Superman halála

Az elmúlt néhány évben a DC - hasonlóan az élőszereplős filmjeihez - animációs fronton sem gurított túl nagyokat, bár azért néha fel-felbukkant egy színvonalasabb produkció, amiben a vég nélküli zúzás mellett némi épkézláb történet is előfordult.
Általánosságban elmondható, hogy a tendencia a véresebb irányba ment el, maximum közepes vagy gyenge sztorikkal, amik így inkább csak egyszer nézhető végeredményeket hoztak.

Hogy a(z eredetileg 1992-ben képregényben megjelent) The Death of Supermannel mi lesz, még nem tudni, személy szerint viszont nekem tetszett, leginkább azért, mert bár ebben is van rengeteg zúzás, a cselekmény végre érdekes.

Az expozíció elég hosszú, a film legalább kétharmadát teszi ki, ennyi idő alatt építi fel Sam Liu rendező a jól ismert karaktert, aki még nem kavar Lois Lane-nel (csak civil alteregója), sőt, a hölgy még az Acélember valódi személyazonosságát sem ismeri, ill. ennyi idő kell ahhoz is, hogy a kerettörténet kialakuljon, ez által pedig létrejöjjön az az ok-okozati összefüggés, ami végül a címszereplő halálához vezet.
Nem mondom, hogy ez baj, épp ellenkezőleg, hiszen kell a fenének, hogy a szereplők folyton csak ész nélkül harcoljanak, és a DC/Warner ezt akarja filmként eladni.

Ha feltétlenül negatívumot kell mondanom, akkor egy dolgot tudok említeni, nevezetesen azt, amikor Clark Kent elmondja a titkát Loisnak, mert itt szerintem elég gyorsan átugrották a sztori dramaturgiailag tán legfontosabb pontját, de hát sietni kell, hiszen Végítélet ekkor már javában a Föld felé tart, és kell még idő a bunyónak, amiben aztán a nagy kék cserkészfiú szépen önfeláldozza magát, hogy megmentse Loist.

Több ismert színész hallható az eredeti hangok között (pl. Jerry O'Connel, Rebecca Romijn), és érdekesség, hogy több stáblista-közti jelenet is van, amik későbbi eseményekre utalnak.

The Farthest

Számos sorozat és film vágója, Emer Reynolds, tavaly készítette el a Voyager-1 és -2 "űrrebocsátásáról" szóló egész estés dokumentumfilmjét, ami egybevágott a nagyszabású NASA-projekt 40. évfordulójával.

Az emberiség (szerintem) eddigi legnagyobb tudományos projektje 1977. augusztus 20-án vette kezdetét, majd szeptember 5-én folytatódott, amikor fellőtték a két űrszondát, melyek feladata a naprendszer bolygóinak tanulmányozása volt, de ezen kívül van még egy céljuk: a rakterükben tárolt aranyszínű lemezen az emberiség üdvözletét hordozzák.
Napjainkban a két szonda már több mint 17, ill. 21 milliárd kilométerre jár a Földtől, átléptek a naprendszer határát, és immár a csillagközi térben haladnak (hogy eljussanak oda, ahová még senki nem merészkedett).

A film végigköveti a terv megszületését a kezdetektől egészen a kilövésekig, archív felvételeken mutatja be, ahogyan a szondák elérik a külső bolygókat, eközben pedig a program egykori munkatársai mesélnek érdekes és izgalmas részleteket. Fontos kiemelni, hogy Carl Sagan is megjelenik korabeli videókon, hiszen a híres csillagász és "tévétudós" maga is alaposan kivette részét a programból.

Aki látott már életében Discovery Channeles vagy National Geographicos dokumentumfilmet, az ebben sem fog csalódni, de persze maga a téma az, ami eladja ezt a szinte felfoghatatlan jelentőségű, fantasztikus történetet.

A program hivatalos oldala: https://voyager.jpl.nasa.gov/

Robin Williams: egy komikus portréja

A 2014-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt komikusról az HBO számára Marina Zenovich készített egész estés dokumentumfilmet. A hölgy gyakorlott dokurendező, és a híres komédiások sem állnak távol tőle, hiszen nevéhez fűződik a Richard Pryorról szóló produkció is, szóval nála megfelelő kezekben volt a projekt.

