Oroszlán

Indiában évente nyolcvanezer gyermek tűnik el. Nagy részük az utcára kerül, ahol pl. koldulásból, guberálásból vagy kisebb bűncselekmények elkövetéséből élnek. Ezek a gyerekek szörnyen kiszolgáltatottak, hiszen nem tudják megvédeni magukat, a felnőttek is gyakran állatokként kezelik őket, sokukra ezért gyakran korai halál vár, ám ha valamelyiküknek szerencséje van, bekerülhet az állami árvaházak valamelyikébe, ahol legalább rendszeresen kap enni és van fedél a feje fölött - és néha előfordul olyan kivételes eset is, hogy egy-egy ilyen "lelenc" kisgyerek külföldi örökbefogadókhoz kerül. Éppen úgy, mint Saroo Brierley, akivel pontosan ez történt.

Jackie

Az idei Oscar-szezon egyik esélyese Natalie Portman, aki élete tán legnagyobb fájába vágta a fejszéjét, mikor elvállalta a tragikus sorsú John F. Kennedy elnök feleségének szerepét. Hogy a 14 jelölést magáénak tudható Kaliforniai álom hagy-e teret más filmeknek, február 26-án kiderül, a mezőny mindenesetre igen erős, hiszen a legjobb színésznő kategóriájában Natalie-nak maga mögé kellene utasítania többek között Meryl Streepet és Isabelle Huppert-t (őt az Elle-ért), ami azért nem lesz könnyű.

Holdfény

Ha még emlékszünk rá, tavaly ilyenkor nagyban ment a hőbörgés, hogy milyen kevés az afroamerikai jelölt az Oscaron, és hogy kik fogják bojkottálni a díjátadó gálát. Erre írtam, hogy kicsit olyan ez, mintha alanyi jogon járna a nem fehér alkotóknak a nomináció, csak azért, mert nekik más a bőrszínük, meg hogy Will Smith A Föld után, Spike Lee pedig az Oldboy-remake kapcsán bezzeg nem méltatlankodott.

Nem siránkozni meg műfelháborodni kell, hanem olyan filmeket készíteni, olyan filmekben szerepelni, ami megüti azt a mércét, hogy Oscar bácsi gyüjjön. Ilyen egyszerű. Lám, alig telt el egy év, és rögtön készült is egy ilyen mozi, besöpört nyolc jelölést, a Golden Globe-ot pedig már elhozta a legjobb dráma kategóriában. Gyorsan hozzáteszem, mielőtt valaki belekötne, hogy ja, most persze keblükre ölelik a feketéket!, hogy Barry Jenkins filmje az összes eddigi díját és jelölélését abszolút megérdemelte.

Vakító fények: Főszerepben Carrie Fisher és Debbie Reynolds

Tavaly év végén a világ döbbenten értesült arról, hogy Carrie Fisher alig 60 évesen életét vesztette. Szomorú tény, hogy Fisher édesanyja, Debbie Reynolds, az Ének az esőben és számtalan más film főszereplője mindössze egy nappal később szintén elhunyt.
Tipikus mozicsillag-sors volt az övék. Anya és lánya is rendkívül fiatalon került a filmiparba; előbbi 16, utóbbi 13 évesen. Debbie viszonylag jól viselte, ám Carrie sokáig nem tudott megbirkózni a hírnév súlyával, ami közismert drogproblémáihoz vezetett. Míg Reynolds közel 66 évig szerepelt a mozivásznon és a színpadon, addig Fisher életét egy bizonyos film határozta meg.

Boldogságban és nehézségben sem szűkölködő életükről az HBO készített nemrég dokumentumfilmet, amely Carrie tragikus hirtelenségű halálával nyer szomorú aktualitást.

SKAM (1. szezon)

Ez egy norvég tinisorozat, hasonló a mi Kölyökidőnkhőz, esetleg az ultragagyi Éjjel-Nappal Budapestünkhöz. Utóbbitól attól különbözik, hogy ez rendesen meg van írva, és tehetséges fiatal színészek játszanak benne.

Érkezés

Denis Villeneuve egyike napjaink "sztárrendezőinek", akinek filmjeitől a fél világ hörögve elalél. Őszintén szólva, én nem osztom ezt a lelkesedést, habár kétségtelen, hogy a kanadai direktor személyében tehetséges, újszerűen dolgozó filmessel gazdagodott az Álomgyár, aki némileg felkavarta az egyre inkább lelketlen iparosmunkákkal operáló Hollywood állóvizét.

Villeneuve tud sztorit mesélni, színészt vezetni, hangulatot teremteni, feszültséget fenntartani, ám ezek nem feltétlenül a zsenialitás fokmérői, csak épp az átlagos amerikai tömegfilmekben ilyesmivel egyre ritkábban találkozni (hogy eredeti ötletekről és mondanivalóról már ne is beszéljünk), ezért aztán ünnepelve fogadjuk, ha valaki tudja használni ezeket az eszközöket.

Szubjektíven nekem még mindig a Felperzselt föld a kedvencem, míg a Sicariot vagy a Fogságbant nem éreztem közel magamhoz, noha elismerem mindkettő érdemeit.

Az Érkezés szintén tipikus Villeneuve-műnek mondható; különleges alapkonfliktus, női főszereplő, erős pszichológiai vonal... de az a bizonyos plusz, amit én minden filmben keresek, ebből is hiányzik, legalábbis számomra.