Üdvözlöm önöket. Önök most egy hangosfilm-bemutatót látnak. A film rólam készült, én beszélek benne. Figyeljék meg, hogy a szájmozgásom, vagyis a kép, szinkronban van a hanggal. Tökéletes összhangban. A hangomat hanglemezre rögzítettük. Ez a hangosfilm. Köszönöm a figyelmüket.
Ezekkel a felejthetetlen sorokkal mutatja be egy szélesen mosolygó, bajuszos úr a hangosfilmet az Ének az esőben című halhatatlan klasszikusban, amely valószínűleg megkerülhetetlen példa, amennyiben a néma- és a hangosfilm vetélkedéséről beszélünk, ill. az azokról szóló filmekről.
Hollywoodban a szórkoztatóipar először némafilmekkel tört be a hetedik művészetbe, és rövid időn belül olyan legendás filmeseket termelt ki magából, mint Charlie Chaplin, Harold Lloyd, Buster Keaton, Douglas Fairbanks vagy Rudolph Valentino. Ezen színészek az ún. grimaszolós filmek sztárjai voltak, hiszen a némafilmekben nincsen sem zörej, sem beszéd, így minden mondanivalót és érzést heves gesztusokkal, eltúlzott arcjátékkal adtak elő a szereplők (ami azért is volt szükséges, hogy a nem túl jó minőségű filmszalagon mindent rögzíteni lehessen, de az erős smink is ezt a célt szolgálta).
Később a legfontosabb dialógokat vagy más információkat már a filmekbe bevágott táblákra írták ki (ez az ún. inzert), de a mozgóképes színjátszás alapjai ettől még nem sokat változtak. A vetítéseket általában egy zongorista kísérte, aki a filmet nézve improvizált mindenféle dallamot hangszerén, attól függően, hogy épp mi volt a cselekmény, pl. üldözés, veszély, hasraesés, stb. A nagyobb filmszínházakban már egész zenekarok adták elő a filmek számára írt kísérőzenét, de a mozgóképes színjátszás alapjai még ettől sem sokat változtak.
Egészen 1927-ig. Akkor ugyanis óriási dolog történt: mozikba került az első hangosfilm (A jazzénekes), amitől kezdve már semmi nem volt ugyanaz, mint régen. A nézők lelkesen fogadták az újdonságot, a szakma egyik fele azonban egyáltalán nem volt elájulva tőle. Nem csoda; a színészek egy része ugyanis egyáltalán nem tudott beszélni (mert pl. nem volt színházi múltja), de a rendezők, producerek is döbbenten vették tudomásul, hogy egy hős kalandort soha többé nem lehet úgy eladni a publikumnak, mint azelőtt, hiszen elég, ha csak egyszer megszólal valami rettenetes akcentussal vagy páncélrepesztően magas hangon.
Sok stúdió mégis azonnal lecsapott az új technikára, és a beszédtanárok üzlete soha nem látott virágzásnak indult, bár a legnagyobbak közül nem mindenki adta meg magát egykönnyen a hangosfilmnek, (pl. Chaplin egészen a Modern időkig – 1936-ig! - nem szólalt meg), de ezzel csak annyit értek el, hogy a közönség többé nem vette őket komolyan, és a múlthoz a legmakacsabbul ragaszkodók lassan ki is morzsolódtak a filmiparból.
E hosszú bevezető feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megértsük A némafilmes-t, ill. azt a különleges korszakot, amiben a film története játszódik. George Valentin (Jean Dujardin) az egyik legnagyobb némafilm-csillag, akinek élete tökéletesnek látszik: imádja a munkáját, élvezi az őt körülvevő csillogást és rajongást, ám feleségével, Doris-szal (Penelope Ann Miller) csak látszólag harmonikus a kapcsolatuk, valójában rég elhidegültek egymástól. Mindössze ketten állnak hozzá valóban közel: hűséges, öreg inasa, Clifton (James Cromwell) és kutyája (Uggie), aki filmjeiben is gyakran feltűnik. Egy új film forgatásán megismerkedik a feltörekvő, gyönyörű színésznővel, Peppy Millerrel (Bérénice Bejo), akibe rövidesen beleszeret.
Amikor a stúdiófőnök (John Goodman) felhívja Valentin figyelmét, hogy a mozi jövője a hangosfilm lesz, ő csak nevet, és egyáltalán nem foglalkozik a fenyegetéssel. Ám nem sokkal később valóban elterjed a hallható párbeszédekkel operáló film műfaja, ráadásul az új médium Peppy Millert a legnagyobb sztárok közé emeli. George-nak küzdenie kell azért, hogy lépést tartson a változó világgal, de vajon lassan darabjaira hulló életével sikerül-e megtartania valamit annak régi csillogásából, vagy a leáldozóban lévő némafilm őt is magával rántja a feledés homályába?