Ugyanakkor mi az, amit Zenovich hozzá tud tenni Robin Williams életéhez és életművéhez? Mit tud kihozni belőle? Hát... igazából előbbihez semmit, utóbbiból pedig nem túl sokat. Viszont! Ez közel sem azt jelenti, hogy a film rossz lenne, mert nem az, csak éppen nincs benne semmi olyan, amit egy akármilyen átlagos életrajzi dokumentumfilmben ne láttunk volna már korábban.

Beszélő fejek, közeli barátok, kollégák, családtagok mesélnek Williamsről, sztoriznak a kezdetekről, ifjú színész-éveiről, a felfedezéséről és befutásáról, fellépéseiről és filmjeiről, drog- és alkoholproblémáiról, később a betegségéről, közben peregnek a "kötelező" archív fotók és filmbejátszások, az egészet pedig Williams saját narrációja egészíti ki archív hangfelvételről.

Többek között Billy Crystal, Steve Martin, Whoopi Goldberg, Pam Dawber és sokan mások mesélnek Robin életéről és munkásságáról, hallhatjuk, hogyan élte meg John Belushi halálát, megtudhatjuk, milyen csendes és befelé forduló volt, amikor nem szerepelt, és hogy milyen magas hőfokon égett, amikor viszont közönség elé léphetett.

Marina Zenovich a jól bejáratott módszerrel készítette el hát filmjét, ami tulajdonképpen bárkiről szólhatna, hiszen a megszokott dokus eszközök működnek, ahogyan kell. Ami némileg kiemeli az alkotást az átlagból, az Robin Williams személye és halála, ami nem volt még annyira régen, hogy ne váltson ki érzelmeket mindazokból, akik szerették őt és a filmjeit.

Mission: Impossible - Utóhatás

Egyelőre végéhez ért a Mission: Impossible széria, de ha Tom Cruise-on múlik, lesz(nek) még folytatás(ok), hiszen a világot mindig meg kell menteni valamilyen aktuális katasztrófától, a pénztárgépek is vígan csilingelnek a bevételek alatt roskadozva, szóval mindenki nyugodjon le a ****ba, tutira lesz következő epizód - addig legalábbis biztosan, amíg - akár 60-on is túl - Tom Cruise oda nem vágja magát valamihez annyira, hogy már CGI-jal sem lehet helyettesíteni. Mondjuk, amennyi botox van a fejében, legalább az arcának nem lesz baja...

Az Utóhatás az előző rész közvetlen folytatása, tehát a történetszál és a szereplők szinte ugyanazok, de felbukkan egy új figura is Henry Cavill alakításában, aki amúgy a film egyik kellemes meglepetése, hiszen a bajszos ügynök karaktere igen jól áll a színésznek, főleg az után, hogy kiderül, kiféle-miféle.

Cruise természetesen ugyanúgy rohan, mint az őrült, közben ugrik-esik (csontja törik), lő, rúg, most pluszban ejtőernyőzik és helikoptert is vezet, de ahogy a Titkos nemzetben, mintha most is kissé visszafogná már magát, ahogy közeledik a 60-hoz.

A korábbiakhoz hasonlóan megint csak ismételni tudom magamat, miszerint a cselekmény kizárólag az akciójelenetek közti rövid átmenet miatt van, de azért megkapjuk a jó kis átverős, becsapós, megtévesztős fordulatokat, és Benji is végre maszkot húzhat a fejére.

Most, hogy mind a hat részt láttam, elmondhatom, hogy nekem személy szerint a harmadik film tetszett a legjobban.

Mission: Impossible - Titkos nemzet

Dübörög a M:I-széria, amit lehetetlen (höhö) megállítani, a Titkos nemzet alcímű résszel pedig már a kínaiak (Alibaba Group) is elkezdték tolni a pénzt a franchise-ba, hiszen ami bevételt hoz, az jó üzlet, márpedig Kína akkora piac, amit vétek lenne parlagon hagyni.

