Alita - A harc angyala

Azt mondják, Robert Rodriguez páros számú rendezései a jók, míg a páratlanok legjobb esetben is csak közepesek. Ez azért nem teljesen van így (pl. a Desperado után készítette az Alkonyattól pirkadatig-ot), de az megfelel a valóságnak, hogy egy jó filmjére jut legalább egy rossz, és egészen elképesztő, hogyan készíthet egy zseniális Sin City után pl. egy Cápasrác és Lávalány kalandjai-t.
Immár 50-en túl (de furcsa ezt írni róla) Rodriguez is beállt a hullámzóan tehetséges, de azért megbízható iparosok sorába, akik annak idején letettek az asztalra néhány kult-mozit, de közben teltek az évek, a valóban jó ötletek pedig szép lassan elfogytak.

A régi rutin azért még működik, Rodriguez is ért a szakmához, így aztán - megtámogatva némi James Cameronnal és egy klasszikus japán mangával - nem nagyon tudta elrontani az Alitát sem, igaz, eredetiségnek, pláne újdonságnak a leghalványabb nyomát sem érdemes keresni a filmben.

Az eredetileg Cameron által dirigált produkció (ej, ha ő ült volna a rendezői székben...) tisztességesen felmondja a kötelezőt, a színészek is jók, a digitális effektusok lenyűgözőek (csupán a főszereplő hat kissé természetellenesen, és nem a nagy szemei miatt), azonban hiányzik belőle a valódi emberi mélység, gyakorlatilag minden konfliktusa, drámája, fordulata és megoldása sablonokra épül, amelyeket már milliószor láttunk más filmekben.
Ez pedig nem a manga, hanem az abból írt forgatókönyv... nem is hibája, hanem inkább gyengesége, ezt pedig semmilyen akciójelenet és motion capture nem fogja tudni helyrehozni.

Ezzel együtt az Alita nem rossz film, csak épp felejthető agyrágó, amiből többet is ki lehetett volna hozni, ill. túl sokat is akart markolni, ám ebből nem mindent sikerült megtartania.