I, mint Ikarusz

A kilencedik tanú

Jó politikai krimit készíteni legalább olyan nehéz, mint jó kémfilmet. Vagy jó képregény-adaptációt. Vagy akciófilmet. Drámát, horrort, thrillert, komédiát...

A politikai kriminek szem előtt kell tartania, hogy nem politológusok, hanem átlagemberek számára készül, ezért érthetőnek kell lennie minden összefüggésnek vagy utalásnak, ugyanakkor ügyelni kell a bemutatott információk mennyiségére is, hiszen ha túl sok mindent kell megjegyezni, túl sok apró kapcsolatot kell észben tartani, mindezt ráadásul két órán keresztül, miközben a szórakoztatás szintje nem ér el egy bizonyos szintet, akkor kezdődnek a gondok. A nézők figyelme lanyhul a követhetetlenné váló történet miatt, már nem tudni, „ki kivel van”, mi miért történik, és a cselekmény lassan elhomályosul.

Ugyanakkor – mivel általában valós, de legalábbis megtörtént dolgokon alapuló eseményeket mutat be – a jó politikai krimiben sok a feszültség, a néző lerágja a körmét izgalmában, és drukkol, hogy legalább a moziban megkapják a magukét az ügyeskedő politikusok, ha már a való életben ez a legritkább esetben fordul elő.

Az elnök emberei, A Sakál napja, A profi, Államérdekből, Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája, Vörös sarok, Sziriana, A dolgok állása stb. Jellemzően amerikai filmekre gondolunk, ha politikai thrillert vagy krimit kell mondani, de azért a világpolitika egy másik nagy irányítója, Franciaország is alaposan kivette a részét az ilyen műfajú filmek készítésében. Ennek a sorozatnak az egyik jelentős alkotása az I, mint Ikarusz című mozi, melyet Henri Verneuil készített 1979-ben.

Megölik egy (a valóságban nem létező) ország köztársasági elnökét. A merényletet köztiszteletben álló, magas rangú tisztviselőkből – katonákból, jogászokból stb. – alakult bizottság vizsgálja ki, egy éves munka után pedig kiadnak egy jelentést, melyet a bizottság minden tagja elfogad és aláír – kivéve egyiküket. Volney főügyész (Yves Montand) nem ért egyet a jelentésben foglaltakkal, és szembeszállva a hivatalos állásponttal, új nyomozást indít, mivel a jelentés számos hiányosságot tartalmaz, melyek fölött a bizottság szemet hunyt. Néhány tanúról kiderül, hogy nem is azt és úgy láttak, amit elmondtak, mások viszont sorban eltűnnek, rejtélyes, ám látszólag „hétköznapi” halált halva, pl. autóbalesetben. A nyomozás végül egy nemzetközi bűnszervezet egy tagjáig vezet, aki a titkosszolgálattal is kapcsolatban áll.

Sokat szoktam mondani, hogy ma már nem készülnek olyan filmek, mint ezelőtt 30-40 évvel, és ez fokozottan igaz az I, mint Ikaruszra. A történet – ami sokat merít a John F. Kennedy elleni merényletből (bár francia filmről lévén szó, nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Charles de Gaulle ellen is több merényletet követtek el) – végig tökéletesen követhető, a nyomozás minden részlete kellőképp érdekes (igaz, a hírhedt Milgram-kísérlet bemutatása kicsit hosszúra sikerült), mindez egy rendkívül szimpatikus főszereplővel, aki nem önös érdekből, hanem az igazság miatt keresi a válaszokat. Bár a törvények változhatnak, az igazság sohasem, viszont az igazság mindig egy olyan dolog, amit sokan el akarnak „hallgattatni”, és ezért semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.

A nézők némi betekintést kapnak abba a szövevényes világba is, amely távol a tévékameráktól és mikrofonoktól, csak a színfalak mögött létezik, és amelyben különféle érdekcsoportok csapnak össze egymással, ki politikai befolyásért és hatalomért, ki szimplán a pénztől vezérelve. Ez az a hely, ahová az átlagember soha nem fog belátni, viszont itt dőlnek el olyan világpolitikai kérdések, melyek következményeit kizárólag a kisemberek viselik.

Ilyen a politika már évezredek óta, és ennek mindig is szerves része volt a politikai indíttatású gyilkosság. A fáraók, királyok és császárok már az ókorban is derekasan irtották egymást (Julius Ceasart is pl. leszúrták), de az is gyakori, hogy egy „állam az államban”, egy titkos csoportosulás dönt úgy, hogy egy népszerű vezetőnek, államfőnek, miniszterelnöknek pusztulnia kell, hogy halálával olyan zavaros politikai helyzet álljon elő, ami megfelel a szervezet rövid- és hosszútávú céljainak. A célok pedig mocskosak, az igazság napvilágra kerülése ennélfogva senkinek nem érdeke. Ezért van az, hogy aki túl közel kerül az igazsághoz, az általában elbukik.

Nincs ez így jól, de annak legalább örülhetünk, hogy ha a világot és a hatalmat birtokló (bitorló) embereket nem is tudjuk megváltoztatni, legalább ilyen filmek elkészülhetnek, még ha a végkicsengése nem is feltétlenül pozitív. Fontos, hogy készüljenek az I, mint Ikaruszhoz hasonló filmek és hogy ennek hatására a nézők elgondolkodjanak arról, merre tart a világ úgy általában.

Ilyen formán a film legnagyobb erőssége a remek forgatókönyv és a színészi játék, elsősorban természetesen a főszereplő Yves Montand-al, de a mellékszereplők is kiválóak – ahogy a francia filmektől megszokhattuk. Bár a film két órás, sehol nem válik unalmassá, folyamatos a színvonal, nincsenek különösebb megingások vagy megtorpanások; az említett viselkedéskutatási kísérlet is rendkívül érdekes és sokkoló lehet azok számára, akik még nem hallottak róla.

Fontos megemlíteni a remek magyar szinkront (Montand magyar hangja Sinkovits Imre), mely egy olyan korszakból való, amikor még nem futószalagon, néhány nap alatt készültek a filmszinkronok.

Megjegyzés: nem tudtam nem felfedezni a párhuzamot Henri Volney és a híres brit titkosügynök, George Smiley megjelenése között (idősödő úr, elegáns öltönyben, szemüveggel). Talán csak a véletlen műve, hogy a két figura ennyire hasonlít egymásra, de mivel nemrég láttam a Suszter, szabó, baka, kém című filmet (amely John le Carré Karla-trilógiának első kötete), óhatatlanul is felvetődött bennem, hogy az Yves Montand alakította főügyész talán egyfajta tiszteletadásképp hasonlít az angol kémre – ráadásul az Ikarusz ugyanabban az évben készült, mikor a BBC sugározta a Smiley kalandjairól szóló tévésorozatot.