The Dragon Prince (1. szezon)

Ugyan e sorok írásakor még csak az első évad ötödik részénél járok (a kilencből), az már most elmondható, hogy az Avatár - Az utolsó léghajlító alkotóinak (Aaron Ehasz, Justin Richmond) legújabb szériája, a The Dragon Prince, zseniálisra sikerült (animáció, aláfestő zene, karakterek, hangulat, stb.).

Az animékból, a Trónok harcából (egy verbális poén konkrétan a GoT-ra épül), és főleg A gyűrűk urából összegyúrt fantasy-sorozat főszereplője két herceg, akiket egy harcos elf lány kísér útjukon, hogy együtt visszajuttassák a "címszereplőt" (egy sárkánytojást, amiről mindenki azt hiszi, megsemmisült) az otthonába, ezzel esélyt teremtve arra, hogy az emberek és elfek közti évszázados ellenségeskedés végre befejeződjön.

Természetesen most sincs új a nap alatt, a The Dragon Prince gyakorlatilag az Avatár dramaturgiáját és stílusát követi, vagyis fiatalok a főszereplők, akiknek hosszú útra kell indulniuk (fizikai és spirituális értelemben egyaránt), hogy békét hozzanak a világba, eközben pedig fantasztikus kalandok sorát élik át, mialatt persze egymást is el kell viselnük. (Vajon Callum és Rayla össze fog jönni? Az alapok már kezdenek kialakulni.)

Remek momentumok eddig: Bait, a kaméleonszerű morcos békalény és a jelnyelven kommunikáló, süketnéma Amaya tábornok.

A szintén az Avatárra hajazó első könyv kilenc epizódja után a folytatás már elérhető a Netflixen.

Constantine: Démonok városa

Egy tíz részes animációs sorozatban tér vissza a láncdohányos természetfeletti magánnyomozó, John Constantine.
Ahogy azt már megszokhattuk, ezúttal is túlvilági démonok mesterkedéseivel kell felvennie a harcot, ám a legújabb feladat személyes kötődésű: legjobb barátja, Chas lányának lelkét elrabolták, és amíg a gyerek kómában fekszik egy londoni kórházban, Constantine-nak Los Angelesbe kell utaznia, hogy megpróbálja kiszabadítani a kislányt, amíg nem késő.

R-kategóriás (18-as karikás) szériát készített a Warner Animation, mindent áthat egy sötét noir-hangulat, tobzódunk a vérben és belsőségekben, néhány shit és legalább egy fuck is elhangzik ("abraca-fucking-dabra"), szóval ez a sorozat kb. mindaz, amilyennek egy bármilyen élőszereplősnek lennie kéne, ami nem csak névleg akar hű maradni az adaptált képregényhez, de nyilván a polkorrektségbe nem fér bele az ilyesmi a szélesebb közönség előtt, ezért marad az animáció, ami talán "kevésbé vehető komolyan", mint egy "rendes" film.

Számottevő újdonsággal nem szolgál, de mivel hozza az elvárható szintet, ezért

Mielőtt éjfélt üt az óra

A Mielőtt-sorozat harmadik részében Jesse és Celine élettársi kapcsolatban él Párizsban, a film cselekménye azonban Görögországban játszódik, ahol a kétgyermekes család (Jesse elvált, van egy fia, aki Amerikában él) a vakációt tölti barátoknál.

A három közül ez a rész a legkiforrottabb, ha úgy tetszik, ez a "legfilmebb", némiképp szakít is az első két epizód formai világával, hiszen például jóval több a vágás, több a helyszín és a napszak is, nem csupán néhány óra alatt játszódik, Richard Linklater viszont könnyedén illeszti bele a "szokásos" hosszú, beszélgetős jeleneteket ebbe is. Egyfajta keretes szerkezetet is használ, hiszen a film legelején és legvégén is van egy nagy dialóg a főszereplők között, akik nem csak külsőleg, de személyiségükben is "hozzáöregedtek" a karaktereikhez, azok pedig őhozzájuk.

Ethan Hawke és Julie Delpy nem elégszik meg a rutinnal, mindketten óriásit alakítanak, a kémia közel 20 év után is ugyanúgy megvan köztük, na és persze a figuráikat is remekül érzik.

Szilaj, a vad völgy paripája

Bőven benne jártunk már a 3D-s rajzfilmek és a Pixar korában, amikor a DreamWorks előállt ezzel a vegyes technikájú, de már számítógéppel készült produkcióval, ami az amerikai kultúra egyik legalapvetőbb elemét, a szabadságot választotta témájául - ezt pedig egy, a vadnyugati terjeszkedés idején élő vadló "személyén" keresztül mutatja be.