Christopher McQuarrie (aki amúgy Oscart nyert a Közönséges bűnözők szkriptjéért) nem túl rutinos rendező, ám hamar belejött a dologba, ugyanakkor annyira markáns stílusa, mint J.J. Abramsnek, John Woo-nak, és pláne Brian De Palmának, nincsen, ám ez nem jelentett számára problémát, főleg úgy nem, hogy már évek óta dolgozik Cruise-zal (Jack Reacher, a Valkűrt és A holnap határánt pedig írta), így azóta az ügyeletes M:I-rendező, ill. az egyetlen, aki több részt is tető alá hozott.

Mondjuk, a Mission: Impossible már önjáró, így szinte mindegy, ki ül a rendezői székben, amúgy is Tom Cruise-é a produkció, így csak kell neki valaki, aki olykor Action!-t kiált a forgatásokon.

McQuarrie a forgatókönyvért is felelt, de hát nyilván az is a főnök szája íze szerint íródott, ettől eltekintve leginkább a Fantom protokolhoz hasonlítható a történet, ami amúgy megint faforgács-egyszerűségű, és ezúttal is szimpla átkötő elem a bősz akciózások között.
Nagyobb szerepet kap viszont Benji (aki szinte lassan túlnő Hunton), a kiváló Sean Harris személyében pedig egy újabb kőarcú rohadékkal gazdagodott a főgenyák sora.

Tom Cruise viszont határozottan elkezdett öregedni, mert mintha 53 évesen már nem tudott volna úgy pattogni, mint néhány évvel korábban. Jó, azért egy repülőgépes és motoros akció kedvéért összekapta magát, de érezhetően már nem vállalt annyit és úgy, mint korábban. Egy jelenetben pl. át akar vetődni egy autón, de rosszul érkezik, és ugyan poénra veszik a figurát, de ez szerintem egy ironikus kikacsintás, hogy bizony az elnyűhetetlen akciósztár már a B oldalt karcolja.

Mission: Impossible - Fantom protokoll

Ki gondolta volna, hogy Tom Cruise a negyedik M:I mozit olyan rendezőre bízza, aki addig nem forgatott élőszereplős, pláne akciófilmet? Jó, azért Brad Bird mégis csak elkészítette pl. a Szuper havert, A Hihetetlen családot vagy a L'ecsót, szóval ért a szakmához, de azért az animáció mégis kissé más terep, ám ahhoz képest igen tisztességesen helytállt a Fantom protokollal.

A történetre megint nem érdemes túl sok bitet pazarolni, legyen elég annyi, hogy már maximumon pörög a kaszkadőr Tom Cruise, és a cselekmény abszolút csak arra van, hogy összekösse az őrültebbnél őrültebb akciójeleneteket, melyek közül egyértelműen a Burj Khalifán való lengedezés viszi a prímet.

Az eddigiekhez képest megint sikerült új stílust vinni a sorozatba, ami ez esetben krimit jelent, amiben viszont felbukkan, ill. főszerepet is kap a feszültséget enyhítő humor, mégpedig az előző részben megismert Benji személyében. Szerencsére szó sincs Jar Jar-i vagy Dredd bíró-féle Fergie mélységű idegesítő és stílusidegen rajzfilmhumorról, Benji nem nyomja fullba a kretént, ennélfogva sem Ethan Huntot, sem a történet komolyságát nem borítja be; ugyanúgy kiveszi a részét az akciózásból, mint az új fiú, ill. lány.

A főgenyákat ezúttal Michael Nyqvist és Léa Seydoux alakítja, a Huntot üldöző orosz rendőrt viszont szerintem nyugodtan ki lehetett volna hagyni, mert nem sok vizet zavar és a történetet sem igen viszi előre.

Dinamikájában és stílusában még mindig a harmadik rész a legjobb, de ez az epizód közvetlenül ott liheg a nyomában.