Ha úgy vesszük, A némafilmes alapvetően egy teljesen átlagos filmdráma, amely egy olyan ember életének sikereit és mélypontjait mutatja be, aki lényegében bármelyikünk lehetne: ereje teljében lévő férfi/nő, akinek addig megszokott munkája hirtelen gyökeres fordulatot vesz, emiatt újra kell gondolnia az egész életét, miközben feltűnik az új nemzedék képviselője, aki fiatalabb és „korszerűbb”, mint ő. Az ebből származó feszültség óhatatlanul kihat a magánéletre is, és nemsokára azt látni, hogy többé nincs szükség ránk, a párunk elhagyott, mi pedig egykori dicsőségünk fényét szeretnénk valahogy visszahozni, de nem jutunk tovább az italospohár csillogásán, és inkább egy fotelből szidjuk a világot, amely nem ért meg minket. Csak két út áll előttünk: vagy megszokunk, vagy megszökünk.
Sok ilyen filmet láthattunk már, így nem is ez az alaphelyzet adja A némafilmes különlegességét, hanem az, hogy mindez valóban némafilmes eszközökkel jelenik meg, azaz fekete-fehérben, 4:3-as képarányban, zörejek és beszéd nélkül, inzertekkel, pusztán csak grimaszokkal és gesztusokkal előadva, vagyis éppen úgy, mintha az 1920-as években készült volna. A filmet látva érdemes belegondolni, hogy tulajdonképpen minden „fölösleges csicsa” – színek, hangok, 5.1-es keverés, térhatás, trükkök, stb. – kivétel nélkül elhagyhatóak egy filmből, hiszen ezek alapjában véve csak plasztikusabbá teszik a látottakat, de a történet szempontjából általában nem lényegesek.
A drámai hatás, a katarzis, a film üzenete, a szereplők érzelmei, a cselekmény pusztán csak képekkel és vágással (montázzsal) is tökéletesen közvetíthető a néző felé, és a hatás ugyanaz lesz. (Nézzük csak meg minden idők legjobb filmjét, a Patyomkin páncélost – rendező: Szergej Ejzenstejn –, ami bár 1925-ben készült, de sok szempontból mégis évtizedekkel megelőzte a korát, és a mai filmek nagy részét simán maga mögé utasítja.)
Napjaink nézői talán egyáltalán nem, vagy alig ismerik Hollywood hőskorát és általában a némafilmeket, így azok számára, akik a plázamozik dörgő Dolby Digitaljához és IMAX 3D-hez vannak szokva, Michel Hazanavicius filmje talán semmit nem mond, sőt, akár még unalmas is lehet, hiszen mi abban a pláne, hogy egy hátranyalt hajú, fura pofákat vágó fickó élete porba hullik, ráadásul mindez fekete-fehérben és még olvasni is kell?
Nos, A némafilmes nem ennek a közönségnek szól, hanem azok számára, akik képesek a felszín alatt meglátni a lényeget. Furcsa, de talán nem annyira meglepő, hogy erről a tipikus amerikai témáról nem amerikai, hanem francia rendező készített filmet. Talán Hollywood már annyira a mában és a jövőben él (minél elképesztőbb vizuális effektusok), hogy megfeledkezett a nagybetűs FILM lényegéről, amire Hazanavicius most ismét ráirányította a figyelmet. Úgy tűnik, mindehhez európai szemléletre volt szükség.
A film rendkívüli kihívást jelenthetett a színészek számára, hiszen a megszokottakhoz képest lényegesen szűkebb eszköztár állt rendelkezésükre, miközben ugyanolyan érzelmeket és mondanivalót kellett produkálniuk, mintha beszélnének. Különösen a férfi főszereplő, Jean Dujordin testbeszédét és arcjátékát érdemes figyelnünk, ami a bájgúnár vigyorgáson át a legmélyebb kétségbeesésig igencsak széles utat jár be, de James Cromwell, Bérénice Bejo és John Goodman is remekelnek. Az igazi színész legfontosabb „munkaeszköze” nem a hangja, hanem az egész teste; a mozdulatai, gesztusai és arcjátéka (lsd. Dujordin szemöldökét a többször is felvett táncjelenetben A német afférhoz).
Komoly dicséretet érdemel az operatőr, Guillaume Schiffman lenyűgöző munkája, aki parádés beállításaival és világításaival tökéletesen idézett fel egy ma már elfeledett képi világot és fényképezési stílust, továbbá Ludovic Bource, a film zeneszerzője is, aki remek kísérőzenéjével szinte teljesen kitölti a film 100 perces játékidejét (egy hasonló hosszúságú film score-ja átlagosan 30-50 perces). Alighanem John Williams és a Star Warsa óta nem kapcsolódott még ennyire szorosan egymáshoz zene és kép. A némafilmes esetében ez fokozottabban igaz, hiszen a zene itt nemcsak erősíti a drámai hatást, hanem legalább olyan fontos érzelmi kifejezőeszközzé válik, mint a színészi játék.
A legnagyobb elismerés azonban vitathatatlanul a rendezőnek jár, aki nem csak fel merte vállalni ezt a régi stílusú filmkészítési módszert (ezzel komoly kockázatot vállalva, hogy sokan – főleg a fiatalok – emiatt nem nézik meg a filmjét), de szinte tökéletesen meg is oldotta azt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése