Comic Trash avagy a legrosszabb képregényfilmek

Az utóbbi években a képregényfilmek reneszánszát éljük; F4, Batman, Pókember, X-Men, Thor, Amerika kapitány, Zöld Lámpás, Hulk és a többi. Ezek egy része bombasiker lett, mások szerényebben teljesítettek, vannak azonban olyan képregény-adaptációk is, melyeket a gyártók azóta is igyekeznek elfelejteni és/vagy letagadni.

Képregényfilmet készíteni sokkal nehezebb, mint holmi „átlagos” mozit. A különféle (több száz féle) címek rajongói – még ha csak Amerikát vesszük – rendkívül komoly rétegnek számítanak, akiket semmilyen, de legfőképp anyagi szempontból nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen ők adják a filmadaptáció nézőinek legkeményebb magját.

Vagyis egy képregényfilm készítésébe belevágó rendezőnek (de még a gyártó stúdiónak is) sokkal szűkebb határok között lehet csak mozogni, hiszen meg kell felelniük a rajongók elvárásainak, akiknek fejében egészen pontos elképzelések léteznek a különféle szereplőkről és történetekről, emellett azonban még azon nézőkre is tekintettel kell lenni, akik nem ismerik az adaptáció forrásának tekintett képregényt, hanem egyszerűen csak egy jó filmet akarnak látni.

Ez egy iszonyatosan kiszámított üzleti befektetés, ahol nincs helye a tévedésnek, így tehát képregényfilmet készíteni egyszerre biztos üzlet, de ugyanakkor rendkívüli kockázat is, amely bizony eléggé meglódíthatja a stúdiók adrenalin-szintjét.
Képregény-adaptációk már majdnem hetven (!) éve készülnek Hollywoodban, ezek között akadnak televíziós sorozatok is, mi most azonban szorítkozzunk csak a játékfilmekre, azon belül is az olyan figurákról készültekre, melyek idehaza is ismertek - a képregények lapjairól vagy nemrég bemutatott filmekből.

Bár nem tartozik a szuperhősök közé, Howard, a kacsa szintén a képregényfüzetek oldalairól lehet ismerős. Az 1973-ban a Marvelnél debütáló kacsa szatirikus, parodisztikus figura, ehhez képest az 1986-ban készült filmben ennek már nyoma sem volt, helyette egy bugyuta sci-fi-komédiát készítettek az alkotók. A nem túl hízelgő „a világ egyik legrosszabb filmje” címet is magán viselő alkotás vezető producere George Lucas volt, aki hiába ölt a produkcióba 37 millió dollárt, a film végül világviszonylatban alig 38 milliót volt képes összekaparni. Az egyik mellékszereplő a fiatal Tim Robbins volt, aki általában színészként és rendezőként is remekelni szokott (Oscar-díjat kapott a Titokzatos folyóért), olykor azonban érthetetlen módon beletalál valami bődületes ostobaságba.

A megtorló egy iszonyatosan kemény figura, valódi antihős, a '70-es évek szülötte, amely megágyazott a modern bosszúfilmeknek (pl. Bosszúvágy Charles Bronsonnal), és persze leképezte az igencsak botrányos amerikai közbiztonságot a '70-es, '80-as évek időszakában. A történet szerint az egykori katona, Frank Castle családját lemészárolják, amibe a férfi szinte beleroppan. Eltűnik a világ szeme elől, nem sokkal később azonban állig felfegyverkezett, hidegvérű bűnvadászként tér vissza, hogy leszámoljon családja gyilkosaival, és általában minden bűnözővel.

Mielőtt Thomas Jane és Ray Stevenson magára húzta a Megtorló halálfejes gúnyáját, 1989-ben a „svéd kalapács”, Dolph Lundgren játszotta el a vasalóállú bosszúangyalt. A VHS-kazetták és videotékák kora volt ez, amikor bármilyen szemetet ki lehetett adni, az emberek zabálták. Kivéve ezt. A filmet végül Amerikában be sem mutatták moziban, viszont fel-felbukkant képregényes fesztiválokon, és persze állandó képviselője lett a tékák legalsó polcainak. Habár Lundgren volt az eddigi három Megtorló közül a legjobb (értsd: ő hozta külsőleg a legjobban a figurát), a film igen gyér fogadtatásban részesült. A díszletek, a történet és az effektusok bénák voltak, csakúgy, mint az akciójelenetek, melyektől pedig a nézők a legtöbbet várták, na és persze a színészi játék sem volt éppen Oscar-esélyes.

