Holdfény

Ha még emlékszünk rá, tavaly ilyenkor nagyban ment a hőbörgés, hogy milyen kevés az afroamerikai jelölt az Oscaron, és hogy kik fogják bojkottálni a díjátadó gálát. Erre írtam, hogy kicsit olyan ez, mintha alanyi jogon járna a nem fehér alkotóknak a nomináció, csak azért, mert nekik más a bőrszínük, meg hogy Will Smith A Föld után, Spike Lee pedig az Oldboy-remake kapcsán bezzeg nem méltatlankodott.

Nem siránkozni meg műfelháborodni kell, hanem olyan filmeket készíteni, olyan filmekben szerepelni, ami megüti azt a mércét, hogy Oscar bácsi gyüjjön. Ilyen egyszerű. Lám, alig telt el egy év, és rögtön készült is egy ilyen mozi, besöpört nyolc jelölést, a Golden Globe-ot pedig már elhozta a legjobb dráma kategóriában. Gyorsan hozzáteszem, mielőtt valaki belekötne, hogy ja, most persze keblükre ölelik a feketéket!, hogy Barry Jenkins filmje az összes eddigi díját és jelölélését abszolút megérdemelte.

A történet:

Chiron alacsony, visszahúzódó fiú, állandó célpontja iskolatársai piszkálódásainak. Egyetlen barátja Kevin, akivel az évek során egyre szorosabbá, tinédzserként pedig kifejezetten bensőségessé válik a kapcsolata, ám egy iskolai verekedés után a két fiú eltávolodik egymástól, és hosszú évekig nem találkoznak. Felnőttként, az immár drogdíler Chiron egyszer csak kap egy telefonhívást, melyben rég nem látott barátja, és a világon talán az egyetlen ember, aki valaha szerette, a hogyléte felől érdeklődik.

Táncoltál már az ördöggel sápadt...?

Simán lehetne azt mondani a Holdfényre, hogy gettómozi, "black trash", és más esetben talán éppen ezért nem hoznák be Magyarországra, hiszen sok hasonló film - pl. A megálló - nem talált hazai forgalmazót, mivel a téma elég messze áll a magyar rögvalóságtól, de mivel a Holdfény az idei díjszezon egyik kedvence, a Vertigo Média kibulizta a premiert. Nyilván nem fog bevételi rekordokat döntögetni Barry Jenkins műve, de ha valami hülye agyrágó helyett inkább ezt választjuk, garantáltan jobban járunk.

A Holdfény több rétegű film, és most nem arra gondolok, hogy három részre van osztva, ahogy Chiron sorsának különböző szakaszait feldolgozza, hanem "életrajzi" dráma, általános korrajz, ezen felül pedig olyan kérdésekre keresi a választ, hogy ki vagyok én?, mi határoz meg engem?, mitől leszek az, aki?, stb.

Oké, elismerem, hogy az átlagos mozinézőket az ilyesmi nem különösebben érdekli, mert a pénzükért szórakozni akarnak, nem pedig ilyesmin rágódni. Ez, mondjuk, elég baj szerintem, de bízom abban, hogy azért a Holdfény megtalálja a maga igényesebb közönségét, ami később elgondolkodik a látottakon, és elindít intelligens beszélgetéseket, hiszen minden jó filmnek ez a(z egyik) célja.

Színészileg rendkívül erős produkcióval van dolgunk, a fő- és mellékszereplők egyaránt parádésan játszanak, szóval annyi már biztos, hogy a rendező remekül ért a színészvezetéshez.

A gárdából valószínűleg Mahershala Ali neve a leginkább ismerős, aki nemrég a Luke Cage első szezonjában tűnt fel.

Hozzám a szeretethiányos főszereplő állt a legközelebb, az ő figuráját találtam a legtipikusabbnak, hiszen olyan világban élünk, ahol a külsőségek sokkal fontosabbak a belső értékeknél, és ha valaki nem olyan, mint a többség, könnyen a periférián találhatja magát, ami végső soron elmagányosodáshoz vezethet. Szeretet nélkül lehet élni, de hogyan, vagy minek?

Barry Jenkins első egész estés játékfilmje figyelemreméltó bemutatkozás, szóval bízhatunk benne, hogy fogunk még hallani róla, és remélhetőleg nem csak "fekete" témában.
Hogy Oscart fog-e nyerni, és pláne, mennyit, majd kiderül, de ha tippelnem kéne, akkor Naomie Harrist mondanám a legjobb női mellékszereplő kategóriájában.