Az előző hat részben bemutattam a Star Trek általános hátterét és a legfontosabb jellemzőit. Ideje ismertetni a tévésorozatokat és mozifilmeket, az egyszerűség kedvéért pedig a produkciók gyártási sorrendjét fogom követni.
Star Trek The Original Series (1966-1969)
James T. Kirk - William Shatner
Spock - Leonard Nimoy
Dr. Leonard McCoy - DeForrest Kelley
Nyota Uhura - Nichelle Nichols
Montgomery Scott "Scotty" - James Doohan
Hikaru Sulu - George Takei
Pavel Chekov - Walther Koenig
Christine Chapel - Majel Barrett
Noha sci-fi korábban is létezett és készültek hasonló filmek és sorozatok, a Star Trek alapjaiban újraírta a műfaj szabályait.
Amerikában szokványos tévés eljárás, hogy egy filmsorozatból előbb egy hosszabb bevezetőt, az ún. pilótaepizódot készítik el. Amennyiben a film sikeres és magas nézettséget ér el, elkészítik a többi részt is, ha nem, süllyesztőbe kerül az egész projekt.
Természetesen az amerikai NBC Televízió is a Star Trek pilotját sugározta először. Érdekesség, hogy ebben az epizódban még nem James Kirk volt a főszereplő, hanem Christopher Pike kapitány. Az űrhajót viszont már Enterprise-nak hívták és Spock is feltűnt jellegzetes, hegyes füleivel és hosszú szemöldökével. A vulkáni kutatótiszt figurája egyébként élénk vitát váltott ki a korabeli médiaguruk körében szokatlan, „ördögi” külseje miatt. (Angliában ezért állítólag be is akarták tiltani a Star Treket, de szerencsére nem sikerült.)
A Star Trek volt az első olyan sorozat, mely tudatosan válogatta össze a hajó legénységét különböző földrészekről, így került az Enterprise hídjára a japán Hikaru Sulu mint kormányos.
Nem sokkal a II. világháború után bátor tett volt egy korábban „ellenséges” nemzetiségű szereplőt kitalálni, de Roddenberry nem érte be ennyivel. A kommunikációs tiszt, Uhura, fekete nő volt. Addig ritka volt az amerikai televíziózásban feketék szerepeltetése – általában csak kisebb mellékszerepekben tűntek fel –, így óriási jelentőséggel bírt, hogy Nichelle Nickols játszhatta el a figurát. A ’60-as évek Amerikájában, a feketék polgárjogi harcainak idején Uhura szimbólummá nőtt a fekete nézők szemében. (És nem mellesleg, Whoopi Goldberg ennek hatására kezdett fiatalon érdeklődni a színjátszás iránt.)
A Klasszikus sorozat egy másik fontos karaktere az orosz Pavel Chekov. A szovjet-amerikai hidegháború közepén igen merész lépés volt Gene Roddenberry részéről egy orosz figurát teremteni, aki ráadásul fontos beosztásban van egy csillaghajó fedélzetén (navigátor). A karakter különben tükrözi Roddenberry ironikus világszemléletét: Chekov szerint az emberiség minden nagy találmánya orosz eredetű.
A hajó orvosi főtisztje Dr. Leonard McCoy, Kirk jó barátja, akit a kapitány Dokinak (angolul Bones-nak) becéz. A Doktor igen fontos karakter a sorozatban; figurája volt az alapja a későbbi szériák orvosi főtisztjeinek, akik mind erkölcsös és szakmájuk iránt elhivatott emberek.
A Doktor Jim-nek hívja Kirk-öt és általában amolyan tanácsadói szerepkörben tetszeleg. Az ő tisztánlátása és racionalitása – nem számítva Spock-ét – sokszor terelte már vissza a kapitányt a helyes kerékvágásba, ha vehemenciája olykor-olykor elragadta.