Mission: Impossible 3

Amennyire félrement a második rész, annyira menő lett a harmadik, ehhez pedig nem kellett más, csak J.J. Abrams, aki kiváló vérfrissítésnek bizonyult a széria számára.
Nem mintha olyan forradalmian tehetséges rendező volna (bár nem is kontár), de sokkal jobban érezte John Woo-nál, hogyan kell amerikai alapanyagból amerikai akciófilmet készíteni, még ha alapvetően ő is sokszor látott sablonokból építkezik.

Valahol itt hihette el Tom Cruise, hogy ő komolyan meg tudja csinálni azokat a nyaktörő mutatványokat, amik manapság, túl az ötödik x-en, szinte védjegyévé váltak (ha már színészkedni nem akar), és valahol itt, a M:I 3-nál alakulhatott ki az a tendencia is, hogy tulajdonképp nincsen épkézláb történet, csak valami vázlatszerűség néhány kulcsponttal, az egész cselekményt pedig nagyszabású akciójelenetek köré építik fel.

A végeredmény egy pörgős, szünet nélkül akció-özön, amit ügyesen elhelyezett - és ami fő - cseppet sem tolakodó poénok tarkítanak, ráadásképp pedig ott van Maggie Q is, aki végre nem csak biodíszlet, a mindig jó Lawrence Fishburne és Simon Pegg, de a pálmát vitán felül Philip Seymour Hoffman viszi, akinek karaktere ugyan szintén nincs agyonbonyolítva, tehetségének köszönhetően viszont köröket ver a második részben látványosan gonoszkodni próbáló Dougray Scottra. Lehet, hogy csak sima helyzetgyakorlat volt számára a szőke terrorista, de Hoffman zsenije bőven kihozta belőle mindazt, ami a figurából lehetséges.

Az eddig látott részek közül toronymagasan ez a legjobb.

Mission: Impossible 2

Mivel az első rész nagy sikernek bizonyult, borítékolható volt a folytatás, amit a kor egyik legmenőbb akciórendezőjére, John Woo-ra bíztak, aki, túl a hongkongi karrierjén, korábban (pl. az Ál/Arccal) Hollywoodban is bizonyított.
De mit is? Azt mindenképp, hogy senki mással össze nem téveszthető stílusa van, remekül ért az akciójelenetekhez, melyekben epikus magasságokba képes emelni (olykor szó szerint is) a színészeit.
Máshoz viszont szerintem nem igazán. Pl. olyan apróságokhoz, mint a kifinomult karakterábrázolás, a kidolgozott dráma, netán a valódi feszültségkeltés.

A M:I2-ben is hiába repülnek lassítva a galambok, jelenik meg a keresztény szimbolika, hiába néz ki dögösen a napszemüveges, kétpisztolyos tűzharc, ha a figurák egydimenziósak, hovatovább karikatúraszerűen egyszerűek.

Ez már abszolút Tom Cruise filmje, egyre inkább érzi az akciózást, jól is áll neki, Dougray Scott ellenben elripacskodja a szerepét, nagyon-nagyon-NAGYON gonosznak akar látszani... Figyelem, én most nagyon gonosz vagyok!!!!, de már a fura akcentusa is komolytalanná teszi, a motivációi pedig a nullához konvergálnak.

Anthony Hopkins és Ving Rhames tisztességgel megdolgozik a gázsijáért, Thandie Newton pedig semmi mást nem mutat fel azon kívül, hogy szép. Ő is ugyanolyan papírmasé figura, mint mindenki más ebben a filmben, de hát ez nem probléma a sablonos, hullámzó tempójú történetben, ami igazán csak a vége felé talál magára, amikor John Woo végre azt csinálhatja, amihez valóban ért: akciózhat.

Mission: Impossible

Bevallom, eddig csak egy részt láttam, így hát újráztam az első Mission: Impossible-lel, ami 1996-ban csak egy újabb érdekes állomásnak tűnt Tom Cruise karrierjében, és a kutya se gondolta volna, hogy ezzel egy évtizedeket felölelő franchise-nak, önmaga részére pedig akció-szupersztár státusznak ágyaz meg. Hiszen Val Kilmer is megpróbálkozott hasonlóval Az Angyallal, de finoman szólva nem jött össze neki a dolog...

