Korrekt, de több szempontból kifogásolható adaptációja a "modern" Batman-éra egyik legismertebb képregényének, melyben egy álarcos bűnöző ered a Denevérember nyomába, hogy mindent és mindenkit elpusztítson, aki kedves a számára, ráadásul úgy tűnik, a titokzatos Hush még azzal is tisztában van, hogy Gotham védelmezője és Bruce Wayne ugyanaz a személy.
Több szempontból kifogásolható produkció, például azért, mert a Bruce Wayne és Thomas Elliot közös gyermekkorát taglaló részt egy az egyben kihagyták, továbbá a cselekményben is sok változtatás van a képregényhez képest, több szereplőt (pl. Gyilkos Krokot és a Vadásznőt) teljesen mellőztek, stb.
Ezzel együtt a filmfeldolgozás nem lett rossz, csak más. Nyilván a különböző médiumok miatt is kellett az egyszerűsítés, hiszen ami működik képregényben, és persze sokkal több idő is van rá (pl. a már említett gyerekkori rész), az mozgóképen már egészen másmilyen lenne, így aztán bőszen csattogott a vágóolló - és hát nem is teljesen indokolatlanul, de mégis csak van az embernek némi hiányérzete, hogy nem egészen azt kapja, amire számított.
Batman és Macskanő szerelmi évődése a mélyebb emberi pillanatokat bővíti (már egy amerikai produkcióhoz képest), az akciójelenetek is ott vannak a helyükön, szóval aki szereti az animált Denevérembert, az most is megtalálhatja a számítását - viszont a képregény ütősségét ezúttal sem sikerült átemelni.
Amennyire jó volt az első és (még) a második évad is, annyira nagy a visszalépés a harmadik szezonban. Az ok röviden: elfogytak a jó ötletek, így az alkotók megpróbálták rutinból lenyomni a szériát, ám eredetiség híján a végeredmény csak egy ordas nagy kamu lett sajnos.
Hosszabban: a harmadik szezon olyan, mintha Stephen King kifogyott volna a drogokból, ezért írói válságba került, de még képes volt arra, hogy a bevált sablonokat használja, így az írás is megyegetett neki, csakhogy az arányok felborultak, a történet pedig legjobb esetben is csak közepes lett.
A Stranger Things esetében ez úgy jelenik meg, hogy gyakorlatilag minden jelenetet túldumálnak, a karakterek borzasztó idegesítőek (még azok is, akik eddig nem voltak), a színészek szinte kivétel nélkül ripacskodnak, öncélúan csúnyán beszélnek, a cselekmény pedig a haladás helyett sokszor egy helyben topog a túltolt szövegelés miatt, ami azt eredményezi, hogy egy átlag 50 perces epizódból talán ha 20 perc az érdekes, a többi viszont szimpla időhúzás.
Az orosz szál tök hülyeség, egydimenziós karikatúrák jönnek-mennek ezekben a jelenetekben, ráadásul eleve zavaró, hogy több cselekményszálat kell követni, főleg, mert mindegyik elcsépelt kliséktől rogyadozik (és persze duma, duma, duma... ahelyett, hogy történne valami).
Mindezek következtében a Stranger Things harmadik évada önmaga komolyan vehetetlen paródiájává válik, ezt pedig a nosztalgikus, 80-as évekbeli hangulat sem képes ellensúlyozni.
A mélypont: a gyerekek menekülnek az őket üldöző szörnyeteg elől, közben Dustin és egy lány rádión át duettben éneklik a Neverending Story-t.
Egyedül talán El (Tizi) telekinetikus akciózásai, a hús-szörny CGI-trükkjei érdemelnek említést, meg talán az a tény, hogy Maya Hawke mennyire hasonlít a mamájára, Uma Thurmanre. Az alkotóknak nyilván ennél több volt a szándékuk, pl. megmutatni (Mike és Will konfliktusán keresztül), hogyan válnak gyerekekből kiskamaszok, hogyan változnak meg az addigi viszonyaik és prioritásaik (szerepjáték helyett csajozás), azonban ez most nagyon nem jött össze. Lehet, a Stranger Thingst is elérte a folytatások gyakori átka, hogy egyszerűen nincsen már épkézláb mondanivaló, sem ötlet, de a show-nak folytatódnia kell jegyében nyomják tovább, amíg az utolsó centet is ki lehet préselni a produkcióból.
Nem csak Magyarországon, de világviszonylatban is sok helyen ütközik nehézségekbe a szexuális felvilágosítás. Mert a szex tabu (bár mindenhonnan ömlik az emberekre), mert a szülők sem tudják, hogyan beszéljenek erről a gyerekeikkel (mert anno nekik sem mondták el), az iskolák is épp elég leterheltek azzal, hogy a "rendes" tananyagot átadják, és akkor még egy szó sem esett a heterótól eltérő irányvonalakról, melyek terén még nagyobb lemaradások vannak (már ha nem tiltják vagy egyenesen büntetik azokat).