Spock „idegesítő” logikája és érzelmi üressége szintén szálka a Doki szemében. Persze ez nem valódi viszolygás, hiszen McCoy tiszteli Spock-ot, csak éppen rendkívüli módon szeret élcelődni a mindig hideg és kimért vulkáni kutatótiszten.
Christine Chapel nővért, vagyis a Dr. McCoy asszisztensét alakító Majel Barrett Gene Roddenberry felesége volt, valamint az eredeti angol nyelvű sorozatokban ő a Föderációs komputerek hangja is (haláláig több száz epizódban és mozifilmben szólalt meg így).
Barrett a ’60-as években az egyik – nem elfogadott – Star Trek-pilotban az Enterprise elsőtisztjét játszotta, ám az NBC vezetősége nem értett egyet azzal, hogy egy nő ilyen magas beosztásban legyen az űrhajón.
Az Enterprise főgépésze, a skót származású Montgomery Scott, vagyis „Scotty” alapozta meg a Flotta későbbiekben legendás gépészeinek hírnevét.
A Föderáció technikája a tagok technológiáinak összességéből adódik, így igen sokrétű, amely megnehezíti az átláthatóságot, viszont sokféle egyszerűsítést, átfedést és módosítást is lehetővé tesz. Ennek köszönhetően a flottagépészek komoly szakmai felkészültségre tehettek szert, így a nem föderációs berendezéseket is viszonylag könnyedén képesek megjavítani vagy átépíteni.
Scotty „vezette be” a nagyjavítások híresen rövid időtartamát is. A titok nagyon egyszerű: mindig legalább háromszor annyi időt mondott a javításra, mint amennyi a valóságban kellett, így nem csoda, hogy varázslónak tartották.
A Klasszikus sorozat szereplőivel készült mozifilmekben az összes karakter kapitányi rangban van. (Később Kirk is, mivel lefokozzák admirálisi rangjából egy parancsmegtagadás miatt.)
A Klasszikus Star Trek alapvető változásokat hozott a televíziós szériák világába, valamint beindította és forradalmasította a különféle trükktechnikák fejlődését. A korai sci-fik idején az „idegenek” általában alaktalan, bábszerű szerkezetek, vagy – mai szemmel nézve – nevetséges gumikosztümöket és kiegészítőket viselő színészek voltak, az űrhajók pedig többnyire egy fekete háttér előtt rögzített, mozgásra jóformán képtelen, kisebb méretű makettekként jelentek meg, melyekből valamilyen pirotechnikai eszköz segítségével „hajtóműláng” csapott ki.
A Star Trek azonban tudatosan törekedett arra, hogy a trükkök terén lepipálja „elődjeit”, és olyat mutasson a nézőknek, amiket azelőtt még nem láthattak. A technikai színvonalnak ettől persze még megvoltak a korlátai, ám a lehetőségekhez képest figyelemreméltó effekteket alkottak a sorozathoz, melyek feledtetni tudták az igencsak teátrális látványvilágot (kevés valódi külső felvételt alkalmaztak, inkább mindent, még a külső helyszíneken – pl. idegen bolygón – játszódó jeleneteket is stúdióban vettek fel).
Ilyen módon tehát a Star Trek-ben korábban főleg mozifilmekben látható trükktechnikákat alkalmaztak: üvegfestményeket, háttérvetítést, ál- perspektívákat, maketteket, stb.
Minden idők leghíresebb speciális effektjei között megtalálható a Star Trek univerzum egyik leggyakoribb eljárása, a transzportálás. A transzportálás – angolul: beaming, vagyis sugárzás – lényegében nem más, mint teleportáció. Habár az effekt bonyolultnak tűnik, a valóságban mégis nagyon egyszerű trükk: lényegében kétszer látni ugyanazt a képet, ám előbb a „transzportáló” szereplő nélkül, majd avval, miközben a két képet összeúsztatják, ezért tűnik úgy, mintha a szereplő előtűnne a semmiből. Az eljárást még „megbolondították” azzal, hogy az előtűnő tárgy vagy alak körvonalait optikai eljárások során megvilágított, színesen vibráló fémszemcsékkel „dúsították fel”, ill. hangeffektet kevertek alá, így a végeredmény lélegzetelállító lett.
