A túlélő - Texas hercege

A túlélő

Tény (bár a valóságalapját ne firtassuk, azt Michael Moore úgyis megteszi, amíg engedik neki, hacsaknem ő is beépített ember, akinek éppen az a feladata, hogy "leleplezzen"...): miután 2001. szeptember 11-én "terrortámadás" érte New Yorkot és a Pentagont, az Egyesült Államok hadjáratot indított az "al-Káida terrorszervezet" kiképzőtáborainak elpusztítására Afganisztánban. Az amerikai katonák azt is feladatul kapták, hogy kényszerítsék a regnáló tálib kormányt Oszáma bin Láden és számos más al-Káida tag kiadására (forrás: Wiki).

A NATO-erők - élükön az USA-val - 2003 óta vannak jelen Afganisztánban, azóta viszont gyakorlatilag az égadta világon semmit nem értek el, a tálibokat nem sikerült legyőzniük, ellenben van egy bábelnök az ország élén, emberek százezrei haltak meg a semmiért, az ország romokban hever, az amerikai politikai és gazdasági elit viszont mindeközben vígan sütögeti a milliárd dolláros pecsenyéjét, hiszen akár folytatódik a háború, akár véget ér, mindenképp ők nyernek (hadiipar/újjáépítés). És természetesen behülyített vagy kényszerpályán (értsd: munkanélküliség vagy katonáskodás) lévő amerikai fiatalok ezrei mennek oda (vagy Irakba, a jövőben esetleg Iránba stb.) meghalni egy olyan ügyért, amit nem is értenek, de az agyuk át van mosva egy hazug ál-hazafiassággal, miközben a valóságban csak az ágyútöltelék szerepe jut nekik, és szerencsésnek mondhatják magukat, ha ép bőrrel haza tudnak jutni (nem pedig megnyomorodva testben és lélekben).

E hosszú bevezető után essék szó végre Peter Berg mozijáról. A rendező még sosem csinált jó filmet, legfeljebb (legjobb esetben) átlagosat. A Hancock is ilyen volt, A királyság is, a Csatahajó is, és ez is az. Átlagos iparosmunka. A nézőszám nem számít, attól nem lesz jó egy film, ha sokan nézik meg.
A túlélő megtörtént eseményeket dolgoz fel, ám filmként csak egy újabb sablonos - ezúttal afganisztáni - kommandós-sztorit kapunk, amiben a sok százmilliárd dolláros haditechnika ellenére sem tudnak egy normálisan működő rádiót vagy műholdas telefont a katonák számára biztosítani, és ilyenkor van az, hogy "bár nem tudjuk elérni őket, meg ők sem minket, de biztos minden rendben van", aztán persze kiderül, hogy épp ellenkezőleg. Nem mondhatnám, hogy ez a dramaturgia komolyan ostromolná az egeket, viszont ha a valóságban is így történt, az igencsak nagy blama az amerikai hadseregre nézvést, amit szinte minden film a tökéletesen szervezett hadigépezetnek igyekszik bemutatni (hiszen nyilván ezért fizet a Pentagon...).

Sablonkatonák sablonosan (értsd: se a stílus, se a koreográfia nem újdonság, láttunk már ilyet más filmben) harcolnak a tálibokkal, azt a bizonyos túlélőt pedig a kötelező "jó" afgánok segítik, mert persze, hogy nem minden helyi mocskos terrorista, aki le akarja vágni szegény megszálló felszabadító katonák fejét. (Elcsépelt, de működő "pozitív afgán" szimbólum: a nagyszemű kisfiú, aki kés helyett kacsát hoz.)