Ezek egyik következménye, hogy az elmúlt néhány generáció szexuális ismeretei aggasztóan hiányosak, jobb híján pornófilmekből és az internetről tanulják meg, mit hogyan és hova, ez azonban olykor több kárt okoz, mint amennyi haszonnal jár, mert bár mindenki szexelni akar, de az egészet üres testiségként fogják fel, érzelmek nélkül, így a kapcsolatok is ugyanúgy eldobhatókká válnak, mint mondjuk egy Mekis üdítős pohár.
A Netflix ezen próbál segíteni a Sex Education című brit dráma-komédia sorozattal, melynek főszereplője a 16 éves Otis, akit még nem különösebben érdekel a szex, terapeuta anyja és az iskolai környezet hatása miatt azonban nem tud elbújni előle. Egy véletlen során összebarátkozik a suli különc jócsajával, akivel összeállva hamarosan szexuális tanácsadóvá lép elő, ez pedig alapvető változásokat hoz az életében.
Kicsit olyan ez a sorozat, mint az Amerikai pite, csak épp lényegesen komolyabban veszi önmagát és a humorát is, a mondanivaló pedig eleve vérkomoly, sőt örök érvényű és égetően aktuális. Sok szexuális jelenséget érint kendőzetlenül, pl. vaginizmust, a szüzességet, ejakuláció hiányát, elnyomó szülők miatti gátlást, a homoszexualitást, a tiniterhességet, stb., és ne legyenek kétségeink afelől, hogy ezeket mind a való életből vették.
A figurák, a köztük lévő viszonyok és a konfliktusok talán sablonosnak mondhatók, de közben épp ezekre van szükség ahhoz, hogy a nézők azonosulni tudjanak velük és így talán szembenézzenek önmagukkal is, és elkezdjenek olyan kérdéseket feltenni, melyeket addig nem mertek vagy nem volt módjuk.
A főszereplő Asa Butterfield telitalálat Otis figurájára, de ugyanilyen zseniális választás Gillian Anderson a srác anyjaként. Eleve az összes színész lubickol a szerepében, és a legapróbb mellékszerep is jelentőséggel bír (imádtam pl. Jakobot, a svéd szakit).
Azt hiszem, bátran kijelenthető, hogy a Sex Education napjaink egyik legfontosabb sorozata, és jótékony hatással lehet nem csak a fiatalabb, de akár az idősebb generációk szexhez való viszonyára is, erre pedig mindennél nagyobb szükség van most.
Témába vágó könyvajánló, amit én személy szerint mindenki számára kötelező olvasmánnyá tennék: Inti Chavez Perez - RESPEKT - szexkönyv fiúknak
Azt mondják, Robert Rodriguez páros számú rendezései a jók, míg a páratlanok legjobb esetben is csak közepesek. Ez azért nem teljesen van így (pl. a Desperado után készítette az Alkonyattól pirkadatig-ot), de az megfelel a valóságnak, hogy egy jó filmjére jut legalább egy rossz, és egészen elképesztő, hogyan készíthet egy zseniális Sin City után pl. egy Cápasrác és Lávalány kalandjai-t.
Immár 50-en túl (de furcsa ezt írni róla) Rodriguez is beállt a hullámzóan tehetséges, de azért megbízható iparosok sorába, akik annak idején letettek az asztalra néhány kult-mozit, de közben teltek az évek, a valóban jó ötletek pedig szép lassan elfogytak.
A régi rutin azért még működik, Rodriguez is ért a szakmához, így aztán - megtámogatva némi James Cameronnal és egy klasszikus japán mangával - nem nagyon tudta elrontani az Alitát sem, igaz, eredetiségnek, pláne újdonságnak a leghalványabb nyomát sem érdemes keresni a filmben.
Az eredetileg Cameron által dirigált produkció (ej, ha ő ült volna a rendezői székben...) tisztességesen felmondja a kötelezőt, a színészek is jók, a digitális effektusok lenyűgözőek (csupán a főszereplő hat kissé természetellenesen, és nem a nagy szemei miatt), azonban hiányzik belőle a valódi emberi mélység, gyakorlatilag minden konfliktusa, drámája, fordulata és megoldása sablonokra épül, amelyeket már milliószor láttunk más filmekben.
Ez pedig nem a manga, hanem az abból írt forgatókönyv... nem is hibája, hanem inkább gyengesége, ezt pedig semmilyen akciójelenet és motion capture nem fogja tudni helyrehozni.
Ezzel együtt az Alita nem rossz film, csak épp felejthető agyrágó, amiből többet is ki lehetett volna hozni, ill. túl sokat is akart markolni, ám ebből nem mindent sikerült megtartania.