Amerika kapitány már 1944-ben feltűnt egy fekete-fehér filmsorozat erejéig, első nagyjátékfilmes debütálására viszont 1990-ig kellett várni, de bár ne tette volna. Albert Pyun, a direct-to-video egyik jeles képviselője foglalt helyet a rendezői székben, a pajzsos hős csillagos-sávos jelmezébe pedig Matt Salinger bújt, aki azóta sem csinált semmi érdemlegeset, de azért látható néha tévésorozatokban vagy low-budget filmekben.

A premier a Kapitány képregényes megjelenésének ötvenedik évfordulójára esett – volna, ugyanis a tesztvetítések annyira elborzasztották a gyártó stúdiót, hogy egyre kijjebb és kijjebb tolták a premier dátumát, végül moziban nem merték bemutatni (külföldön bezzeg igen, többek között az egykori Szovjetunióban is), ellenben videón és később DVD-n is megjelent. A legnagyobb probléma, hogy a film ordít az ötlettelenségtől és a pénzhiánytól, és ez mindenen meg is látszik (gagyi jelmezek, béna színészek, átlagon aluli speciális effektek).

A fantasztikus négyes szintén megjárta már Hollywoodot, mielőtt Tim Story 2005-ben és 2007-ben vászonra vitte volna saját verzióit. Persze azok sem voltak túl jók, de az 1994-ben készült celluloid-borzalomhoz képest mindenképp értékelhetőbbek, ha másért nem, akkor Jessica Alba bájos pofija és a vizuális effektusok miatt.

A producerek a filmet soha nem is akarták moziban bemutatni, hanem egyből videóra szánták, erről azonban elfelejtették a rendezőt és a színészeket értesíteni, akik így joggal hihették azt, hogy most aztán belenyúltak a tutiba. Ha azt mondom: Roger Corman, akkor sokan biztos felkapják a fejüket, hogy ja, akkor már mindent értenek. A kisköltségvetésű B-filmek koronázatlan királya állt ugyanis az első F4-film mögött, ami így már sok mindent megmagyaráz (a nevetséges jelmezeket, Reed Richards röhejes frizuráját, és a Lény animatronikus maszkját, bár nyilván erre ment el a legtöbb pénz).

A csapat természetesen Fátum doktorral kerül összetűzésbe, de a történet nem is érdemel több szót, aki van annyira mazochista, hogy kíváncsi a filmre, megtekintheti a legnagyobb videómegosztón.

Mielőtt Bryan Singer elkészítette volna az első X-Men-filmet 2000-ben, egy tévésorozat is tervbe volt véve a mutánsok kalandjaiból. Ez lett (volna) a Generation X, melyből végül csak a pilot készült el 1996-ban, a sorozatot viszont már nem rendelte be a FOX, mert ők is érezték, hogy csak önmaguknak ártanának azzal, ha műsorra tűznék az ifjú X-ekről szóló szériát. (A magyar nézők – "hála" az RTL Klubnak – pár éve megcsodálhatták a jeles alkotást, amely Szupercsapat címen került adásba.)

A történet röviden annyi, hogy Emma Frost és Sean Cassidy, a két legfejlettebb mutáns megment egy 15 éves lányt, Jubileet, aki a Xavier Intézetbe kerül, hogy belőle is szuperhőst neveljenek, csakhogy egy őrült professzor felfigyel a lány kivételes képességére, mellyel valóra válthatja gonosz tervét. Az emberiséget a teljes káosz fenyegeti, és egyedül a Szupercsapat képes a professzort megállítani.

A színészi játék és az effektusok pocsékok, látszik rajtuk, hogy nem sok pénz állt a produkció rendelkezésére, a jelmezek pedig egyenesen szánalmasak; az alkotók minden bizonnyal abban reménykedtek, hogyha a FOX rábólint a sorozatra, akkor a pénzcsap is megnyílik. Tévedtek.