A történet egyáltalán nem olyan bonyolult, sőt, azt is mondhatnám, egyszerű, mint a faék, és aki látott már titkosügynökös filmet, pláne az eredeti vagy a reboot M:I sorozatokat, az látta ezt is. Félresikerült akció, árulónak kikiáltott ügynök, menekülés, a nevének tisztázása, a valódi rosszfiú üldözése, majd a nagy leszámolás. Számtalan filmben elsütötték már ezt az alapsztorit, ez előtt, és azóta is.

22 év távlatából már kissé elavultnak számít, de ne hasonlítsuk össze napjaink akcióőrületeivel, sokkal inkább thrillerként tekintsünk rá, ami Brian De Palma specialitása, így nem a zúzást állította középpontba, hanem a nyomozást és a feszültséget, és közben még a korszellemet is sikerült elkapnia azzal (Jon Voight ki is mondja), hogy a hidegháborúnak és az addigi világnak vége.

A kötélen való leereszkedés, no meg a száguldó vonatos/helikopteres jelenet viszont ma is parádés.

Upgrade

Leigh Whannell, különféle filmek színésze, írója, vagy producere, túl van élete második rendezésén (az első az Insidious: A gonosz lélek volt), az eredmény pedig napjaink egyik legérdekesebb és leginkább gondolatébresztő alkotása lett.

A nem túl távoli jövőben a robotizáció a mindennapok része, Grey Trace viszont ódzkodik bármilyen modern technika használatától, ám miután egy utcai támadás során feleségét megölik, ő pedig nyaktól lefelé megbénul, elfogadja egy különc cégvezető felajánlását, így kerül a testébe egy forradalmian új chip, aminek (akinek?) segítségével nyomozásba kezd, hogy elkapja a felesége gyilkosait.

Oké, érdekes és gondolatébresztő, csak épp a sztori lett a Ghost in the shellből, az Ex Machinából és a Robotzsaruból összegyúrva, ez a körítés viszont szerencsére képes feledtetni a nem túl acélos cselekményt.

A hangulat egész jó, a szegény ember Tom Hardyja, azaz Logan Marshall-Green tisztességgel bunyózik, gépies mozgása is frankó, az akciójelenetek fényképezése egészen újszerű, de ettől még a sablonok sablonok maradnak, vagy csak tényleg nincs semmi új a nap alatt, mert már mindent kitaláltak korábban. (Szegény rendőrnő figurája pedig annyira, de annyira semmilyen...)

Ezzel együtt az Upgrade magasan kiviláglik az értelmével az átlagos scifi-akciók közül, és ha nem 2018-ban, hanem mondjuk 20-30 évvel korábban készül, simán kultikussá is válhatott volna.

Babylon Berlin

1929, Berlin. A világháború utóhatásaitól szenvedő Gereon Rath felügyelő Kölnből Berlinbe kerül, ahol az erkölcsrendészeten kezd dolgozni. Rath előtt feltárul a német főváros bohém és bűnös alvilága, ám ez csak a jéghegy csúcsa, ugyanis egy nap a rendőrség látókörébe kerül egy különös vonatszerelvény, melyben hivatalosan növényvédő szer van Oroszországból, valójában azonban az egyik kocsi félmilliárd márka értékű aranyat rejt. Megindul a hajsza az értékes szállítmányért, a versenyből pedig a kommunisták és az államcsínyre készülő, legmagasabb szintű katonai vezetés tagjai is kiveszik a részüket.

Nem kis részben járul hozzá a hangulathoz, hogy alig 10 évvel járunk a második világháború kitörése előtt, így a történet fontos eleme a Versailles-i békeszerződés utáni, a vereségbe beletörődni képtelen, büszke német néplélek bemutatása és a nacionalizmus erősödése (noha Hitlerről egy szó sem esik).