Némileg idegesítő momentum, hogy folyamatosan az amerikai patriotizmus szélén táncol a film, de annak határát szerencsére sosem lépi át (nincs tehát lassítva lobogó csillagos-sávos lobogó, sem kimondott hazafias gondolatok), ez viszont olyan, mint egy incselkedő, szexi lány, akit csak nézni lehet, de hozzáérni sosem szabad - persze az erősen kérdéses, hogy megérné-e egyáltalán a tapizás. Mindenesetre kapunk ehelyett szintén sokszor elsütött katona- és bajtársiasság-romantikát, no meg rengeteg igazi fényképet, hogy lássuk: a kommandós is ember, akit ugyanúgy vár otthon az asszony és a gyerekek - ezzel viszont a nézők 99%-a (mivel jó eséllyel nem katonák, pláne nem amerikai Navy Sealek) nem nagyon tud azonosulni. Mi marad ezek után? Sok kézikamerázás, egy rakás fuck, és Mark Wahlberg, aki újabb strigulát húzhat a katonás mozijai sorába.
Nem rossz film A túlélő, de annyira azért nem is jó. A Universal és Peter Berg viszont legalább jól megdolgoztak a pénzükért, vagyis a Hadügyminisztérium és az Amerikai Hadsereg legújabb megrendeléséért.

Texas hercege

Tipikus függetlenfilmes, azon belül is Sundance-re való történet, melyben két felezővonal-festő végzi napról napra egyhangú munkáját az elhagyatott országutakon egy nagy erdőtűz után. Egyikük, Lance, fiatal és állandóan a csajozáson jár az esze, míg társa, Alvin, kicsit idősebb, Lance nővérének barátja, aki szereti a csendet és magányt. Az isten háta mögötti, vidéki tájon rajtuk kívül alig jár valaki, így hét közben csak ők vannak egymásnak, és a gondolataik, na meg a magánéleti konfliktusaik.

Bár debütáló alkotásnak is simán beillene, amit haveroktól és pályázatokról összekapart pár százezer dollárból készítettek, a Texas hercege valójában David Gordon Green által írt és rendezett film. DGG amúgy közel sem kezdő a szakmában, több "nagymozit" is készített már (pl. Ananász Expressz, Király!), ezúttal viszont a költségvetés még az egymilliót sem érte el, ami azért erősen látszik is, abban a formában feltétlenül, hogy pl. gyakorlatilag semmilyen díszletet nem használt a stáb, kevés a szereplő, ráadásul azok sem A-listás sztárok, így kevesebbel is beérik (összehasonlításképp: Johnny Depp 35 milliós gázsiért vállalta A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken főszerepét).

Green egy amolyan fapados Túl a barátságont képzelhetett el (vagy ha nem, hát akkor is arra hasonlít a filmje), de homoerotikus szál nélkül, amiben két átlagos pofa átlagos gondokkal küszködik, miközben némiképp szokatlan környezetben élik mindennapjaikat. DGG mondjuk nem ás le annyira a szereplők lelkének boncolgatásába, mint a meleg cowboyok esetében tette Ang Lee, de ez ebben az esetben talán még jónak is mondható, hiszen így sokkal hitelesebb marad a történet, semmint percenként nézne egymásra Alvin és Lance könnybe lábadó szemekkel.
A karakterek egyéni konfliktusai amúgy teljesen átlagosak, akár még semmitmondónak is titulálhatók (előbbit kidobja a barátnője, a másiknak meg nem sikerült csajozni, pedig nagyon akar), és a kettejük konfrontálódása is hihető.

Túl komoly drámára azért ne számítsunk, ahhoz kicsit több kellett volna, de azért nagy baj így sincsen. Bár nem sok minden történik, a másfél órás játékidő jól ki van töltve, ráadásul olykor még egész kellemes a hangulat is, köszönhetően a szép természeti képeknek, melyekből sokat vág be a rendező, hogy kitöltse a cselekmény hézagait. A színészek elég jók, Paul Rudd és Emile Hirsch is kezd végre komoly(abb) színésszé válni, ami nagyon örvendetes.

A fényképezés szép, a zene visszafogott, de kellemes, a mellékszereplők (az öreg teherautó-sofőr és az idős hölgy a leégett házánál) szimpatikusak és nagyon természetesek.

Nem túl elmélyült elmélkedés a barátságról, de azért szép munka.