Mindannyiunk kedvenc vízimentője, Dévid Hatlábhossz 1998-ban Nick Furyként, vagyis a S.H.I.E.L.D. főnökeként égette magát egy olyan tévéfilmben, amely kőkomolyan a következő cselekménnyel operált: a nyugdíjas szuperügynököt visszarendelik szolgálatba, mert egy terrorista-csoport, a HYDRA egy halálos vírussal fenyegeti Manhattant, miközben 1 milliárd dolláros váltságdíjat követel.

Hasselhoff sosem volt jó színész, így ebben a filmben sem volt mit megcsillogtatnia, ellenben nevetséges, ahogy a betonkemény, szemkötős, szivarozó ügynököt megjeleníti, és olyan szigorúan néz, hogy attól még Steven Seagal is összecsinálná magát. Eredetileg ez is tévésorozatnak indult, de a FOX ismét jól döntött, amikor nem kért a projektből, látván a pilot színvonalát.

De hogy ne csak a Marvelt fikázzam, itt egy film, ami egy DC-s kiadványon alapul.

A Steel 1997-ben készült, főszereplője pedig az NBA-s kosárlabdázó Shaquille O'Neal. Steel egy viszonylag fiatal karakter, 1993-ban bukkant fel először egy Superman-történetben.

A magyar keresztségben a nem túl fantáziadús Acélzsaru címet kapott film John Henry Ironsról szól, aki azzal keresi a kenyerét, hogy fegyvereket tervez a hadseregnek (lényegében egy feka Tony Stark, csak annál jóval csóróbb, még kevésbé playboy). Amikor kidolgozza, hogyan lehet a katonákat békés úton semlegesíteni, és az ötletet senki sem veszi komolyan, abbahagyja a munkát. Ám amikor észreveszi, hogy az utcai harcokban a rivális bandák sikeresen alkalmazzák módszereit, összeszedi minden találékonyságát, hogy visszavágjon az őt ért sérelemért. Különleges páncélöltözéket tervez, és Steel néven lép színre.
A 17 milliós költségeknek csak kis hányadát volt képes a film visszatermelni, Amerikában alig 2 milliót hozott, ami derekas buktának számított már akkor is, bár mindez nem csoda, hiszen a főszereplőnek gyakorlatilag nem volt semmilyen színészi tapasztalata, a történet gyenge volt, egyedül a női főszereplő, Annabeth Gish kapott pozitív kritikákat.

Az ismertebb filmek között sem nehéz amúgy alacsony színvonalra lelni:

Marvel Comics:

Daredevil, a Fenegyerek (ez állítólag a stúdió és a producerek hülyesége miatt lett olyan, amilyen).

Elektra (Jennifer Garner tökéletesen alkalmatlan volt erre a szerepre, már a Daredevilben is).

Ghost Rider 1-2. (Nicolas Cage lassan megérkezik a gödör aljára).


DC Comics:

Supergirl (A Superman sikerét akarta volna meglovagolni, de nem ment neki)

Superman 4. - A sötétség hatalma (a második film után kellett volna abbahagyni a sorozatot).

Batman és Robin (minden pillanatában gáz)

A Macskanő (komoly tévedés, de legalább Halle Berry átvette az Arany Málnáját).

Jonah Hex (avagy nem minden képregényt kell feltétlenül megfilmesíteni)

Zöld Lámpás (látványos, de agyatlan és idegesítő)

Egyéb:

Tank girl

Dredd bíró (bár ez annyira nem
rossz film, csak nem sok köze van
a képregényhez)

A szövetség (nézhető film, csak
kissé túlvállalta magát, és nem
tudta ezeket az elvárásokat
rendesen teljesíteni)

Barb Wire (elkövette azt a hibát,
hogy komolyan akarta venni önmagát,
de hát Pamela Anderson műmellei
eleve lehetetlenné tették a próbálkozást)

Spawn (a képregény is eléggé elborult,
szóval nem csoda, ha nem lehetett belőle
jó filmet készíteni)

Wanted (egy film legfontosabb
eleme továbbra is a forgatókönyv -
ha az nincs, film sincs)

Popeye (az a baj, hogy
komolyan gondolták)

A pap (Paul Bettany Kaptárja)