Szilajt, a betörhetetlen, szabadságszerető musztángot egy nap fehér emberek ragadják el, megjárja a nyugat felé tartó vasút építését, összebarátkozik egy indián fiúval, és persze még egy gyönyörű kancával is megismerkedik, minden vágya azonban, hogy hazatérhessen anyjához és a méneséhez.

Fontos kiemelni, hogy bár a könnyebb nézői azonosulás érdekében némileg antropomorfizáltak a szereplők (az arcuk és a gesztusaik), sőt belső monológ is hallható (Matt Damon), a lovak mindegyike állatként viselkedik, nem beszélnek, de még csak nem is éneklenek (mert az megteszi helyettük Bryan Adams), de így is tökéletesen érthető minden történés és "párbeszéd".

Kisebbfajta érzelmi hullámvasút a film, mindenhol működnek a jobban-kevésbé hatásvadász elemek és sablonok (pl. tiszta szívű indiánok kontra elnyomó fehérek), van dráma is, szerencsére azonban a nagy amerikai szájbarágást mellőzték az alkotók, marad a szabadságvágy lehengerlő élménye.

Mielőtt lemegy a Nap

Kilenc évvel Jessie és Celine találkozása után egy véletlen során akad össze a két főhős Párizsban, ahol az íróvá lett fiú könyvbemutató körúton van, a lány pedig a városban él.
Kiderül, hogy annak idején Jessie visszament Bécsbe, de Celine nagymamája váratlan halála miatt nem tudott megjelenni a megbeszélt randevún. Azóta eltelt majdnem 10 év. Mi történt ez idő alatt? Sosem tudták elfelejteni egymást, bár életük elindult egy irányba, de igazán egyikük sem boldog. Talán minden másképp lenne, ha annak idején telefonszámot cserélnek?

Richard Linklaternek másodszor is sikerült elsütnie minimálötletét, mely gyakorlatilag semmi másról nem szól, mint hogy két ember beszélgetve sétál. Képileg nem is lett különösebben izgalmas a folytatás, de a lényeg nem is ebben van, hanem a főszereplők egyéni és a másikhoz fűződő viszonyának alakulása, az életről való elmélkedésük a személyes tapasztalatok alapján.

Linklater, Ethan Hawke és Julie Delpy visszavett az intellektuális pettingből, ehelyett főképp a párkapcsolatok mibenlétét és (nem)működését, a boldogságkeresést boncolgatják. Ez pedig egy örökké aktuális téma, amit már évezredek óta próbál a művészet megválaszolni.

Mielőtt felkel a Nap

Richard Linklater klasszikusához eddig még nem volt szerencsém, de ez is csak azt mutatja, hogy jóval több filmet nem láttam, mint amit igen (de hát egy egész élet áll rendelkezésre, hogy bepótoljam).
A mindössze egyetlen nap alatt játszódó sztoriban egy francia lány és amerikai fiú ismerkedik meg a Budapestről Bécsbe tartó vonaton, hogy aztán az osztrák fővárosban csavarogva végigbeszélgessék az éjszakát, azt a néhány órát, ami megadatott nekik, mielőtt - talán örökre - elválnak.

Egy kedvesen naiv szerelem története ez, afféle intellektuális petting, értelmiségi cirógatás, melynek során sok mindenről esik szó, a lényeg pedig két lélek őszinte egymásra találása, meg persze az a konklúzió, hogy az emberi lét tán egyetlen igazi célja az, hogy szeressen és viszontszeressék. És tényleg, mi más értelme van az életnek? :)

Solo: Egy Star Wars-történet

Sok rosszat hallottam róla, meg hát ugye ez a Disney-féle Kánon, amit én élből elutasítok, de azért a kíváncsiság csak nem hagyott nyugodni, szóval adtam neki egy esélyt - és meglepően jó volt ahhoz képest, hogy mire számítottam.

Oké, köze nincs Han Solo eredettörténetéhez, amit A.C. Crispin 1997-ben már megírt Az éden pokla c. regénnyel kezdődő trilógiájában, de a Ron Howarddal megtámogatott verzió sem lett rossz. Túl jó sem, hiszen kb. semmi eredetiség nincsen benne, minden konfliktusa és fordulata sablonokból építkezik, de mindezekhez képest egy korrekt heist-mozit hoztak ki a produkcióból, ami nyilván lehetett volna jobb is, ha a gyártó cégek nem szerencsétlenkednek a maximális profit reményében, ami így teljesen indokoltan maradt el. Hiába, így jár az, aki kontár kezekkel nyúl hozzá a legszentebb szentséghez.

A sokat szidott Alden Ehrenreich szerintem tisztességgel helytállt, de persze esélye nem volt Woody Harrelson és Paul Bettany mellett, akik mindenkitől ellopják a showt.

Csak ismételni tudom magamat: korrekt film lett.