Kiváló történelmi tabló, remek karakterek és színészek, alkalmasint körömrágó izgalmak (hej, az a bomba az utolsó előtti részben!), állati jó jelmezek, díszletek és kellékek, a végén pedig egy érdekes csavar is vár azokra, akik végignézik a két évados sorozatot, melynek egyik írója és producere Tom Tykwer (A lé meg a Lola, Parfüm, Felhőatlasz, Sense8).

The Outlaws

Ez a dél-koreai akciófilm egy 2007-es rendőrségi műveletet mesél el, melynek keretében több tucat szöuli gengsztert fogtak el, az egészet pedig egy háromtagú kínai bandával fejelték meg, melynek vezetője kegyetlen módszereiről és főleg vérengző embereiről volt hírhedt.

Ahogy a bandatagok, úgy a rendőrök is törvényen kívüliek, hiszen míg előbbiek eleve tesznek a szabályokra, utóbbiak olykor át-át lépik azokat, hogy hatékonyan és eredményesen tudják végezni a munkájukat.
Nem egy forradalmi ötlet, láttunk már sok ilyet, de működik, és ez a lényeg.

A két órás játékidő alatt akadnak lazább, de keményebb, akciódúsabb pillanatok, és persze ott a nagy leszámolás, ahol igen súlyos pofonok is elcsattannak.

A legismertebb név Ma Dong-seok, aki már a Vonat Busanba: Zombi expresszben is maradandót domborított. A kigyúrt színésznek itt most főszerep jut, amit meg is hálál, bár alakítása nem épp Oscar-esélyes, és a karaktere is ismerős lehet amerikai produkciókból. Sokat nem tudunk meg róla, mint ahogy gonosz ellenlábasáról sem, de azt a keveset, amit igen, bőven elegendő; ez a film sokkal inkább a nagyvárosi és a bűnözői hangulattal operál, ahol a jók is valamennyire rosszak, a gonoszok viszont nagyon szemetek.

Nem egy világmegváltó mozi, de korrekt iparosmunka, ami bőven teljesíti azt, amit vállal, még ha alapvetően sablonokból is építkezik, azt viszont ügyesen teszi.

Ellenség

Denis Villeneuve és Jake Gyllenhaal a Fogságbannal párhuzamosan forgatta ezt a minimál... hmm... mi is ez? Scifi? Fantasztikus film? Thriller? Esetleg ezek mind együtt?

A lényeg, hogy egy kanadai-spanyol koprodukcióról van szó, főszereplője pedig egy szürke egyetemi tanár, aki egy nap azzal próbálja feldobni egyforma hétköznapjait, hogy megnéz egy DVD-t, amit a kollégája ajánlott. Az egyik jeleneteben döbbenten fedezi föl, hogy egy színész egy az egyben úgy néz ki, mint ő. A tanár kíváncsiságból nyomozni kezd, és hamarosan kiderül, hogy a színész közel lakik hozzá, így amikor sikerül megszereznie a telefonszámát, felveszi vele a kapcsolatot.

Ez is egy tipikus WTF???-mozi, főleg azért, mert a végén nincsen magyarázat, nem derül ki, hogy akkor most mi is van. Mondjuk, már az első jelenet is elég elborult, a végekép láttán pedig Franz Kafka is elismerően csettintene a nyelvével.

Utánaolvasva szintén nem derül ki, hogy mi a két férfi titka, már ha van nekik egyáltalán. Nem ikrek, nem klónok, nincs szó tudathasadásról... vagy mégis? Nem tudjuk meg, a válasz a nézőre van bízva. Már ha van válasz...

Nagyon erős, nyomasztó atmoszférájú (Villeneuve ebben nagyon jó), érdekes a képi világa, és bár lassú a cselekmény tempója, biztosan halad előre. Nem az a körömrágós feszültség, ugyanakkor Jake Gyllenhaal lazán képes elvinni a hátán egy ilyen filmet, de hát erről szól a tehetség, ugyebár. Egy kis szerepben Isabella Rossellinit is láthatjuk.

Minimál kamaradráma/scifi (?), a végén komoly mindfuck-kal, de aki szereti az ilyesmit, megtalálja benne a számítását.