Ted

Maci a málnásban

Seth MacFarlane neve semmilyen módon nem kerülhető meg, amennyiben a Ted című vígjátékról van szó, hiszen egyrészt az említett úriember a híres-hírhedt Family Guy és Amerikai fater című animációs sorozatok atyja, melyek stílusa nem kicsit köszön vissza az életre kívánt plüssmaci kalandjaiban, másrészt viszont ez az első „nagy” filmrendezése, de persze ő írta a forgatókönyvet és hangját is ő kölcsönzi a címszereplőnek. A – finoman szólva – szabadszájúság, a különféle kulturális és filmes utalások, a politikai és egyéb vélemények, ill. állásfoglalások mind hozzátartoznak MacFarlane „fegyverzetéhez”, aki bár egyáltalán nem szívbajos, ha polgárpukkasztó és provokatív eszközöket kell használnia, azt sem felejti el, hogy animációs – és most már élőszereplős – agyszüleményeinek fontos eleme a szórakoztatás is.

Célszerű tehát ennek tudatában beülni a Tedre, mert ugyan ezen infók nélkül is meg lehet nézni, de nélkülük az ember könnyen lemaradhat valamilyen gegről (pl. nem ismer fel valakit vagy nem ért meg egy verbális poént).

 

Közel 30 évvel ezelőtt, egy karácsonyi napon a kis Johnny Bennett egy játékmedvét kap szüleitől ajándékba, ami a magányos kisfiú kívánságának hatására nem sokkal később életre kel, és Teddy néven válik híressé. Ahogy a két elválaszthatatlan jóbarát felcseperedik, Johnnyból John, Teddyből pedig Ted válik. Együtt piálnak és füveznek, és talán még csajozni is együtt járnának, ha a Hasbro nem feledkezett volna meg egy apró, pici részletről (bár Tednek ez nem okoz különösebb problémát).

Napjainkban John (Mark Wahlberg) már 35 éves, gyönyörű barátnője van Lori személyében (Mila Kunis), de Ted továbbra is fontos része életének, melybe csak nem akar beköszönni a sokak és a társadalomtól is elvárt felnőttség. Ezt Lori nem nézi jó szemmel, és hamarosan ultimátumot ad: vagy ő, vagy Ted. A választás egyáltalán nem könnyű, pláne nem úgy, hogy egy fura fazonnak és a túlsúlyos kölykének is a csodamedvére fáj a foga, és bármit képesek megtenni, hogy megkaparintsák.

MacFarlane ezúttal is a fityisz-módszert választotta, hogy belecsípjen az amerikai álomba, és hogy nevetség tárgyává tegye azt az idealizált, cukormázas életérzést, ami Hollywoodból ömlik a világba. Seth értelmezésében a tündi-bündiséget Ted szimbolizálja, és az ember már-már azt hinné a film elején az ölelkező kisfiút és plüssmacit látva, hogy atyaég, egy újabb karácsonyi giccs következik, amiben mindenki imádja egymást, a következő jelenetben azonban Ted szívásra emeli a fűadagját, és elégedetten bazmegol, hogy milyen jó a cucc.

Merthogy Ted hiába van bumfordi macitestbe zárva, ő bizony pontosan úgy viselkedik, mint akármelyik fiatal pasi, akinek az a legnagyobb gondja, hogy melyik csajról varázsolja le a bugyit legközelebb és milyen sört döntsön magába. Ted a tökéletes kontraszt-karakter, akinek az adja a legnagyobb erősségét, hogy megjelenése és mentalitása között grand canyoni szakadék tátong, ez a tény pedig az egész film során vizuális és szóbeli poénok tömkelegét képes elcipelni.

De MacFarlane nem elégedett meg azzal, hogy egyedül a medvére bízza a humorfaktort, hiszen a laza-bunkó személyiségét megtoldotta azzal is, hogy Ted, aki amolyan celebféleség, egy csomó hírességet ismer, köztük Norah Jones-t, a gyönyörű énekesnőt és Sam J. Jones-t (a Flash Gordon c. kultsci-fi címszereplője, és nem rokona Norah-nak), aki neki és Johnnak a legnagyobb példaképe az életben, és egyszersmind a soha felnőni és megkomolyodni nem akarás másik szimbóluma a filmben.

Az író-rendező a végletekig fokozza a különféle poénos szituációkat, olykor a durvaság és a már kifejezett obszcenitás határát is át-átlépve, és ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy a Ted gyengeségeiről is essék pár szó. Egyrészt MacFarlane nem egy Tarantino, akinél a csúnya beszéd mennyisége nem esik át a ló túlsó oldalára, hanem még éppen az elviselhetőségen belül marad, de nála a mocskos száj különben sem öncélú, hanem groteszk humor-forrás (lásd Ponyvaregény). Ehhez képest Ted ronda beszéde egy idő után szerintem már nem vicces, hiszen elmúlik a varázs, fél óra után a néző már megszokja a medve-karakter sajátosságait, így ennyi erővel Ted akár ember is lehetne, viselkedésén nem sokat változtat plüssel kitömött mivolta.

A másik dolog, hogy bár MacFarlane parodizálni óhajt, filmje sajnos tökéletesen, pontról pontra követi az amerikai vígjátékok dramaturgia-sablonját, ami (számomra) zavaró, hiszen az ember azt várná, hogy most aztán majd mindenki megkapja a magáét, ehhez képest viszont tapodtat sem mozdul el a kitaposott ösvényről, végig azon halad, egészen a hepiendig.

Itt kell megjegyezni, hogy a rendezés ezzel együtt teljesen korrekt munka, egyáltalán nem látszik, hogy MacFarlane-nek ez az első „nagy” műve, csak hát semmi truváj nincs a filmjében, úgy alkalmazza a különféle rendezői eszközöket, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez a különféle karakterekre is vonatkozik; persze nem érdemes mélyenszántó gondolatiságot várni egy ilyen filmtől, sem jack nicholsoni színészi játékra számítani (bár Mila Kunis magasan ver mindenkit ebből a szempontból, míg Mark Wahlberg inkább csak jelen van, de erősen látszik, hogy nem komikus-színész, Giovanni Ribisi viszont kellőképp barom), azért én mégis jobban örültem volna, ha a mellékszereplők nem csupán papírmasé-figurák (köcsög főnök, látenshomár munkatárs, buta szőke stb.).

R-kategóriás (tehát 16-os, de inkább 18-as) vígjátékot készíteni nehéz dolog, hiszen a magas korhatárbesorolás miatt a célközönség igencsak lecsökken, a maradéknak pedig elvárásai vannak, pláne olyan esetben, ha egy Seth MacFarlane ül a rendezői székben, de apró döccenései ellenére a Tednek abszolút sikerült hoznia azt a szintet, amit ígért. Filmtörténelmet ugyan nem fog írni (nem is célja persze), viszont megteremtett egy újabb remek virtuális szereplőt, akinek méltó helye van Gollam, Yoda mester vagy éppen Caesar majom mellett.