megvolt. Ezzel együtt ha végül az ő nevét olvasnák fel a borítékból, azzal sem lesz semmi bajom, hiszen kétségtelen, hogy jó helyre kerülne az aranyszobor - és hát Leot sem az átütő erejű alakításáért díjazták tavaly.


Bárki, aki veszítette már el családtagját, pontosan tudhatja, mit élhetett át Jackie Kennedy, bár nyilván egészen más, ha valakit az ember szeme előtt lőnek agyon, mintha "csak" pl. kórházban éri a vég.
A film nagyon aprólékosan, szinte pszichológiai alapossággal mutatja be a gyászt, a tudatot, hogy a szeretett hozzátartozó többé nem fog hazajönni, de közben ott van minden holmija, ahogy utoljára hagyta azokat, kitér az olyan szomorú kötelességre is, hogy közölni kell a hírt másokkal (ami szerintem a legnehezebb), megszervezni az ilyenkor szokásos teendőket, intézni a temetéssel, és minden egyébbel kapcsolatos dolgokat.
Mindez megható, ám ezzel együtt nem tudunk meg többet Jackie Kennedyről, akiről pedig a film elvileg szól. Persze, lehet, hogy nem is ez volt a cél, hanem tényleg csak a merénylet utáni közvetlen események bemutatása.