Godzilla (1954)

És megszületé a kaiju, vagyis az óriásszörnyes rémfilm. Nem meglepő módon a japánoknak köszönhető a műfaj létrejötte, ami egy dolog, hiszen a japán mítoszok és mondák között számos furcsa lény fordul elő, de hogy mindezt alig 10 évvel a második világháború és a két atombomba után csinálták meg, az minimum bámulatba ejtő.

Mai szemmel nézve azért bőven eljárt már az idő Ishirō Honda filmje fölött, és most nem feltétlenül a trükkökre gondolok, bár nyilván valahol megmosolyogtató napjaink CGI-varázslatához képest a gumiruhás ember-szörny és a számtalan makett épület és jármű.
Sokkal inkább arról van szó, hogy egy mai filmhez képest lényegesen kevéssé kidolgozott a történet (vagyis hát sokkal egyszerűbb), a dramaturgia és a feszültség sem úgy működik (nyilván), mint egy mostani film esetében, ám 65 éve igencsak más idők jártak, különböztek az elvárások, igények és filmnézési szokások, pláne Japánban, ami ekkoriban még a háborús sérüléseit nyalogatta, melyek testileg talán behegedtek, de a gombafelhők látványa alaposan beleégette magát a japán köztudatba és kultúrába, így a lelki sérülések jobban megmaradtak.

Érdekes módon, az atomenergiától való félelem és az ebből fakadó pacifista szemlélet mellett megjelennek a környezet- és kvázi állatvédelmi gondolatok is (ezek ma már közhelynek számítanak), és persze egyfajta szembenézés és felelősségvállalás is a háború során elkövetett bűnökért és az okozott pusztításért.

Szigorúan a saját korszakában és keretei között kell tehát vizsgálni az első Godzillát és annak üzenetét.