Mint sok mindennek a Star Trek világában, a transzportálás kitalálásának is egészen hétköznapi oka voltak: az első rész forgatókönyve szerint a szereplők az űrhajóról lementek egy bolygóra, csakhogy nem határozták meg pontosan, hogyan is történik meg ez a „lemenés”. A szűkös költségvetés és a szorító határidők közepette valaki kitalálta, hogy „teremjenek ott” - a többi pedig már tévétörténelem.
Star Trek The Animated Series (1973-1974)
James T. Kirk - William Shatner
Spock - Leonard Nimoy
Dr. Leonard McCoy - DeForrest Kelley
Nyota Uhura - Nichelle Nichols
Montgomery Scott "Scotty", Arex - James Doohan
Hikaru Sulu - George Takei
Christine Chapel - Majel Barrett
Az eredeti sorozat folytatásaként született meg a - teljes címén - The Animated Adventures of Gene Roddenberry’s Star Trek címmel egy rajzfilmsorozat, amelyet 1973 és 1974 között sugároztak az amerikai NBC csatornán. Két évadot és 22 epizódot ért meg.
Az animációs sorozatban sok, a korábbi élőszereplős filmekben is közreműködő író dolgozott, valamint sikerült megnyerni a projekt számára a legfontosabb színészeket is, akik így a hangjukat kölcsönözték a rajzfilm főszereplőinek: William Shatnert, Leonard Nimoyt és DeForrest Kelley-t.
A szűkös költségvetés miatt George Takei és Nichelle Nichols – vagyis Sulu és Uhura – kiszorultak a stábból, noha karaktereik megjelentek a sorozatban. Őket a Scotty-t és Christine Chapelt is játszó James Doohan és Majel Barrett szinkronizálta volna, több más szereplővel együtt, ám a Spockot alakító Leonard Nimoy ultimátumot fogalmazott meg, miszerint ha Takei és Nichols nem lehetnek benne a szinkroncsapatban, akkor ne számítsanak rá az alkotók.
A sorozat készítői engedtek a követelésnek, és így Uhura és Sulu „saját hangjukon” szólalhattak meg, míg Walter Koeniget azzal kárpótolták, hogy az egyik epizódot ő írhatta meg (Pavel Chekov karaktere viszont teljesen kimaradt a sorozatból).
Az élőszereplős széria után sokan várták azt, hogy az animáció gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket fog nyitni az alkotók számára, és így sokkal látványosabbak lesznek például az idegen világok, vagy jóval többféle földönkívüli fog szerepet kapni a szériában, ám a korlátozott büdzsé miatt némileg csalódniuk kellett.
Noha az idegen bolygók és tájak valóban olyan formában jelentek meg, ahogy a korabeli trükktechnikákkal lehetetlen lett volna azokat "élőben" reprodukálni, az animáció eléggé minimalista és statikus, a rajzstílus pedig egyszerű. A figurák szinte alig mozdulnak meg érdemben, nem találkozni hosszabb, bonyolult mozgássorral, jobbára mindenki áll vagy ül, és többnyire csak a szájuk vagy a fejük mozog.
Néhány érdekesség: itt jelent meg először Spock otthona, a Vulkán bolygó.
Az első évad negyedik epizódjában - miután a férfiakat egy különös energiamező vonja uralma alá - Uhura hadnagy veszi át az Enterprise parancsnokságát és egy csapat női biztonsági tiszt élén megmenti a bolygón csapdába esett Kirköt, Spockot és McCoy-t.
Az animációs sorozatban látható először a holofedélzet is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése