Kína-szindróma

Kevesebb, mint tíz évvel a csernobili baleset előtt a világ egy része már masszívan félt az atomenergiától és egy esetleges nukleáris katasztrófától. Talán nem is csoda, hiszen a néhány évtizeddel korábban ledobott atombombák beleégtek (bocs) a nyugati társadalmak kollektív memóriájába, a hidegháborús kísérleti robbantások, noha szigorúan titkosak voltak, de a tesztek ténye ettől még kiszivárgott, ezzel együtt az atomenergia a 60-as, 70-es években kulturális jelenséggé nőtte ki magát (pl. az így különleges képességeket szerző szuperhősök, köztük Pókember miatt is). 1979-ben egy erőműben történő - képzeletbeli - üzemzavarral riogatták a moziba járókat.

Egy rámenős riporternő és stábja éppen egy nemrég átadott atomerőműben forgat, amikor a vezérlőben alig leplezett pánik tör ki. A titokban készült felvételek szerint majdnem magolvadás következett be, ám szerencsére sikerül elhárítani a veszélyt. Az erőmű egyik vezetője vizsgálatba kezd, melyből azt a következtetést vonja le, hogy a létesítmény működése óriási kockázatot rejt, ám a befektető-tulajdonosok el akarják tussolni a kellemetlen információkat, a férfi ezért végzetes lépésre szánja el magát.

A Kína-szindróma egy elmélet, miszerint ha Amerikában leolvadna egy atomreaktor magja, akkor a szuperforró olvadék a bolygót átégetve a Föld túloldalán, Kínában kötne ki. Ez persze csak fikció, mert a valóságban ilyesmi nem történhetne meg, ám egy reaktorolvadás attól még nagyon is reális veszély, lásd a már említett csernobili balesetet, ahol ez be is következett.
Ha Kínába nem is jutna el, de föld alatti vízbázisokat el tudna szennyezni egy ilyen olvadék, plusz a hirtelen elpárolgó víz óriási radioaktív felhőt is képezne, ami így egész kontinenseket tudna beteríteni.

Mindez azonban csak szavak szintjén jelenik meg a Michael Douglas által "producerelt" filmben, a cselekmény az erőmű renegát műszakvezetőjére és az őt segíteni próbáló riporternőre fókuszál, de persze hangsúlyt kap a galád, csak a pénzt és profitot néző szemléletmód is.

A konfliktus felvezetése és a főbb karakterek bemutatása elég sokáig tart, míg az effektív akció, vagyis maga a túszejtés és annak következményei a történet alig harmadát-negyedét teszik ki. A direkt hatáskeltés azonban ettől még működik, még ha az alkotók némileg el is túlozták az atomerőművekben rejlő fenyegetéseket, hogy a nézők jobban féljenek.

A főszereplő Jane Fonda és Jack Lemmon mellett a producer Michael Douglas is feltűnik, a magyar szinkronban pedig olyan hazai színészóriások dolgoznak, mint Földessy Margit, Zenthe Ferenc, Szabó Ottó, Suka Sándor vagy Dunai Tamás.

The Hot Zone

Hot Zone: különlegesen veszélyes hely, amelyben speciális védőfelszerelések és eszközök használatosak valamilyen biológiai vagy kémiai fertőzés, ill. szennyeződés kontrollálása érdekében.

A National Geographic (!) produkciója leginkább a Vírushoz hasonlít, abban a kontextusban legalábbis, hogy a főszereplő orvos itt is egy halálos afrikai kórokozóval, ez esetben az ebolával veszi fel a harcot amerikai földön. És ahogy a lassan hivatkozási alappá váló Csernobilt, e minisorozatot is megtörtént események ihlették, mégpedig az ún. restoni incidens.

1989-ben halálos betegség söpört végig egy intézetben, ahol kísérleti, oktatási és szórakoztatóipari célokból behozott majmokat tartottak karanténban. A vizsgálatba bevonták a USAMRIID-et (United States Army Medical Research Institute of Infectious Diseases), a tesztek pedig pozitív eredményt hoztak az Ebola Zaire jelenlétére az elhullott állatok vérében, később pedig emberekben is.
Az állatorvos, patológus Nancy Jaxx ezredesnek kulcsszerepe volt abban, hogy megállították a vírus terjedését, és bár utólag bebizonyosodott, hogy az ebola egy másik, emberre nem halálos fajtája okozta a fertőzést, az eset precedenst teremtett arra, hogy a hatóságok felállítsanak egy általános protokollt és intézményrendszert a hasonló betegségek kitörésének megelőzése érdekében.

Valamilyen módon elkerülhetetlen az összehasonlítás a Csernobillal, ám amíg az különösebb hatásvadászat nélkül borzolja az emberek idegeit, roppant autentikus, aprólékos és hiteles, addig a The Hot Zone a legalapvetőbb filmes közhelyekkel és a "vírusos" mozik kötelező, bejáratott eszközeivel operál.
Nincsen ezzel nagy baj, hiszen ettől lesz olyan, amilyennek lennie kell, ahogyan a nagy könyvben meg van írva, emiatt működik, de emiatt lesz csupán átlagos, semmiben sem kiemelkedő produkció is, melyben nincsen semmilyen újdonság, hiszen a történet összes konfliktusa, fordulata, dramaturgiai húzása, a karakterek és a köztük lévő viszonyok alakulása a megszokott sémákat követi.

Akinek ez nem okoz problémát, megtalálhatja a számítását a The Hot Zone-ban, melynek főszereplője az ex-Vészhelyzetes Julianna Margulies, de több más ismert színész is feltűnik: Noah Emmerich, Topher Grace, James D'Arcy, Robert Sean Leonard, vagy Liam Cunningham, az egyik vezető producer pedig Ridley Scott.

Kolyma - Birthplace of Our Fear (Félelmünk szülőhelye)

Azt mondják, Oroszországot nem lehet megérteni, hanem hinni kell benne. Magyarként ez nekem nyilván nehezen megy, még úgy is, hogy a születésem után további 13 évig állomásoztak "átmenetileg" hazánkban az orosz katonai csapatok.

Nekünk is akadnak 20. századi nemzeti sokkjaink, pl. Trianon vagy a Don-kanyar, de az oroszok számára az egyik legnagyobb valószínűleg a Gulag, vagyis kényszermunka-táborok rendszere, ami a sztálini Szovjetuniót szőtte át. Hazánkból is több százezer embert hurcoltak el, egyes becslések szerint viszont Oroszországból közel 20 milliót, akik tizede bele is halt az embertelen körülményekbe.
Az orosz blogger és újságíró, Jurij Dud nemrég szembesült azzal a ténnyel, hogy országa fiataljainak egy része még sosem hallott minderről, ezért elhatározta, hogy végigjárja a Magadan és Jakutföld közötti 2000 km-es utat (amit nem mellesleg a kolymai térség táboraiban élő rabok építettek), elbeszélget az arrafelé élőkkel, megpróbálja feltárni az orosz emberekben létező képet egy letűnt korszakról, és utánajár, hogy az idősebb generációkat máig meghatározó félelem hogyan függ össze ezekkel az időkkel.

Elég hosszú film, közel 140 perces, és bár nem válik unalmassá egy kívülálló számára sem, de olykor kissé terjengős, mert egy-egy megszólaló csapongva beszél, ami a személyes élmények miatt érdekes ugyan, de a fő téma szempontjából nem minden releváns. Kicsit lehetett volna feszesebbre venni a szerkezetet, főleg annak fényében, hogy kiknek készült ez a "dokumentum road-movie" (vajon egy átlagos fiatal végigül a Youtube előtt több mint 2 órát...?).

Jurij Dud nem csak megrázó történelmi tények után kutat, hanem egyfajta látleletet is ad napjaink orosz mentalitásáról, legalábbis a távol-keleti régióban, ahol egyesek még mindig nosztalgiával tekintenek a Sztálinizmusra, miközben másoknak (leginkább személyes érintettség okán) nagyon is határozott véleményük van a vezér szerepéről és tetteiről.
Ezek után egy kívülálló talán jobban megérti az orosz néplelket, ami valahogy mindig a karizmatikus vezetők (Vlagyimir Vlagyimirovics is erre alapozza a hatalmát...) és egy nagy, erős, győzedelmes Oroszország iránt sóvárgott.

Ugyanakkor érdekes látni, mennyire mások az oroszok ahhoz az elképzeléshez képest, ami pl. bennünk él. Lám, a sztereotípiák nem feltétlenül igazak. Talán nekünk, magyaroknak sem ártana egy hasonló film, hiszen bőven van mivel szembenézünk.

A film angol felirattal megnézhető itt:

Chernobyl

1986. április 26-án hajnali 1 óra 23 perckor az ukrajnai Pripjaty mellett álló Vlagyimir I. Lenin atomerőmű 4-es blokkja gőzrobbanás következtében kigyulladt, nem sokkal később pedig leolvadt a mag. Leszámítva a Kistim-tragédiát (ami más jellegű, de súlyosabb nukleáris baleset volt), soha korábban nem történt hasonló a bolygón. Az HBO ötrészes minisorozata a katasztrófát és az azt követő időszak eseményeit meséli el.

Félelmetes. Ez volt az első gondolatom a széria láttán. Haverom szerint "Hatásvadászat nélkül hideglel.", és ebben sincs sok túlzás, bár nyilván sok jelenetre ráerősítettek a dráma kedvéért, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy mindaz, amit látunk, pontosan ebben vagy hasonló formában megtörtént, tehát nem a képzelet szüleménye. Ez és az apró autentikus részletek teszik igazán hátborzongatóvá a Chernobylt.

A szériában fontos hangsúlyt kap, hogy a tragédiát súlyosbította a helyi vezetés hozzá nem értése, a megfelelő felszerelés hiánya, ill. általában a Szovjetunió hierarchiájának és magának a rendszernek a sajátosságai, aminek szerves része volt a politikai alapon való helyezkedés, a bűnbakkeresés, a kozmetikázott propaganda, és az általános félelem, ami a rendszer fenntartásának egyik alapköve volt.

A színészek közül Stellan Skarsgård és Emily Watson a két fő húzónév, de Donald Sumpter is paráztat két epizód erejéig.

Az öt részből az első 3 az igazán megrázó (hú, az a kórház a sugárbetegségben haldoklókkal...), a negyedik és ötödik epizódnak viszont kevéssé a "direkt sokkolás" a célja, inkább a pszichológiai hatáskeltés, ami a legutolsó képkockáig megtalálható, pl. amikor látható annak a technikusnak az arcképe, akinek a holtteste mind a mai napig ott hever valahol a romok alatt.

Személy szerint kicsit szemforgatónak tartom, hogy épp azok az amerikaiak akarnak megint hazugságról és igazságról tanítani, akik maguk is bőven elkövettek és elsumákoltak hasonló eseteket, de ettől még egyetértek azokkal, akik szerint valamiféleképp kötelezővé kéne tenni ezt a sorozatot oktatási intézményekben. Így talán az eljövendő generációk (így is) tanulnak egy kis felelősséget és morált.

Akira

"Végre" révbe ért a régóta dédelgetett hollywoodi feldolgozás, persze, kérdés, hogy ennek mennyire lehet örülni, bár tulajdonképpen az amerikai Ghost in the shell sem volt annyira botrányosan rossz, csak épp elég sok volt benne a változtatás az eredeti animéhez képest, ami meglehetősen kiakasztotta a hardcore fanokat.
Amíg elkészül Taika Waititi (ez azért bizakodásra adhat okot) produkciója, célszerű górcső alá venni a japán kult-rajzfilmet, ami 1988-ban igen magasra helyezte a lécet (és hol volt még ekkora az első GitS...), ebből a magasságból pedig szinte biztos, hogy csak lezúgni lehet, főleg az értelemre kevéssé, de az akciókra annál inkább fogékony amerikai és nemzetközi közönség miatt.

A harmadik világháborút követően Neo-Tokióban egy fiatal suhancokból álló motoros banda egy rivális csoporttal történő összecsapást követően elveszíti egyik tagját. A sebesült Tetsuót kormányügynökök viszik el, a fiúban pedig hamarosan különös, pszichokinetikus erők jelentkeznek, ami pusztító következményekkel járhat nem csak önmagára, de az egész városra, sőt talán a világra is.

Nem könnyű végigülni a 2 órás játékidőt, de ez alatt igen sok inger és információ éri a nézőt, amiken bőven el lehet gondolkodni. Politikai és társadalmi feszültségek adják a történet hátterét, a fő cselekményszál pedig személyes síkon halad előre, hogy a végén valami egészen elborult technikai apoteózisba torkolljon.
Egyike a klasszikusoknak, ezért is